Franciaország magyarföldről nézvést - interjú Petőcz Andrással

Petőcz András ötven éves 2009. augusztus 28-án. Az IJ köszönti az írót.

-

OZ: Szerencsés, vagy inkább áldott állapot, ha az író bízik a kiadójában. Kevés kortárs magyar íróról mondható el ugyanez. Ezek szerint jól érzed magad a Palatinusnál.

PA: Igen. Azt hiszem, jó a kapcsolatunk.

Franciaország magyarföldről nézvést

(skype-interjú Petőcz Andrással -  2008. 12. 16. )

Onagy Zoltán: Legutóbbi beszélgetésünkkor még Lille-ben tartottad a székhelyed. Mióta vagy itthon?

Petőcz András: Két és fél éve. 2006. júniusa óta. De fél lábbal mindig itthon voltam, akkor is, amikor kint voltam.

OZ: Hány évet töltöttél kint (ha fél lábbal is)?

PA: Négy évet. 2002 ősze, októbere volt a kezdet, 2006 nyara volt a vége.

OZ: Összeszámoltam, kilenc könyved jelent meg a négy év alatt itthon, köztük a Mágusképző két kötete, és a Majdnem minden, az összes versek monumentális kötete. Ez nem jelenthet mást, minthogy talán minkét lábad itthon volt, francia földön csak a nagylábujjad, ismerve a könyvkiadás mizériáit. Jól látom?

PA: A Majdnem minden című verskötet a kiutazásom előtt jelent meg, 2002 tavaszán. Megjelent viszont ebben az időszakban a Mecseki Rita-kötet, valamint a Seymour Glass-kötet, ezeknek nagyon örülök. Megjelent az Európa rádió című verskötet és a Sárga virág a feleségem. Ezek voltak a legfontosabbak. Igazából ez csak annyit jelent, hogy ma már szinte mindegy, hol van a lakhely, Lille-ből ugyanúgy lehet magyar író az ember, ahogy Budapesten vagy Sopronban, vagy Kolozsvárott.

OZ: Illyést totálisan meghatározták a későbbiekben a párizsi évek. Számolhatsz ilyesfélével? Átitatja az embert ennyi év alatt az a fajta szellemiség, ami bármennyire finomítom is, nem sokban emlékeztet a magyarra? Még ehhez tartozik: megfogalmazható, mit kaptál Franciaországtól?

PA: Természetesen! Sokat tanultam a négy év alatt, és a tanulás nem csak a nyelvre értendő, hanem gondolkodásra, magatartásra, a másik elfogadásának a képességére. Alapvető dolgok ezek, bizonyos előítéletek átgondolása, annak megértése, hogy mindenki más - ha tetszik a "másság" elfogadásának képessége. Sok olyan  példát láttam a környezetemben, ami megértette velem, hogy mi is az a tolerancia. Ez - számomra - az európai gondolkodás metaforája.

OZ: Még egy francia-kérdés, és bár nem akarok itt elakadni, jobban érdekel, minthogy ennyivel elintézhetnénk. Engem három hét után olyan honvágy gyötör bárhol legyek a világban, hogy haza kell jönnöm. A kérdés: szeretett téged Franciaország? A kérdés nem lírai, hanem arra gondolok, Lengyelország szeretett, amikor a hetvenes években minden nyaramat ott töltöttem. Szerette, hogy ott vagyok. Ugyanígy Erdély a nyolcvanas évek elején. Erdélynek fontos volt, hogy ott vagyok. Te hogy érezted Franciaországban?

PA: Franciaország szeretett, mert én is szerettem őt. A szeretet ebben az esetben is kölcsönös. Annak kell lennie. A franciák kedvesek, befogadóak, nem kérdezik, turista vagy-e, vagy már ott is élsz. Ezt az egész ügyet valahogy természetesebben kezelik. Az "ügy" alatt azt értem, hogy nagy a mozgás az országok között, jönne-mennek az emberek, eltöltenek egy-egy évet itt-ott. Számtalan olyan ismerősöm volt, magyar és egyéb nemzetiségű, aki csak egy évig, vagy fél évig lakott Lille-ben, aztán ment tovább: Berlinbe, Amszterdamba, ki tudja hova. Különösen fiatalok mennek szívesen - két olyan közeli, egyébként szakmabeli ismerősöm is van, akinek a gyerekei Európa különböző városaiban élnek, ideiglenesen, mert tanulnak, dolgoznak. A franciák jobban megszokták ezt,  int mi, idehaza. Nekik a bőr színe, a nemzeti identitás nem olyan "nyugtalanító", mint ahogy itthon sokaktól hallom. A gyerekem kint olyan iskolába járt, ahol afrikaiak, ázsiaiak, közel-keletiek voltak az osztálytársai. Franciaországban ma már szinte nincs olyan iskolai osztály, ahol ez ne így lenne. Nekem tetszett ez a sokszínűség. Ezért is szerettem Franciaországot.

OZ: A sokszínűség látható a sportjukban is. És a történelmükben. Mi Trianon után vagyunk, ami vagyunk, beszorítva, ahová beszorítva, Franciaország ezzel szemben birodalom, színek, fajok és rasszok sokasága. Nem utolsósorban a birodalom tagjai francia állampolgárok. Ez nem kevéssé határozza meg a mai látványt. De ez már politika. Az, hogy befogadóbb, toleránsabb lettél, rendben. De mennyire változott az életed, mondjuk az gasztronómia, az ebédlőasztal tekintetében? Kassák írja valahol, magyarázatul, hogy mit tett szemével és formakezelésével a francia festőnegyed, a kiállítások, hogy beleszerelmesedett a francia sajtokba, hogy évtizedekig meg-megcsapta bizonyos francia sajt illata. Pedig Kassák közel sem élt olyan körülmények között Párizsban, mint Illyés, és nem is forgott hasonló művészkörökben. Más a vasárnapi ebéd - négy év után megérkezve?

PA: A bort - a francia vörösbort - nagyon megszerettem, és azt iszom ma is, napi rendszerességgel. Bordeaux-it. Ez tehát új. A sajtot, a halat is szerettem, kagylót is szívesen eszem, de a töltött paprika, vagy a székelykáposzta, a túrós palacsinta kedvenc maradt. Tehát: a vörösbor francia, az étel inkább magyar, talán így tudom összefoglalni. Több gyümölcs és zöldség, talán, mint korábban. A legnagyobb változás a bor.

OZ: Jó. Kösz. Ennyit Franciaországról. A többit majd Bordeaux-i vörös mellett. Hazatérve az irodalmi tempód nem csökken, évente két kötet. 2007-ben egy regény, az Idegenek, és egy tanulmány-fordításkötet, Az analfabéta. Mondj mindkettőről valamit. Mi történt velük, hogyan fogadták, mit mondanak az eladási listák?

PA: Az Idegenek a legfontosabb a számomra. Beszélni akartam arról a borzalomról, amit egy gyerek él át egy háború, vagy terrorizmus által fenyegetett világban. A hazugság, a túlélés vágya által mozgatott - tehát indokolt - hazugság a fő témája a regénynek, amit ebben a pillanatban a legfontosabb munkám egyikének tartok. A regény Márai-díjat kapott, ennek nagyon örülök, van némi érdeklődés külföldön is, ennek is örülök. A Márai-díj hatására két kiadást megért a könyv, ami nagyon jó, és remélem, lesznek újabb kiadások is. Most készül a regény hangjátékváltozata, felkérésre. Tehát elégedett vagyok. Maga a fordításkötet inkább kirándulás. Írtam egy tanulmányt Agota Kristofról, hogy megfejtsem - mintegy magamnak is, mit jelent, ha valaki magyar létére - idegen nyelven ír. Ehhez a tanulmánykötethez nagyon illett Kristof "Analfabéta" című önéletrajzi munkája. Ezért fordítottam le. Eladási számokról kérdezel? Őszintén mondom, nem tudom. Ez a Kiadó munkája, ő fizet engem, és én megbízom a kiadómban.

OZ: Szerencsés, vagy inkább áldott állapot, ha az író bízik a kiadójában. Kevés kortárs magyar íróról mondható el ugyanez. Ezek szerint jól érzed magad a Palatinusnál.

PA: Igen. Azt hiszem, jó a kapcsolatunk.

OZ: Idén újra két kötet: Arcok címmel elbeszéléskötet, és egy hangoskönyv, A születésnap - felismerve az idők szavát. Gondolom, ez nem Palatinus. Körülbelül hat-nyolc évvel ezelőtt megjósoltam, hogy a Gutenberg-birodalom egyik azonos értékű leágazása a hangoskönyv. Volt ugyanis egy kamionos barátom, aki minden akkor fellelhető hangoskönyvet megvásároltatott velem. Nem volt sok, akkoriban nyelvkönyvek voltak hangoskönyvek, és néhány regény. Utazott regényt, novellákat hallgatva, pihenésül megtanult spanyolul, angolul, és még ki tudja mit még.

OZ: Ja, hogy itt nincs kérdés.

PA: A hangoskönyv fontos volt - Vallai Péternek köszönöm, aki első ízben hozta szóba, egy felolvasás alkalmával. A születésnap számomra hangoskönyvként teljesen Vallai. Ahogy ő mondja, számomra autentikus. És nagyon jó, hogy van erre igény. Komolyan mondom, büszkeség a számomra, hogy a Titis hangoskönyvet készített a regényből. Talán ez a legfontosabb az évben. Illetve az Arcok, ami szintén fontos. Apám emlékére készített novellák - alapvetően az ő utolsó fél évéről szólnak.

OZ: Arra nem gondolsz, - ha már hangoskönyv - hogy a hangjátékaidat egyszerűen fel lehetne használni alapanyagként?

PA: Úgy látom, hogy - valamiért - a hangjáték, ami rádiós, elkülönül a hangoskönyvtől, ami önálló. Számomra logikátlan, miért ez az elkülönülés, de tény, hogy így van. Amikor például felvetettem, hogy rádióban adjunk le részleteket a hangoskönyvből, mereven elzárkóztak.

OZ: Lehet, hogy kétirányú üzlet. Lehet, egymás kerítését rongálják. Apád utolsó fél évére visszatérve: súlyosan bele voltam merülve anyám regényébe idén év elején, amikor meghalt, pedig megígérte, kilencven évet él, nyugodjak meg. Azóta képtelen vagyok ránézni a regényre. Tiszteletlenségnek, illetlennek érzem, hiszen megváltozott a kontextus, más viszonyban vagyunk ma már. Addig a fia voltam, halála óta "árvája" vagyok, élő másképpen közeledik a holthoz, több a félelem, a bizonytalanság. Soha semmit nem érzek illetlennek, ezt mégis. Csodálkozom is magamon, hiszen az írás függetleníti tárgyait, alanyait. Te hogyan harcoltál meg a feladattal? Hátha a technikád segít rajtam is.

PA: Az Arcok című novelláskötetben apám alakja csak áttételesen jelenik meg. A novellák nem itthon játszódnak, éppen azért, mert az itthoni környezet túl közeli lenne, hanem távoli országokban, Kolumbiában, Olaszországban, Kínában, Japánban, vagy éppen Madagaszkár szigetén. Így a történetekben megjelenő "öregember" alakja objektívebb lett, könnyebb volt megírni. Mindegyik novella "öregember" hőse valójában a haldokló apám, de ezt csak én tudom, aki olvassa, csak egy haldokló öregemberrel szembesül.

OZ: Ügyes, mondhatni. Kivinni hazai tájból. Megfontolandó. Legutóbb szemérmesen megvallottad a festés iránti vonzalmadat. Lehetséges, hogy legközelebb nem könyvpremieren, hanem kiállítás-megnyitón találkozunk? Hogy állnak a dolgok? És mi az, amit csinálsz, miféle? Konstruktív? Figuratív? Absztrakt? Tájkép? Volt egy barátom, aki kakadukat festett, égetett tűzzománcból, mindenki hülyének nézte, végül ez lett a védjegye. Tehát?

PA: Talán lesz egyszer kiállítás is. Ehhez idő kellene, amivel hadilábon állok. Képek nagyon ritkán készülnek, sajnos. Néha kollektív tárlaton van egy-egy kép, ebben az évben Diszelben, a Látványtár kiállításán volt képem. A színes, játékos szürrealizmus vonz leginkább.

OZ: Az utolsó előtt kérdéssel visszalépünk Lille-be egy pillanatra. Miből éltél Franciaországban négy évig? És miből élsz ma? Ha nagyon profán a kérdés, ne válaszolj, persze a dolog nem arról szól, hogy a zsebedbe turkálok, de olyan a világ, olyan a helyzet, hogy senkinek nincs fogalma arról, mi állat várakozik az alagútban, ahová robogunk befelé. A kultúra munkásaira - mint értéket nem termelő ingyenélő éhenkórász bandára - kiváltképp érvényes.

PA: Az író egy "ürge", ahogy Ottlik Géza mondta valahol. Nos, az "ürgéket", ahogy az ég madarait is, eltartja valami felettünk álló erő, nevezhetjük akár Istennek is. Nem könnyű, ahogy senkinek sem könnyű mindennapi kötelezőt előteremteni. Mégis úgy látom, nagyon is értéket teremtő munkások vagyunk - bürokraták, döntéshozók élnek a kultúra pénzén, azt gondolom, ők az ingyenélők, akik nem termelnek. Én termelek és teremtek, és ez érték, úgy gondolom.

OZ: Ez kemény volt. Bár én nem is a  bürokratákra, a hivatalnokokra gondoltam, akik néha összefutnak a művészettel, akár sznobizmusból is, hanem a kétkezi munkásokra, a művezetőikre, akik a bulváron kívül mással soha nem találkoznak, akik szerint az irodalom úri huncutság.

PA: Ez teljesen rendben is van, az irodalom úri huncutság is. De fontos a számomra, hogy tudjam, értékteremtő vagyok, ahogy minden író az. Somlyó említi valahol, hogy Mallarmé azt írta: "nincs rossz verseskötet". Gyönyörű mondat! Valahol benne van az is, hogy a teremtés," a semmiből előhozott valami" az igenis a legfontosabb feladata az embernek. Ugyanakkor azt látom, hogy a teremtés gesztusát megpróbálják eliminálni sokan. Veszélyes.

OZ: Végül azt kérdezném meg, hogy van Nőtincs, hogyan érzi magát a bőrében Nógrád megye, olyan gyönyörű-e a girbe-gurba Palócföld, mint amikor elhagytam? Lejársz-e dolgozni nőtincsi házadba?

PA: Nőtincs volt a Mecseki Rita Eszter kötetének címe, nekem Nőtincs mellett, Alsópetényben valóban van egy kis házam, vályogház. Menedék. Palóc vagyok anyám révén, és az már majdnem Palócföld. Otthon vagyok a palócok között, ez tény. Szeretem a beszédüket hallani. És sok alapanyagot kapok. Történeteket. Amiket aztán gyakran máshova helyezek át. Így dolgozom. Hogy egyszerre legyek szemlélője a világnak, és legyek otthon is benne. Ahogy öregszem, egyre jobban szükségem van az otthonra - a nagyon személyes környezetre.

OZ: Persze, tudom, Alsópetény, de a fejemben Bánk, Nőtincs, Alsó- és Felsőpetény egy tömbként szerepel. Remek, hogy ezzel a felütéssel zárod a választ, mert itt a pótkérdés: jövőre vagy ötven éves. Az ötven - Dante szerint inkább negyven, de a világ sokat változott Dante óta - alapjaiban konvertálja át a férfiembert. Elégedett vagy az elmúlt negyvenkilenccel, megcsináltad azt, ami benned van, ami benned volt? Kimaradt valami?

PA: Jövőre ötven vagyok. Hát, ez van. Elégedett vagyok, mert sok mindent megcsináltam, elégedetlen vagyok, mert nem tudtam vigyázni egy-két "személyes kötődésre", de ez a magánélet része, erről ne többet. Voltak, vannak pofonok. De boldog is vagyok, mert végezhetem a dolgom, mindazt, amit fontosnak érzek. Ha eljön a születésnapom, akkor egy pillanatra megállok, gondolatban visszanézek, aztán csinálom tovább. Minden reggel azzal az örömmel kelek, hogy folytathatom az építkezést. És ez jó. És ezt sokaknak köszönöm. Neked is, például. Neked is köszönöm. Mert minden építkezés csapatmunka. Az én személyes építkezésem is az, ahogy én is - valamiképpen - besegítek a te építkezésedbe, te is az enyémbe. És mennyi nevet lehetne itt sorolni! De miért is tenném. Megy tovább a verkli.

OZ: Köszönöm. Jó napot a mára, holnapra, jövő hétre!