Ám a Pokol bejáratánál vagyunk, a moralista számára az ítélet alá vetett világban. A „Carpe diem”, az élvezd a mát felszólítása, ahogyan Leukonoét inti Horatius, a klasszikus alanyi költő, itt az ellenkezőjére fordul: „el kell viselned”.

 

Miklóssy Endre

 

Az undor morálj (II.)

 

(Petri György és kora, 1943–2000 között)

 

 

 

 

tompán az apadt sörhabba ne bámulj.” ¹

 

 

 

 

 

lassan gőzölög a lusta

langy estében a piros palás

rakás falucska.” ²

 

 

 

 

Hálóját lassan emeli,

Mint víz a gödör fenekén,

Konyhánk már homállyal teli.”³

 

 

 

 

tompán csillog a nap.

          A hűlő homály

          színén felhő, zsiradékdarab

          honol. Szigetnél mozdulatlanabb”⁴

 

 

 

 

lágy volt, szőke és másfél mázsa,

az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.”⁵

         

Petrinek az eszméletre ébredt sertése viszont így énekel:

 

 

          Reggel van, dél van, este van.

          Emésztek bambán, komoran. (…)

          Én nem leszek kolbász, se hurka.

Saját belembe töltsenek?

          Minden sertés átkozza meg

          Atyját, ki e világra kúrta.”⁶

 

 

 

 

 

 

           „Miért nem szeretnek engem a nők ?

 

Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik

Lepedékes nyelvű, pállott picsájú

Lankadt kurva sem ? (…)

Miért nincs egy rendes nő ? Aki nincs.

Ezek itt mind vannak.” ⁷ 

 

 

              „Falu végén három ház,

 kórház, fegyház, hullaház.

Mindben egy-egy kedvesem.

Csak velem nincs senki sem!”⁸

 

 

 

A következő fejlődési fokozat, a „kamaszkor” sem segít igazán, ez csupán egy „bújócska” azzal a két vezérmotívummal, melyeket az „Én szenvedésem” határoz meg:

 

           Egyedül hagyott

         Bár hagyna végre egyedül.

 

 

 

 

„Például…” így kell indítani beszédünk.

S mindegy, min mentünk át. Sok

Sár távozik, mielőtt olaj fakad, vagy forrás.”¹⁰

 

 

 

 

ki előtt meg kell jelenned

egyszer (mint lehúzott vécé

zúg majd a Dies irae)

tisztán, mint egy kitörölt segg.”¹³

 

 

 

 

 

hogy magadra nyithasd a gázcsapot.”¹⁵

 

 

 

 

az a tizennégy éve halott

ifjú nő

átjárkál a szobánkon éjszaka (…)

oldalazva hátrál mintha

félne hogy megütöm

összehúzza magán a „teveszőr” kulit

vacog

„miért nem fűtesz ?” kérdi és

„minek élsz még ?”¹⁶

 

 

 

 

 

Elférne rajt… De honnan ?”¹⁷

 

 

 

 

Ellógom, lelógatom életem.

Ha fellógatnak, csak öröm nekem,

Elvesztem, s visszanyerem az életem.”¹⁸

 

Elmehetnénk itt az európai metafizikába. „Vannak, akik ezt az egész űrt megtöltötték galaxissal, Hamvas Bélával stb.” mondja lenézőleg Petri erről a megoldásról. Hamvas Béláról persze szinte semmit sem tudott, viszont jó szemmel látta meg akkori úgynevezett rajongóinak a lelki otrombaságát, amelynek a lényege éppenséggel az a felpuffasztott Ego, ami a helyzetért alapvetően felelős. És hát az esztétának abban kell pontosnak lennie, amit lát. Hamvas Béla kulcsmondatára viszont látatlanul is ráérzett, hiszen aki keres, az talál a Biblia ígérete szerint. Ez a mondat ugyanis így hangzik: „csak arról érdemes beszélni, amiről nem szabad”.

 

 

 

Vajon ki, miért lógatná fel őt, mint rablóvezér költői ősét? Itt érkezünk el oda, amit talán Petri purgatóriumának mondhatnánk: útnak az igazság felé. Oda, ahol a Világegyetemet nem leköpni kell – hiszen mitől ilyen? –   hanem…

„Gyuri vagyok. Tudom, mire lettem.

Könnyű a romantikus élménylírának, elég egyszerű trükk az efféle megkönnyebbülés. De mint látjuk, itt szól közbe a filozófia, és menti meg a helyzetet a moralista számára. Ez a világérzés a szolipszimusnak (a filozófiai önzésnek) a kísértése csupán. Dosztojevszkij földalatti hőse egy efféle helyzetben azt mondja, hogy „vesszen el a világ – csak nekem legyen meg a napi teám”. (No, ezt már a mi világunkat meghatározó axiómának is tekinthetjük.)  Petri viszont ekképpen fordul itt Villon segítségéhez :

„A világegyetem-arc hová néz ? Ütés, köpés

 Ez az abszolút erkölcsi radikalizmus dialektikusan rögvest az ellenkezőjébe csap át, az abszolút megalkuvásba. Hiszen ha az egész világ bűnös, akkor ez a fogalom elveszítette az értelmét, vagyis mindent szabad. Ezt is Dosztojevszkij ismerte fel elsőnek, és Petri is átlát ezen a körülírt önfelmentésen .

Dosztojevszkij szerint a megváltás ott kezdődik, ahol az ember megbocsáthat önmagának. Ami ha nem cinikusan vesszük, akkor iszonyúan nehéz, csaknem lehetetlen dolog. Petrinek nem sikerült.  Ami ilyenkor megkísérti az embert, az a „vollendete Sündhaftigkeit”, a világ egyetemes bűnösségének a kinyilvánítása, ahogyan Lukács György mondaná. Mégiscsak más, ha mindenkivel megoszthatom a saját felelősségemet… 

„Az a halott nő

Az a klasszikussá stilizálódott naturalizmus, amely a fő kifejező eszköze, megrendítő költői magasságokba emelkedik ilyenkor.

„Mikor rád zártam az ajtót,

A végső pedig a halál. Az, aminek okává lett, és amitől soha szabadulni nem tud, végigkíséri az egész költészetét.

„A mértékkel űzött önutálat jó ösztöke a jóra”¹⁴ – ismeri fel a maga önironikus stílusában a még ebben a helyzetben is benne rejlő hamisságot. A verssé váló önbecsmérlés aláássa a morális komolyságot, amit persze fokozni lehet azzal, hogy ezt is leleplezi stb. (Dosztojevszkij volt ennek a lelkiállapotnak a felfedezője és páratlan ábrázolója is.) Olyan ez, akár az alkoholizmus, határt csak a csömör szabhat, ami a vers esetében az ihlet kifulladása. Elég gyakoriak ezért nála a gyengülő ötletek, kiüresedő szóviccek is. 

„Nem tetszenél az Istennek,

De, akár az életében, a verseiben is jóval több az ellenkezője. A morális érzékenysége miatt itt mindig az emberi lealacsonyodottság kapja meg a költői formáját. Szándékoltan visszataszító naturalista részletek, kínossá élezett emberi kapcsolatok, melyekből csak mocskosan lehet kijönni („Gyerekek várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?”¹¹ – tűnődik a házasságtörésből hazatérő szeretője fölött),  az egész ösztön-forradalomnak a kiábrándító értelmetlensége. („Locsolócső egy házmester kezében”.¹²

) És mivel a tisztesség minden valódi költészetnek a kiindulópontja, az ítélet tárgya mindig saját maga. Iszonyú képeket tud önnönmagáról festeni, igazi emberi szörnyetegként tűnik fel bennük. (Jó ismerősei szerint a valódi életében másféle volt. De a versekben a moralista  szólal meg.) A másnaposság lelkialkatának krónikus önvádjai, valóságos blaszfémiák, ilyet még nem írtak magyar nyelven:

„Az Egyetlenről szólva

„Nem jó az embernek egyedül” – mondja a Teremtő. Az együttléthez viszont az infantilis önzés helyett a felnőtt-létben folyamatos önfeláldozás szükséges. „Két gyerek” egymással szemben erre nem lévén képes, szét is mennek, azaz mégse. Amikor elmegy, akkor hiányzik – amikor itt van, akkor elviselhetetlen – így válik teljessé a zűrzavar. „A melegcsákány-szerű szerelmi élet nem vált be”⁹ – ironizál keservesen Petri a helyzeten. Az ütközést enyhítheti az eltompulás, a bajnak ez a köznapi gyógymódja. De a költői érzékenység empátiája miatt ez nem megoldás. A moralista számára sem. És így áll elő a szenvedés hintája. A ciklikus-depressziós Petrit, aki végletesen belegabalyodott a „forradalomnak” nevezett szexuális önzés hálójába, ég-föld között röpteti a szex és a szerelem közötti ellentmondás (A szex dehumanizációja). Írt ő beatricei finomságú szerelmes verseket is.

 

 

A felnövekvő gyerek 6 éves kora táján kezdi magában tudatosítani, hogy más emberek is vannak rajta kívül. Amit szexuális felszabadulásnak vélhettünk, az valójában infantilizálódás, a bezáruló Ego önzése. Degradáció, ami mindinkább társadalmi szintűvé kezd növekedni. Weöres Sándor versében imígyen jelennek meg a következmények:

Az ösztönök e szabadnak vélt kiélése elsősorban ott hibádzik, hogy a szex  óhatatlanul társas kapcsolat, amelyben jelen van a másik ember is. A pusztán ösztön-vezérelt Ego így aztán a következő groteszk helyzetbe jut:

Minálunk magyaroknál különösen groteszk volt az ösztönöknek ez a forradalma. Nyugaton a szexuális tabuk ledöntését lehetett úgy érezni, mint az „apai erőszak” elleni tiltakozást, ami lám hová juttatta ezt a világot. Nálunk azonban ’56 után csak „megvert apákról” beszélhetünk (nemcsak képletes értelemben…). Ettől még sunyi is lett ez az egész lázadás. A nyugati eredetinek mégiscsak volt egy pozitív hivatkozása, itt viszont ez is eltűnt, hiszen a mi olvasatunk így hangzott: „make love, not ’56 !” Az úgynevezett „nagy generáció”, Petri kortársai, észre sem vették, hogy minden lázongásaikkal mennyire bele simulnak a konformista megalkuvásba. 

Az emberi lehetőségeken gondolkodó Karácsony Sándor már a ’40-es években felismerte, hogy a jobbágyság, a munkásosztály és a gyarmatok felszabadulása után a következő, és a mi korunkat meghatározó feladat az ifjúság felszabadítása lesz. Más történt, és ma már jól látható, hogy éppen az ellenkezője, a rabság visszarendeződése kezdődött el. Ami ebből az ifjúságot illeti, a helyzetet jól mutatja a „make love, not war” kezdetleges politikai jelszava. A „szexuális forradalom” az emberi emancipáció pótléka lett, sőt jól beleilleszkedett még a fogyasztói társadalom globális manipulációs rendszerébe is. „Sex is the last frontier – the one green thing” (A szex az utolsó szabad térség, ami még zöld) – mondja a társadalmi kérdésekben csakúgy mint a metafizikában ugyan járatlan, viszont jó helyzetfelmérő képességű szociológus, David Riesman. 

A magával tehetetlen lény eszmélete ez, aki reménytelenül bele van ragadva az Erőszak által reá kényszerített sorsba. József Attila még az élettől búcsúzó utolsó versében sem volt ennyire sötét. „Tűzhelyt, családot” ha másoknak is, még mindig remélt. De hát mi is történt itt ezenközben ? 

          „Dohogva, mint a gép, zabálok.

„Láttam a boldogságot én,

Még megrendítőbb a polémia a nagy filozofikus versnek, az Eszméletnek a boldogságot idéző strófájával:

„Mint zsíros vízből egy ezüstkanál

A természet varázslatosan transzformálódik itt át az emberi világ dolgaivá, vagy másik oldalról szemlélve, a létezésünknek ezek a tárgyi keretei megszentelődnek. Így azután az emberek itt küszködnek, szenvednek, nyomorúságosak, de éppen ennek a nyomornak a kontrasztjában mutatkozik meg, hogy még emberi lények. Petri mosogatólé-világában ez már kérdésessé válik.

 „A mellékudvarokból a fény

Meg ezt a nagyvárosi életképet:

„Mint egy tányér krumplipaprikás,

Annak pedig, aki magyarok számára akar verset írni, errefelé kell tartania. Petrinek ezért minden belső ellenállása dacára is ezt kellett folytatnia. Persze a köznyelv jóval sötétebb lett, akár maga a valóság, amit kifejez. Így aztán József Attila folytatása őnála afféle polémia is – a még-sokkal-nagyobb reménytelenség megmutatása. Néhány példa erre az összehasonlításra. József Attila a következőket írta :

A magyar költői nyelvet a 20. században a köznyelvből kiindulva Erdélyi József újította meg. „Alulról kell fölemelkedni”, ahogyan a szürrealizmus félremagyarázott prófétája, Lautréamont mondaná. József Attila, a nagy kereső is itt találta meg a maga mértékadó hangját, és emelte ismét a klasszicitás magasába. A Biblia-fordítások hajdani nyelvi igényessége ez, hozzáférhetővé tenni mindazt, amire eddig nem volt szavuk az embereknek. (Erdélyit ebben haladta is túl.) „Minden mítosszá válik benne” – mondta róla joggal Féja Géza.

„Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoé,

Ám a Pokol bejáratánál vagyunk, a moralista számára az ítélet alá vetett világban. A „Carpe diem”, az élvezd a mát felszólítása, ahogyan Leukonoét inti Horatius, a klasszikus alanyi költő, itt az ellenkezőjére fordul: „el kell viselned”.