Belső tájak - külső jelek - Hegyi Botos Attila SZFG művészetéről

Minekutána oly sokszor és oly sokan elsiratták már a művészet legtöbb ágát, művészek és közönség részéről egyaránt, kiváltképp üdítő egy oly kiforrott fiatal alkotó képei előtt időzni, amilyen Szarka Fedor Guido.

Belső tájak – külső jelek

(lélegzetnyi elmélkedés Szarka Fedor Guido művészetéről)

Minekutána oly sokszor és oly sokan elsiratták már a művészet legtöbb ágát, művészek és közönség részéről egyaránt, kiváltképp üdítő egy oly kiforrott fiatal alkotó képei előtt időzni, amilyen Szarka Fedor Guido.
Akvarelljeit-tusrajzait szemlélve nem merül föl a kérdés, vajon tud-e még valami lényegeset közölni egy művészember, amennyiben igen, alkotói tevékenységének jellege, megnyilvánulási formái ugyan hová illeszthetők művészi trend, kortársak s elődök szerint.
Mindezen kérdések okafogyottá válnak; miniatürizált kozmoszok, széles, expresszív lendületű, absztrakt, konkáv ívű ecsetvonások, álomszűrt „kis gnómocskák”, átmenetek fura figurái ugyan föltűnnek számtalan kultúrában, koroktól függetlenül – de felületes párhuzamokon, útjelző cölöpökön túl egyebet mit se jelentenek ott, ahol az alkotó tekintete sokkal távolabb (magához közelebb!) magára a teremtésre – a megnyilvánuló kilétére és hogyanjára, ergo az antropogén kivetülő tájra irányul.
Tömörebben szólva a pontra, ahol először láthatóvá válik az Ige.
Persze mondhatnánk azt, hogy ez a végtelenbe csúszó megállapítás legtöbb művészi aktusra áll(hat) általában (akár azok definíciója is lehet), ha nem vennénk figyelembe a guidói mozdulat alapvetően konkrét: szakrális egyszersmind tudatos (különféle tudatszinteken önreflektív módon) átszűrt jellegét.
Mert e képek meditációk. Vagy másként: teremtés sodrából sarjadzó, egymással organikus kölcsönhatásban álló, kinyíló élőlények: tájak. És a föntebb említett Ige szó (melyet ha tágabbra kívánnánk nyitni, logosznak nevezhetnénk) használata több értelmében is helyénvaló. Egyrészt az a bizonyos pont, ahol valami (nevezzük érző gondolatnak) külsőleg is érzékelhetővé válik. Másrészt benne, s általa szó és cselekvés (lendület) önazonosságban van: mindezeken túl pedig létrejön egy élő jel, egy olyan képírásos rögzítés, mely nem puszta leképezés, imitáció, hanem jelentésével aktív (!) módon azonos. Nem véletlen, hogy Guido képeinek jelentős részét kandzsi írásjelek gerincvázára építi föl (az Ige közvetítő, azon túl reflektív, megörökítő jellege). Amint az sem, hogy művei pillanatmunkák, amit egy hosszas előjáték, kontemplációs ráhangolódás előz meg. Ahogy történik ez a természetben is.
Ezen felkészülési-átélési folyamat sikerültsége a rögzítési pillanat fókuszálási sűrűségében válik kitapinthatóvá, tehát a gyors, s mindenekelőtt pontos mozdulatokkal papírra vetett műben (ahol a sebességet persze eleve determinálja az adekvátan alkalmazott technika). A főörvény primer rögzítését követő cizelláló mozzanatban a sodrok végein (vagy puha hajlataiban, s gyakorta a fő jelben magában) termő, testet öltő formák, élőlények immanensen idomuló piciny figurái már a teremtés záró akkordját jelzik.
Mindezekből adódik, hogyha a képek által ábrázolt tündérvalóság idejét próbálnánk megtalálni, ott lelnénk valahol a világ kezdetén, napkeleten, a pillanatban, melyben elválik egymástól fény és sötét, s kiörvénylenek a hajladozó, kanyargó, susogó mozdulataikkal, folytonos növekvésükkel beszélő formák. Ezt jelzi a sok átvilágló fekete: a szürke tónusai és moha-, nefrit-, olajzöldek, kékből inkább a szürkével, zölddel itatottak.
Ez az első világ, az Erdő Világa (lehet bár szárazföldön vagy moszaterdőként víz alatt).
Persze nem pusztán ezen színekre és árnyalatokra korlátozódik a guidói színhasználat, csupán többjük innen érkezik. Alkotójuk tündérfényű, páradús moha- s kéregházából.
S hogy merre tart?
A létrehozó és a befogadó tekintetén múlik. Ergo a teremtésben aktívan résztvevőén. Mert nyilvánvalóan a létrehozó egyszersmind befogad, a befogadó létrehoz.

Az első aktus megtörtént: az íriszen egy jel rajzolódik ki… vagy táj az?
Jelek a tájak, tájak a jelek. Körülöttünk, bennünk sűrű, ragyogó rengeteg. Ágaiból olvasunk – olvasattatunk mi, megigézett növények, állatok, emberek.

Hegyi Botos Attila