Bárdos József: A művészet hatalma - METANOIA 9.

Karácsony másnapján történt. Szeréminek sikerült rábeszélnie Annát, hogy töltsék együtt az estét. Már túl voltak a vacsorán, és eddig minden jól sikerült. Az étterem elegáns volt, a pincérek gyorsak, az étel kiváló. Utána sétáltak egyet, és Szeréminek sikerült elérnie, hogy szinte észrevétlenül egyszer csak a lakásán találják magukat.

Bárdos József:

A művészet hatalma

Karácsony másnapján történt. Szeréminek sikerült rábeszélnie Annát, hogy töltsék együtt az estét. Már túl voltak a vacsorán, és eddig minden jól sikerült. Az étterem elegáns volt, a pincérek gyorsak, az étel kiváló. Utána sétáltak egyet, és Szeréminek sikerült elérnie, hogy szinte észrevétlenül egyszer csak a lakásán találják magukat.
Anna gyorsan eltűnt a fürdőszobában. (Csak egy perc! – mondta.) Szerémi körülnézett, mindent rendjén talált. Hát leült a számítógép mellé, hogy megnézze, van-e postája, amikor váratlanul megszólította egy angyal. Talán a karácsonyi hangulat, talán a vacsorához elfogyasztott villányi vörös okozta, talán csak részegre ette magát a pulykából, de még csak meg se lepődött a dolgon.
– Ma este teljesítem egy kívánságodat – mondta az angyal, és a hangja smaragdszínben tündökölt, akár az ünnepi fenyő. – Ha akarod, gazdaggá teszlek. Ha akarod, híressé. Ha azt akarod, találkozhatsz a világ legszebb nőjével. Akárkivel.
Mégiscsak az alkohol dolgozhatott benne, mert Szerémi nem a gazdagságot, sőt még csak nem is a világhírt választotta.
– Akárkivel? – kérdezte.
– Igen. Lehet férfi vagy nő, idős vagy fiatal. Ahogy akarod. Bárkinek az alakját felölthetem.
– Bárkiét?
– Bárkiét, aki már nem él.
– Anyámét is?
– Ha rám hallgatsz, nem bonyolódsz bele ilyen érzelmi ügyekbe.
– Jó – mondta Szerémi, de láthatóan nem így gondolta.
– Velem ezt ne csináld – mondta az angyal. – Tudhatod, hogy átlátok rajtad. Úgyhogy nem fogsz érzelmekkel zsarolni – tette hozzá, mert észrevette, hogy hősünk tiltakozni akar. – Gondolj bele, kérlek: úgyis tudnád, hogy én vagyok. Nem értelek. Miért akarod, hogy becsapjalak? Miért akarod becsapni saját magadat?
– Freud?
– Mi van vele?
– Felöltheted az ő alakját?
– Hogyne – mondta az angyal. És valóban, Szerémi székével szemközt, a fal mellett, igaz, kissé homályosan, de földerengett a modern lélektan atyjának alakja.
Szerémi csak bámult, majd lenyelte a nyelvét.
– Üdvözlöm, uram – szólalt meg Freud. – Ha nem tévedek, épp valami humoros íráson dolgozik. Nem tudom, találkozott-e az én szerény kis munkámmal, amelyet a viccnek szenteltem.
Szerémi csak bólintani tudott, még mindig nem tért egészen magához. Így aztán az már fel se tűnt neki, hogy Freud hibátlan magyarsággal szólította meg.
– Nagyon bosszant, hogy olyan gyengén fordították az Önök nyelvére. Hogy mást ne mondjak, van a példák között egy remek vicc, Isten a tanúm, ez az egyik kedvencem. És nem tudták lefordítani. Pedig olyan egyszerű. Így szól:
Egy gazdag házaspár estélyt ad. Az egyik vendég odasúgja a másiknak:
– Könnyű ezeknek. Jól megszedték magukat. Tudja, a férj sokat keresett, és a pénzt itt-ott jól befektették.
Mire a másik:
– Igen? Én azt hallottam, hogy a feleséget itt-ott jól befektették, és ezzel a férj sokat keresett.
Szerémi meg akart szólalni, de vendége folytatta:
– És tudja, kérem, épp itt van a dolog lényege. Hogy ezek a szójátékra épülő viccek elárulják, miféle asszociációk működnek a tudatunk alatt. Épp azért vagyunk érzékenyek bizonyos kapcsolatokra, mert azok mintegy leleplezik a legféltettebb titkainkat. Maga például, fiatalember, most azt akarja mondani, hogy a vicc hallatán semmi sem jutott az eszébe, egyszerűen csak szellemesnek találta a szójátékot. Pedig becsapja önmagát.
– Én? Ugyan kérem! – méltatlankodott Szerémi.
– No nem szándékosan. Látja, nem figyelt eléggé. Éppen azt mondtam, hogy ezek az asszociációk nem törnek be a tudatba, meghúzódnak a mélyben. De ott fortyognak, ott kavarognak, készen arra, hogy meghatározzák a maga döntéseit, a maga vonzásait és választásait (hogy a nagy Goethét idézzem). Itt él egyedül, és a tudatalattijában ott fortyog a vágy, hogy befektessen: hiába néz így rám. Tudom, amit tudok, maga alig várja, hogy azt a nőt ott a fürdőszobában, Annát? Hogy befektesse az ágyába.
– Elég! – kiáltotta felháborodottan Szerémi.
Freud azonnal eltűnt, mintha ott se lett volna.
– Mi a baj? Miért heveskedsz? – kérdezte az angyal újra azon a meleg, női hangon, amelyet hősünk azonnal megkedvelt.
– Megőrjítesz. Nem elég nekem megbarátkozni a gondolattal, hogy itt van egy angyal, és figyel, amikor, ki tudja, éppen mit csinálok! És…
– Ne izgulj! Nálunk az a szabály, hogy mindig szólunk, ha megjelenünk – vágott közbe kissé sértődötten Szerémi látogatója. – Csak nem képzeled, hogy kukkolunk!
– Jó, elhiszem. De akkor is.
– Látom, Freud valamiért nem tetszett. Akárki mást elhozok neked, mondtam.
– Inkább valami ötlet kellene, ha már kérhetek valamit. Képtelen vagyok haladni a regényemmel.
– Mit szólnál valami szerelmes történethez? Végül is Karácsony van! Egy romantikus regény, ahogy manapság a giccset nevezik? Szép waltdisney-rózsaszín borítóval, domborított arany betűkkel? Az ilyet egymás kezéből tépik ki, láthatod a könyvtárban. Egy kis szex, valami jó kis érzékiség?
– És ezt épp egy angyal mondja?
– Na nem pornóra gondoltam, csak éppen-éppen…
– Hagyjál már – mondta Szerémi.
– Miért? Nem azt akarod, hogy kiadjanak? Hogy elkapkodják a könyvedet? Világsiker! Már kétszáz példányban elkelt!
– Ne csúfolódj. De mégiscsak szégyellném magam, ha ilyen áron…
– Ilyen áron megengedhetnéd magadnak azt a kis házat a hegyekben. Az utókor meg?!
– Ne kísérts! Azt mondtad, angyal vagy. De most úgy beszélsz, mintha az ördög volnál.
– Aki egy angyalt megidéz, nem menekülhet az ördögtől. Az ember ilyen: végletekben él.
– Akkor is: most a bűnre csábítasz.
– Én?
 – Te bizony.
– Nézd, járja egy mondás. Hogy elesni, mint te, emberi dolog. A padlón maradni, mint te, ördögi. De felemelkedni, angyali. Hát igyekezz!
– Nem vagyok padlón.
– Nekem ne hazudozz. Jobban ismerlek, mint te magadat. Mondtam, hogy átlátok rajtad.
– Na és? Mit látsz olyan jól?
– Egyik kudarc a másik után. És tele vagy félelemmel, hogy Anna is elhagy. Nem jól tudom?
– Akkor azt is tudhatod, hogy én maradandó, hogy én jó könyvet akarok írni!
– Valóságos szent vagy, látom. Hát tegyük fel, halálod után ülsz egy felhőn, hófehér hálóingben, strandpapucsban, gatya nélkül, fejed fölött hófehér glóriával…
– Pimasz!
– Csak elképzeltelek. Amint lenézel, és látod, hogy kötelező olvasmány lettél.
– Hát az nem volna semmi!
– Nem. És képzeld csak el, mennyi hülyeséget beszélnének össze a tanárok rólad meg a könyvedről. Kérdezd csak meg Annát, ha bejön. Irodalmat tanít, igaz? Azt már nem is mondom, mennyire utálnának a diákok.
– Jó, de különben is. Én nem is tudnék olyan szerelmes izét összehozni.
– Szóval itt döglik az a dög kutya. Már megint az önbizalomhiány.
– Nem, csak reális vagyok.
– Ugyan már! Hát írd:
„A nyári naplemente sugaras fényei még végigpásztázták a nyaraló emeleti hálószobáját, de a sarkokban már készülődött a szürkület. Vonatfütty hallatszott: az esti gyors érkezését jelezte. Filoména az ablakban állt, és arra gondolt, ahogy már olyan sokszor elképzelte, nemsokára valóban belép ebbe a szobába az a férfi, aki az életénél is többet jelentett számára, és akit majdnem elveszített, mert az élet hétköznapi csatáiban nem vette észre, hogy a boldogság vonata közelít…”
Szerémi elnevette magát.
– Döbbenetes! Miért épp Filoméla?
– Filomé-na. Nem tetszik? Bár tőlem lehet Filoméla is. Csak az kicsit méla, nem?
– Hogy a fenébe tudsz ilyeneket kitalálni? Még hogy a boldogság vonata!
– Várj, még most jön a java:
„Amikor a férfi belépett, ott találta Filomélát a félhomályba burkolózott hálószobában, a kandalló előtt, a fotelben. Kezében kristály pezsgőspohár. Csak egy vérvörös, földig érő selyem hálóing volt rajta. Az egyik lábát átvetette a fotel karfáján, amitől a vörös selyem az oldalhasítéknál derékig szétnyílt, látni engedve a feszülő, formás, hosszú combot. A kandallóban ropogott a tűz, a lángok kísértetiessé és kísértővé tették a látványt. A férfi izzó tekintete szinte felfalta a nőt. Azonnal észrevette, hogy a vörös selyem alatt semmi sincs, de a telt mellek melltartó nélkül is feszesen álltak, hívogatóan, becézésre éhesen.
A férfi egy szót sem szólt, csak odalépett a fotelhoz, kivette a nő kezéből a poharat, és fenékig ürítette. Aztán a poharat a fotel mellett álló tálalószekrényre tette, balkezével végigsimította a hálóinget, maga is megtelt e varázsos érintés szikrázó elektromosságával, lehajolt a nő szájához, olyan közel, hogy annak forró lehelete szinte perzselte az arcát. Aztán ajkát a nőére szorította. Egy hosszú-hosszú csókban forrtak össze. Mióta készült már ez a csók, maguk sem tudták, de mindketten érezték, hogy ami most történik, az örökre megváltoztatja az életüket. Hogy ezután jöhetnek még viharok, jöhet bármi, de őket soha többé nem szakíthatja el semmi egymástól.
Amikor ajkaik végül elváltak, Filoméla szeme mámoros fényben úszott. A férfi karjával átkarolva kiemelte a nőt a fotelból, óvatosan térdre ereszkedett, és a nőt a kandalló előtti fehér medvebőrre fektette.”
– Megőrülök! – kiáltotta Szerémi. – Fehér medvebőr is van? Emlékszem, anyám mesélte, hogy korszakuk nagy szextankönyve, a Fritz Kahn is azt tanácsolta a hatvanas évek vége felé, amikor még nagyban regnált itt keleten a lakáshiány, a társbérlet, amikor épp hogy elkezdték építeni ezeket a szűk, papírfalú szovjet házgyári lakásokat, szóval Fritz Kahn azt tanácsolta nekünk, a keleti blokk legvidámabb barakklakóinak, hogy szexuális életünk megjavításához a kandalló előtti fehér medvebőrön fogjunk hozzá. Képzelheted, az aztán volt itt dögivel! Kandalló! Meg fehér medvebőr!
– Ugye, hogy tudnál ilyet írni? – kérdezte az angyal.
– Hogyne – mondta Szerémi. – Valahogy így:
„Amikor a férfi belépett, nem látott semmit.
– Rohadt sötét van – mondta, és kitapogatta a villanykapcsolót.
A hobbitelek faházának koszos tetőterében, a pesti lakásból kiszuperált, sántalábú fotelben ott ült a nő. Csak egy fakultpiros, kissé szakadt, földig érő frottírköpeny volt rajta. Az egyik lábát átvetette a fotel karfáján, amitől az oldalán végighasadt kopott frottír derékig szétnyílt, látni engedve a megereszkedett, kövérkés combot, amely egészen elkékült a várakozás ideje alatt ebben a kényelmetlen pózban. A műkandallóban égett a lámpa. A férfi fáradt tekintetet vetett a nőre, hogy felmérje, mit talált ki már megint. Azonnal észrevette, hogy a piros frottír alatt semmi sincs, mert a fáradt mellek melltartó nélkül kissé lógtak.
A férfi egy szót sem szólt, csak odalépett a fotelhoz, kivette a nő kezéből a poharat, mondtam, hogy ne igyál annyit, morogta, aztán a poharat a fotel mellett álló hokedlire tette, balkezével végigsimította a köpenyt, maga is megtelt e kellemetlen érintés szikrázó elektromosságával, lehajolt a nő szájához, olyan közel, hogy a statikus elektromosság villáma jól megcsípte mindkettőjüket. Közben az alkoholszagtól kissé megbillent, alig tudott talpon maradni. Ügyetlenségét azzal palástolta, hogy ajkát a nőére szorította. Egy hosszú-hosszú csókban forrtak össze. Mióta készült már ez a csók, maguk sem tudták, mert az előzőre már nem emlékeztek, de mindketten érezték, hogy ami most történik, az örökre megváltoztatja az életüket. Hogy ezután jöhetnek még viharok, árvíz, földrengés, cunami, APEH-ellenőrzés, jöhet bármi, de őket soha többé nem szakíthatja el semmi egymástól.
Amikor ajkaik végül elváltak, Filoméla szeme még mindig alkoholmámoros fényben úszott. A férfi karjával átkarolva kiemelte a nőt a fotelból, de nagyon nehéz volt, és ahogy óvatosan térdre ereszkedett, megbotlott, előreesett, és rázuhant a nőre, fejét meg beverte a fotel lábába.
– A rohadt életbe! – kiáltotta a nő, és megpróbált kikecmeregni a százkilós férfi alól.”
– Így nem fogsz soha meggazdagodni – mondta az angyal dühösen, és örökre eltűnt.
Aztán bejött Anna, és Szerémi elmesélte neki, mi történt.
– Szédületes, miket tudsz kitalálni! Neked sose nő be a fejed lágya? – bújt oda hozzá a nő, amikor a történet véget ért. – Tudod, épp ezt szeretem benned – tette hozzá.
És az az éjszaka örökre megváltoztatta az életüket.