Weiner Sennyey Tibor: A méheslakó - 2007 július

Mert mit jelent a méhes? A távlatot. A szubjektum-szituáció realizálását. Mert „a szubjektum hely, ahonnan az egészet egyszerre látni”. Azzal, hogy eljutsz a méhesbe, már távol vagy. Mért akarnál közel kerülni máshoz, mint önmagadhoz, ha azon keresztül minden máshoz eljuthatsz? Mért akarnál szétszóródni, ha úgy is eljuthatsz mindenhez és mindenhová, ha egy maradsz? Nem kettő. Nem tízezer. Egy. Hiszen ez csak egyszer van és sose többé. Finom a tea? Biztos nem zavar a füst?

Az esszé keresése hét részben

Megjelent 2007 júliusában

Első rész
[Melyben eljutunk a titkos méhesig, amely a város szívében áll, és felmerül az alapkérdés: mi az esszé?]

Mindenki a saját poklának vagy mennyének építője, mintha valamennyiőnk már rég meghalt volna, s az ördögi lelkek a démonihoz, s az angyali lelkek az istenihez vonzódnának. Mert meglehet, az az isten, aki a fátyol mögött feldereng, maga a kegyelem. Swedenborgnak ezen gondolatai gyötörtek már egy teljes éve, s közben merült fel, hogy erről, mennyről és pokolról, s a köztes létről, avagy tehát magáról az életről, s minden apró vagy nagyobb kacatjáról beszélgetnem kéne olyanokkal, akik nálam sokkal jobban értenek dolgokat, akik jobban ismerik a kacatokat, s akik nem-én vagyok. A vágyam a legtöbb volt tehát: meg akartam ismerni a másikat, aki nem én. A másikban azt, ami nem én. Arra gondoltam, hogy erre az én-dialógusra, amely a nem-én részét fedezi fel, amely a másikban a nem ugyanazt hívja elő, az ismeretlent, az izgalmast, azt, amitől ő több, s megismerve én is több lehetek, egyetlen műfaj keretein belül lehetne feltárni. Ez a műfaj az esszé.
De mi az esszé? Vagy még fontosabb kérdés, hogy mi nem? Az esszéről, mint általában véve az irodalomról, tudásom igen csekély. Ismereteim szűkösek, nyomasztóan rossz diák voltam mindig is, mert olvasni ugyan egyfolytában olvastam, de ezt a töredékes ismerethalmazt nem tudtam olyanná formálni, mint a napfény a hideglelős számára, vagy a csepp víz a szomjazó ajkán.
Elmentem tehát hozzá, akiről tudtam, hogy tudomást sem vesz az ismeretek és információk fantasztikus koráról, aki annyira közel lakik hozzám, hogy már szinte nálam él.
Habár kis, déli városkában áll a háza, mégis, amint belépsz hozzá, megcsap egy illat, vagy egy szín, melyről a Dunántúl jut eszedbe. Női kéz fektethetett így indiai szőttest a kanapéra, mintha a sosemvolt utazásnak állított volna emléket. A lakás körbejárható, a nagyszobában a szekszárdi rajzoló firkái ismeretlen szerző szonettjei mellett, s a kisszobában, ahová a széttárható, szárnyas ajtón át léphetünk be, miáltal kisebb moziteremmé növeljük az egész lakást, a földön nagyméretű matrac, szövetekkel lepve, felette fekete nap, midőn a körkörös világfa szimbólumába ágyazódik. A konyha és a fürdő a nappaliból nyílik, amely a kis hátsó udvarra, háztetőkre, feketerigó-fészekre, s két ecetfára nyíló ablakain folyamatosan dől be a fény, az íróasztalra, a szerteszórt könyvekre és jegyzetekre, és rá. Mindez a szintes ház első és egyetlen emeletén.
Alig egy hónapja már levélben tájékoztattam kérdésem felől, de arra, hogy egy helyen legyünk és egy időben, mindig várni kell. Teljes apparátusommal, könyveimmel és jegyzeteimmel, ismereteim kétséges sokaságával ültem le kanapéjára, s nem bírtam megszólalni. Nem tudtam megkérdezni tőle azt, amit tudni akartam: hogy mi az esszé? Értekező próza? Kísérlet?
Hiszen nem szerepel a líra, a dráma, az epika hagyományos hármas műfajában, mégis afféle negyediknek tekintik. Kísérlet talán azért, mert a szó a francia essai szóból ered, Montaigne nevezte így könyvét, amely magyarul próbát, próbálkozást jelent, meglehet, nem tekinthetünk el a latin szótól, melyben gyökeredzik, s ez az exagium, amely pedig megmérést, mérlegelést takar. Nem kérdezhettem tehát mindezt meg, mert talán levelemből már kikövetkeztette, hogy mit szeretnék, mindenesetre megindult kettőnk között ez a különös dialógus, melyben ő néha idézett kedves írójától, de mindvégig úgy tűnt, hogy valami egészen másról beszél, s végzetesen elbeszélünk egymás mellett. Nem vállalkozok többre, mint leírom, amit ő mondott, s amit én. Kétségekkel teli, hogy valaha is megérthetem és elmondhatom, hogy mi lehet az esszé.

Második rész
[Melyben a méheslakó először beszél hozzánk, ámde – nagy sajnálatunkra – igen enigmatikusan teszi ezt.]

Harangoznak. A ferencesek temploma közel… azt hallani ide. Egy hónapja, hogy írtál, s a tavasz is egy hónapja indult meg, szép lassan, dacára a globális felmelegedésnek, pedig a tél elpusztult, döglött volt, mint soha. Eleinte csak pár kába méhre lettem figyelmes, ahogy az ablakhoz kocogtatják fejük, ahogy duruzsolnak egy grammatika fölötti nyelven. Eszembe jutott az az író, aki felismerte a méhest. Úgy mondom, ahogy ő írta: ebéd után a méhesbe mentünk, a sugárzó udvar kavicsán, lassan, szótlanul és eltelve. Ott ültünk a méhek zsongásába burkoltan hosszas hallgatásban. Mindez egyetlen méhről jutott eszembe, s ahogy felmelegedtek és hosszabbodtak a szép nappalok, s rövidültek a rideg éjek, egyre több méh lengte körbe a nappalit. Megjelentek már a konyhában és a hálóban is. Megéreztem, hogy újra otthon vagyok, mert ez itt Berzsenyi és Kisfaludy Sándor népe és földje. Elpusztíthatod, de az aranykorból sohasem fogod tudni felébreszteni. Ez a méhes földje. Valahogy igaznak éreztem ezt az egész hazára, a teljes népességre.
Hamvas Béla hibázik, meglehet nem a legpontosabb, de Rajnai Lászlónak igaza lehet, amikor azt írja: megteheti. Filozófus, de túl jó író filozófusnak. Ez bosszantja legjobban irigyeit és ellenségeit. A méhesre vonatkozó sorai erre mutattak nekem.
Ahogy már a teraszon és a nagyszobában is megjelentek a méhek, minél jobban tártam ki a lakás ablakait, annál nagyobb volt a gyanú, amint hosszan üldögéltem a nappalimban, a gyötrő gyanú tehát, hogy várakozok. Igen, most már csak várok, nem igyekszem, nem sietek sehová és semmiért. Nem valamire, vagy valakire várok. Ahogy ő is írta, a méhes számomra a várakozás helye. A dicsőség előcsarnoka. A siker és a sors és a démonok nem vonzanak többé.

Harmadik rész
[Amelyben tényleg szó esik komoly emberekről, akik, úgy látszik, tudják, mi az esszé.]

Remek. Eddig egyetlen árva szót sem értek. Az esszéről kéne beszélnünk tehát… na de engedd meg, hogy hadd idézzek olyan szerzőktől, akiknek írásaik pontosak, akik meggyőztek arról, hogy ők aztán tudják, hogy mi az esszé. Richard Aczel például nem csak hogy tudja, de be is avat az esszéírás rejtelmeibe, elmond mindent, mit-hogyan könyvében. Úgy éreztem elsőként talán rá figyelhetnénk, igaz, úgy kezdi „Valószínűleg nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy annyiféle esszé létezik, ahány esszéíró.” – s bár könyvéből a szigorú szerkezetű angol esszé írását sajátíthatja el a szorgos kis nebuló, még ő is belátja, hogy „Noha ez a könyv [vagyis ő maga] korántsem az »egyetlen« és »nyers« esszét vizsgálja, érdemes megjegyezni, hogy hagyományosan az esszét kísérletező, tudománytalan, sőt műkedvelő tevékenységgel hozzák összefüggésbe. A leghíresebb angol nyelvű esszék címei közül is néhány ezt bizonyítja Charles Lamb: A kéményseprők dicsérete vagy J. B. Priestley: A semmittevésről.” – igaz, igen becsületesen pár oldallal odébb hozzáteszi, hogy „Mint minden útmutatónak, ennek a könyvnek is az a célja, hogy nélkülözhető legyen.”
Ha magát az esszét akarjuk megérteni, a középpontot kívánjuk érinteni, akkor nem Aczel könyve az út, igaz, a műfaj kapcsán elmélkedve az ő könyvét idézi az a tudósunk, aki ezt írja: „Függetlenül attól, hogy Richard Aczel munkájából nem hiányzik az angolszász művelődésre oly gyakran jellemző tapasztalati gyakorlatiasság (empirizmus), nehéz volna tagadni, hogy az esszé különösen ad alkalmat arra, hogy valaki kételkedjék a műfajok meghatározásának értelmében.” Ha eddig nem estem volna kétségbe, hogy nem fogom megtalálni a megoldást, mostanra már egészen biztos, hogy elkezdek verejtékezni és fogaim csikorgatni. Szegedy-Maszák Mihály ugyanis kicsit később azt írja, hogy „Fölvetődik a kérdés, vajon ugyanazt értik-e manapság a különböző nyelvterületeken, amikor esszéről beszélnek.” Vagyis más az az esszé, amiről azt se tudjuk, hogy mi, ha angol? Más, a nem tudjuk mi, ha francia? És mi a nem tudjuk mi, ha magyar? Alighanem ez törvényszerű. Szegedy-Maszák, ha ezt nem is, azt azonban világossá tette számomra, hogy Szerb Antal írásait tanulmánynak tekinthetjük, s annak ellenére, hogy sokan rokon értelműnek tartják a tanulmányt és az esszét, talán mégsem az. Elkülöníti a tárcát és az esszét, az előbbit inkább a tárcanovella felé tartónak mutatja fel, különösen magyar irodalmi példákon keresztül, mint Márai vagy Esterházy. A megközelítés példaértékű, hiszen ha nem tudod elmondani, hogy az mi, mondd el, hogy mi nem. Ő is idézi Gide mondatát az esszé atyjáról, Montaigne-ről szólván, hogy „Önmagát ismeri; minden más ismeretet bizonytalannak vél.” – s alighanem elsőre ez a bizonytalanság ugrik ki, ez a kétkedés. Szegedy-Maszák pontosan ezt a következetes kétkedést tartja szem előtt, s ezért a szaknyelvet, amely a mű ellenállásával megküzdhet, emeli figyelő szemeink elé.
Ugyanakkor a Gide mondat első felével „önmagát ismeri…” Bowen nyomán Mikola Gyöngyi foglalkozik igazán, aki Montaigne-értelmezéséhez, vagyis az esszéről való gondolkodásának középpontjába ezt az önértelmezést, ezt a saját arc feltárását helyezi, s nem a kétkedést. Ahogy ő rajzolja: „Az arcnak, amit Montaigne fest, elmosódottak a vonásai, sokat hangoztatott nyíltsága valójában rejtőzködés, az arcot mesterien megszerkesztett álarc fedi.” – Az igazán megrázó, amikor Mikola Gyöngyi így beszél erről az arc-játékról, hogy „Az önarckép Montaigne-nél nem pusztán önábrázolás, hanem ön-teremtés is, a személyiség megfigyelése, alakítása. Nem csak arról van szó, hogy ilyen vagyok, ilyen a természetem, hanem arról is, hogy ilyenné teszem magam nap mint nap. Ebben az értelemben az esszéizálás nem pusztán intellektuális tevékenység, nem csak filozófia, hanem életgyakorlat, a keleti meditációkhoz hasonlatos, azoknak egy sajátos nyugati formája.” – vagyis „az esszék egyik központi gondolata, motívuma, hogy az ember hogyan is készítse föl magát a halálra.” – már én teszem hozzá, hogy ezek szerint az esszé, bármit is tárgyaljon, bármi is legyen a címe, bárhol is legyen a hazája, a középkori Ars Moriendi hagyomány nem is oly rejtett formája.
A meghalás művészete. Esszét írni tehát annyi lenne, mint intellektuálisan felkészülni a halálra?
Amikor már kezdtem volna belenyugodni ebbe a jól hangzó kérdésbe, aggasztott, hogy mint műfaj, még mindig nem tudom definiálni, hogy mi az esszé, nem beszélve a Korunk 1999-es esszé-számáról, ami ekkor került a kezembe. A nyitó írásban itt Balázs Imre József azon mereng, hogy az esszéírók valójában nem mást formálnak, mint „Szövegeket az átmenetről, a küszöbtapasztalatról nyelvek, műfajok, éjszakák és nappalok között. Írássá formált átmeneteket. Ez az esszé.” – jelenti ki, majd hozzábiggyeszti, hogy el ne bízzam magam, rövid kis kérdését: „Ez az esszé?”
Székely Jánosról értekezve a bevezető írója kiemeli, hogy Székely az egészet próbálta átlátni, átjárni, szintézist teremteni.

Hiszen ahogy saját rögeszméjéről vall Székely: „Napról napra mindinkább be kell látnom, hogy nem sok, nem is egynéhány lángész alkotta meg a világirodalmat, hanem egyetlen, előre és visszagondoló hatalmas és csodálatos elme: az emberiség elméje” – ezen kijelentés bizonyítására pedig egy nagy felkészültségű, inkább filozófus, mint költő vállalkozik, de mint a róla szóló esszében Balázs Imre József kiemeli: „A szintézis eszköze pedig – hátborzongató, de – az esszé, a bevallott töredékesség, a küszöbig-juttatás műfaja.”
Ez lenne hát az esszé? Bár a szintézis eszköze, mégis maga a megtorpanás? A küszöbön álldogálás? A töredékesség műfaja? Az átmenet kifejezője? A meghalás művészete? Kitépett lapok a kétségek könyvéből?

Negyedik rész
[Melyben a méheslakó kimozdítja a beszélgetést, és eltereli a figyelmet.]

Itt a teád. Fogd és idd. Meggyújtom a füstölőt, remélem nem zavar. Remélem nem bánt a füst. Engem mindig a távolságtartásra emlékeztet. Arra, hogy ne menjek túl közel. Semmihez. Senkihez. Arra, hogy ha véletlenül valaki túl közel jönne, legyen ő bármilyen gyönyörű és okos is, legyen az bárki más, akkor azt tegyem, amit a füst, és ahogyan a füst. Mert nem a szirének énekének zsibbasztó gyönyörét, hanem a tücsökhalhatatlanságot választottam. A méhes-halhatatlanságot.
Régen még te is tudtad mit jelent ez. Hogy ez nem kellemes, hogy ez nem könnyű, és hogy végképp nem hoz se sikert, se nagy vagyont, se nagy sorsot. Ma minden kellemesnek és könnyűnek ígéri magát, hogy nyomán majd eljutsz a sikerhez, s a siker majd meghozza a nagy vagyont és nagy sorsot. Ma minden felkínálja magát, hogy zabáld meg. Te ezzel ne foglalkozz.
Tarts távolságot.
Távolságtartás az irodalomtól, ami nem művészet. Távolságtartás az iskolától, ami nem tanítás. Távolságtartás az intézménytől, ami nem ember. Távolságtartás az embertől, aki nem isten, vagyis aki nem lát, vagy csak lát, és nem érez, vagy csak érez, és nem eszmél. Távolságtartás mindentől, ami nem élet, hanem a Mammon, vagy valakinek személyes őrülete, pokla. Különösen mások őrületétől és poklától tartózkodj, mert vagy el akarja neked adni, vagy ő akar benne poshadni, és borzasztóan feldühíted, ha arra emlékezteted pusztán lényeddel, hogy van más is, nemcsak ő és a saját kis pokla. Távol maradni a mennyiség uralmától, s felismerni a minőség hatalmát.
Távol maradni.
Közel a középponthoz. Mert mit jelent a méhes? A távlatot. A szubjektum-szituáció realizálását. Mert „a szubjektum hely, ahonnan az egészet egyszerre látni”. Azzal, hogy eljutsz a méhesbe, már távol vagy. Mért akarnál közel kerülni máshoz, mint önmagadhoz, ha azon keresztül minden máshoz eljuthatsz? Mért akarnál szétszóródni, ha úgy is eljuthatsz mindenhez és mindenhová, ha egy maradsz? Nem kettő. Nem tízezer. Egy. Hiszen ez csak egyszer van és sose többé. Finom a tea? Biztos nem zavar a füst?

Ötödik rész
[Melyben szó esik néhány nagy magyar esszéíróról is.]

Finom a tea. Köszönöm. A füst ugyan kicsit zavar, de már hozzászoktam. Nem térhetsz ki! Felkészültem, hogy ilyen leszel, és felvállalva azt, hogy sok olyan írás kimarad, sok olyan esszéírót nem említek meg, aki igazán megérdemelné, konkrét példákat szeretnék neked mutatni az esszé, általad meglehet „aranykorának” aposztrofált idejéből. Kihagyva, de nem feledve – hogy csak egyet mondjak – Dél-Amerika nagy esszéíróit, Borgest, aki Swedenborgról oly tömören írja: „Azzal foglalkozott, hogy a mennyeket és poklokat látogatta, az angyalokkal és Jézussal társalgott, majd minderről beszámolt nekünk higgadt, világos, metaforákat és túlzásokat nélkülöző prózában. (…) Swedenborg arra invitál bennünket, hogy egy gazdagabb élet által üdvözüljünk. Hogy az igazság, az erény és az értelem által üdvözüljünk.” – mindezt persze higgadt értekező prózában. Vagyis esszében mennyről és pokolról? Erre se válaszolsz. Vagy ott a másik amerikai, Germán Arciniegas, aki azt írja e műfajról: „Nálunk az esszé nem irodalmi passzió, hanem kötelező elmélkedés a különböző korokban felvetődő kérdésekről.” – na de térjünk rá azokra, akiket annyira kedvelsz, hátha kiderül, hogy mi az az esszé, a te példáid nyomán.
Számomra az, hogy 2007 elején jelent meg az Életünk Hamvas Béla-száma, szemben áll azzal a ténnyel, hogy a nemrég napvilágot látott kétkötetes, vastag gyűjtemény, amely a magyar esszét hivatott összegyűjteni, beleértve tényleg mindenkit, aki nem novellát, nem regényt, és nem verset írt. Azért áll szemben, mert ebből kihagyták Hamvast. Kihagyták, mert nem ismerik. De nem ismerik Kemény Katalint sem. Nem ismerik Rajnai Lászlót. Nem ismerik igazán még Várkonyi Nándort sem. És – talán ez az egy tűnhet indokoltnak, mégis ez a legkevésbé az – még csak nem is hallottak Szabó Lajosról.
Ezt az egyszeri olvasó vehetné értékítéletnek is, ha nem szokott volna már hozzá az ilyesmihez, s ha nem lenne ott a boltokban lassan Hamvas valamennyi munkája, mely életműnek közel hetven százaléka esszé. Méghozzá meghatározó írások, amelyek éppen úgy hatottak a mára már kanonizált szerzőkre, mint ahogy most hatnak az indulókra. Mégis kérdés: esszének tekinthetjük-e a Magyar Hüperion leveleit? Kemény Katalin írásainak elzárkózó fogadtatásán alig is csodálkoztam, hiszen kőkemény, szigorú, pontos, igen magas színvonalú, tehát szellemi kihívást jelent, fáradtságot, amely élményt fogan, és az olvasás katarzisát, de nincsen olyan hátszele, mint néhány igazán lapos értekezésnek, melyet szűk szobákban egymásnak körmöl napjaink szellemi elitje. Mégis kérdéses, hogy esszének tekinthetjük-e a szigorú, kétséget – fentebb az esszé alapelemeként meghatározott ismérvet – nem ismerő írását, vagyis A hely ismerője című könyvét?
Várkonyi Nándor szerencsésebbnek mondható. De vajon esszének mondanád-e a Szíriát oszlopaiban szereplő fejezeteket, vagy inkább tanulmánynak? Nagyesszé-e a Magyar katonaköltők, vagy a Dunántúl? Mintha Várkonyi könyvben gondolkodott volna és nem műfajban. Mintha az általad nagy esszéistának tartott szerzők valójában nagy könyvalkotók voltak, akik megsejtettek valamit rész és egész viszonyáról.
Szabó Lajos, akinek Művészet és Vallás esszéjében az esszéírót is mint művész képzeli el, akinek „a művészet: templomszolgálat vagy templomrablás!” Értéke a szolgálatban, bűne a rablásban lehet. De minek a temploma az, amibe az esszéíró, avagy a művész besétál?
Hatodik rész
[Melyben végre reagál valamit a méheslakó, de aztán megint teljesen másfelé elkalandozik.]

Te magad is lehetsz templom. Templom lehet a méhes is, mert a méhes nem az elvonulást, hanem a jelenlét felső fokát jelenti, mondta egyszer valahol Hamvas. A szellem nemességét gyakorolhatod a templomban, ami lehetsz te is, és lehet a méhes is. Gyakorolhatod távolságod a tömegtől, és felelősséged a közösségért. Keresheted a második Napot, mint az alkimisták keresték.
Abból, aki kívül kereste, fogant meg a kémia, a modern fizika, a külső második Nap öngyilkos víziója, amely a Franciaországban most épülő, és 2014-re már működőképes fúziós erőműben csúcsosodik ki. Ez az erőmű ténylegesen az alkimisták és a rózsakeresztesek második Napjának kimeríthetetlen és kontrolálhatatlan erejét hozza, az amúgy is szétvert és megkínzott Földre.
Abból, aki belül kereste a második Napot, fogant meg a normális filozófia, a teljesség igénye, az alapállás helyreállításának lehetősége. A belső Nap ragyogása a normális szellem ereje. Az egyéni üdvvel szemben, ma a közösség végtelensége áll. A közösség ugyanis ma az egész emberiség. Egyetlen faluban él ez a közösség, ahol a házaknak nádteteje van, s igen könnyen gyulladnak. Nem benne élünk a természetben, hanem rajta. Élősködők vagyunk tehát. Nem kertészek vagyunk, hanem vadászok. Gyilkosok vagyunk tehát. Nem béke van, hanem állóháború. Merénylők vagyunk tehát.
Távol kell ettől maradni, de nem tudsz benne nem részt venni. Vegyél benne úgy részt, hogy korod a szintézis és az újra-felhasznosítás koraként éled meg. Figyeltem a méheket. Ahogy hosszabbodtak a zaklatott nappalok, s rövidültek a nyugodt éjek, mind többen lettek lakásomban. Most már tudom: a házamat használják. A házam lett a méhes. Nem akarom őket kiirtani. Nem akarok máshová menni. Nem félek tőlük. Ülök és figyelek. Mert a méhes meditációs hely. Meditálok tehát afelől, hogy a belső Napot hogyan is ismerhetném meg más emberekben. Ez a meditálás olyan, akár a jóga. Mostanra én is azon gondolkozom, hogy a semmittevés-jógát feltaláljam. Ennek a jógának csúcspontja a méhes-halhatatlanság. Az esszé értelmét én abban látom, hogy mindenkinek megvan a maga méhese. Beülsz a közepébe, egy üveg borral, pohárral, tollal, papirossal, gyertyával. Írsz, míg tart a bor. Közben a táj virágait ellepik méheid, s átrepülnek valamennyi domb, patak, folyó, ház, út és ember felett. Minden virághoz eljutnak. Ott ülsz a méhes közepén, és szerelmeskedsz a tájjal. Intimebb nem is lehetne viszonyod saját hazáddal.
Hetedik rész
[Megoldás helyett, amolyan kárpótlásként, egy nagyon szép, lírai befejezés.]

Eddig jutottunk. Lassan indulnom kellett már, és nem volt remény arra, hogy kitérjek Tábor Béla, Hamvas és Szabó Lajos „Csütörtöki beszélgetéseire” – amelyben az esszé monológja a dialógus felé fordul, s amelyből mindhármuk igen gazdagon került ki. Erről is ír Tábor Ádám könyvében, a Szellem és költészetben, de erre már nem jutott idő. Talán egy másik esszében. Vajon monológ-e az esszé? Tényleg csak az egyén beszél benne, vagy beszélget? Dialógus az énnel? Lekísért a kapuhoz, a méhek körbedongták az udvart, a lakást, a szobákat, a nappalit, még a füst sem riasztotta őket, csak dongtak, végig, amíg beszéltünk. Most, amikor távozom, hallgatnak. Elcsöndesedett a méhes. Szabó Lajos kalligráfiáira gondolok, arra, hogy már nem zavar annyira, hogy nem tudom, mi az esszé, mert ezekről a látszólag csupán filctollal összefirkált lapokra, s a hozzá fűzött kommentárok együttesére úgy gondolok, mint kész és teljes esszékre, ahol a jel és szöveg között a távolság oly nagy, hogy csak a legmagasabb fokú intellektuális intuíció képes átszárnyalni. Belefér a világ. Problémát okoz, elgondolkodtat, még az is lehet, hogy összeroppant. De mindenképpen kinyit. Kinyit valamire vagy valakire, aki más. Aki nem én. Az esszé ennek a nyitottságnak, ennek a szellemi szabadságnak a műfaja, gondoltam, miközben a tér, amelyben sétáltam, az öreg ház titkos kaptáraiban sűrűsödött össze édes szerelemmé.