Elisabeth Faltin: A királyné

"Szent István király felesége, Gizella minden történelem könyvben csak mellékszereplő. Ennek a regénynek azonban ő a főhőse, az ifjú bajor hercegnő, akit egy pogány nép hercege kér nőül, a magyar királyné, aki a tragédiák árnyékában is hű támasza férjének, s végül a passaui apátnő, aki élete utolsó pillanatáig Istent szolgálja. A valós történelmi események, szereplők, helyszínek fikcióval átszőtt finom szövedéke ez a regény, amely színes, élvezetes korrajzot ad Szent István koráról. Akár így is történhetett volna..."

Elisabeth Faltin: A királyné

Virtuozitással, történeti hűséggel, következetes logikával boncolgatva eleveníti meg a szerző a X. század végének és a XI. század első felének magyar vonatkozású történéseit. Élénk színekkel jelenik meg István király udvara. A királyné derűs nyugalommal tekint a jövőbe. Uralkodásuk csúcsán, szerényen viselt hatalma teljességében egyetlen életben maradt fia, a trónörökös esküvőjére készülnek. Egy miatyánknyi idő sem kell hozzá, s minden reménye megsemmisül. Elviseli az elviselhetetlent?
A könyv méltó emléket állít a kissé mostohán háttérbe szorított bajor Gizellának, az első, a szent magyar királynénknak.

840 oldal
Méret: 13,5 x 21,5 cm
ISBN 978-963-9842-72-4
5490 Ft
 

Elisabeth Faltin

A magyar Alföld egyik legszebb városában, Szegeden született, fiatal felnőtt koráig ott is élt. Szülei, testvére, rokonai, gyermekkori barátai, középiskolái, az első szerelem, az első munkahely – mind e csodálatos városhoz kötötték, kötik. Férjhez ment, és párja szülővárosában teremtettek új otthont. Bárhol tanult, dolgozott, e két városba ment haza imádott családjához. Felsőfokú diplomákkal, számos szakvizsgával rendelkezik, hivatásáról, melyet több mint 35 évig gyakorolt, súlyos gondjai, egészségi állapota miatt lemondásra kényszerült. Az irodalom és a történelem voltak mindig is a kedvencei.
Rögeszméjévé vált: szent királyunk műve Gizella nélkül az idők homályába veszett volna. Röpke kis epizód lenne történelmünkben I. István uralkodása. Nagyon sokan segítették munkájában, hogy megszülessen Gizella királyné életének története, s mindenkinek hálás köszönetét fejezi ki. Jelenleg is egy nagy királyné életének eseményeit kutatja.

I. fejezet

Nagyon fáj

Kisasszony hava harmadik napjának reggelén a királyné kényelmesen készülődött. Már mindent rendben előkészítettek a koronázásra. Hedvig hercegnő, a király nővére, a királyné első komornáinak egyike a ruhákat rendezgette. Zuszka és Piros kefélték két oldalról kibontott haját. A tükörből egy szépséges, érett, mégis üde arc nézett volna vissza, ha a királyné nem csukott szemmel, kényelmesen hátradőlve a fejtámlán nyugtatná tarkóját, elégedett mosollyal.
– Oó! – kapott a fejéhez, mert Piros nehezen boldogult az egyik fürt kibontásával, és meghúzta királynéja haját.
– Bocsáss meg, felség.
– Semmi baj. Hagyjátok már, fonjátok be, tűzzük föl, már öltözködnék!
Zuszka és Piros morcosan összenéztek.
– Sosem engeded, felség, hogy addig… – méltatlankodott volna Zuszka, de Hedvig hercegnő nevetve közbeszólt.
– Addig, amíg a nap is lemegy, addig simogatnátok. Húgom, a zöld muszlinruhát készítettem ki a barna bársony felsővel.
– Nagyszerű – válaszolta a királyné nyújtózkodva, vállait, karjait megmozgatva. – Az aranyövet és bátyám medalionját is készítsd ki.
– Diadémot? – nézett vissza Hedvig a szomszédos szoba felé tartva.
– Ne, azt ne. Tudod, mit? A férjemtől kapott hajpántot! Azt teszem fel! Hadd örüljön a férjem és a fiam.
– Örülnek ők, csak téged jókedvűnek lássanak – felelte Hedvig.
– Óh, Istenem, bocsáss meg, az vagyok. Boldog vagyok – állt fel a királyné, és már öltötte is hófehér hosszú gyolcsingére habkönnyű zöld ruháját.
– Gyönyörű vagy – állapította meg a belépő Eszter, amikor Zuszka és Piros félreálltak a királyné elől.
Gizella játékos, incselkedő fintorral köszönte meg a bókot.
– És ma is jó a kedve – kacsintott Hedvig Eszterre, miközben az aranylánc-övet csatolta a királyné derekára.
– Igen, ma és ezután mindig! Istenem, bocsáss meg nekem – vetett keresztet –, de nagyon boldog vagyok. Okos, szép, daliás férfivá érett a fiam! Nem volt hiába életem! És atyja maga mellé emeli. Ottó, Bernát, Mária magzatjaim, szent angyalkáink, öcsé­tek teljesíti küldetését – mondta a királyné a boldogság örömkönnyeivel a szemében, miközben végigsimította az elhunyt gyermekei hajtincseit őrző, aranypánttal összefogott kristályszelencéket. – És ma hazajön végre! Megint magamhoz ölelhetem az én szerelmetes fiamat!
Kürt harsant. A királyné összevonta szemöldökét, komornái és szolgálói az ablakokhoz rohantak.
– Lovasok – mondta Hedvig.
– Milyen lovasok? – kérdezte a királyné, miközben homlokára illesztette a vékony aranypántot.
– Nem látni jól… – motyogta Eszter.

...

Scheyerni kézforgó

„Az én hercegnőm, Gizella!” István megbabonázva nézte a ragyogó tüneményt, míg lovát már ketten is fogták, és várták, hogy leszálljon a nyeregből.
„Az én hercegem, István, gyönyörű!” – gondolta Gizella, s majd kiugrott szíve a helyéből, úgy dobogott.
Karuly lépett Istvánhoz, karját felényújtva jelezte, hogy szálljon ki a nyeregből. István felocsúdott, kissé meglepetten nézett szét, majd leugrott. Karuly igazított volna valamit hercege öltözékén, de az ellépett mellette, fel a lépcsőn, Gizella elé, ahol fél térdre ereszkedve fejet hajtott, majd felállt.
Ottó király – Istvánnal egykorú, mindketten alig tizenöt évesek – Gizella kezét István jobbjába helyezte.
– Néked adjuk királyságunk legszebb, legragyogóbb teremtményét, a mi Gizella húgunkat. Fogd meg kezét, és el ne engedd, míg éltek, s fogd a síron túl is. Vidd magaddal hazádba. Szeresd és becsüld hitvesedet. Vigyázd még álmát is. Ő az az ember, aki a te legfőbb támaszod, feltétlen barátod, szerelmed és majd gyermekeid anyja – szólt a király latinul.
– Felséges király, szentül őrzöm; magam, házam, népem gyönyörűségére – válaszolt István latinul, és megismételte magyarul.
Felhajtotta menyasszonya fátylait, előtűnt Gizella bájos, szép ívű, üde, kipirult arca. A tömeg felmorajlott az ámulattól. Istvánnak elállt a lélegzete meglátva a szépnek várt, de még annál is szebb arcot. Ellenállhatatlan erőt érzett, hogy megcsókolja álomszép aráját. A tömeg ismét felmorajlott. Elégedetten. István szájon csókolta menyasszonyát. Gizella a boldogság könnyeivel küszködve mondta:
– Szerelmetes uram, a te hű szolgád – térdet és fejet hajtott István előtt.
István baljával megérintette Gizella vállát:
– Előttem te soha ne hajolj meg, Gizellám, hercegnőm – szólt, miközben fogták egymás kezét, és csak néztek, csak néztek egymás szemébe.
A jelenlévők többsége nem értette a latinul elhangzott szavakat, azonban mozdulataik, tekintetük mindennél beszédesebb volt, s amikor István leheletnyi csókkal érintette jegyese kezét, és elindultak a templomba, harsogott az éljenzéstől az egész kolostorudvar.

...

II. fejezet

A csata

– Az éj leple alatt lőtávolságra hajítószerkezeteket vontattunk, szurokkal bevont köveket halmoztunk fel a szerkezetek mellett – jelentette Üllő.
– Legyen rá gondod, hogy jól célozzatok! – figyelmeztette Koppány.
– Én magam a lovassággal István páncélosait támadom meg, ti pedig – nézett Bökényre és Szalárdra – nyílzáporral fedeztek bennünket. Innen már kedélyes séta lesz a várba felmenni – fejezte be a haditerv ismertetését Koppány.
Vezérei láthatóan nem voltak ennyire bizakodóak.
– Fejedelem! – szólította meg Koppányt Brazul. – István páncélosai nem könnyen legyőzhetők! Tapasztalt, kemény harcosok! Íjászai és gyalogosai, akár mi lennénk. Egy a mesterünk.
– Félsz? Gyáváknak itt nincs helye! – ordított Koppány.
Brazul meg se rezzent.
– Nem, nem félek, uram, de óva intelek, hogy alábecsüld az ellenfelet – válaszolt anélkül, hogy levette volna Koppányról a tekintetét.
– Nehezek, lassúak, mi könnyűek és gyorsak vagyunk – szögezte le Koppány sokkal enyhébb hangon.
– Jó a talaj, nem süpped be alattuk. Lovaik nagyok és erősek – vetette ellen Üllő is.
– El lesznek foglalva gyalogságuk védelmével – jelentette ki Koppány.
Nem volt több ellenvetés. Öreg hiba tekintélynek alávetni az észérveket!

...