Irodalmi Jelen

Lét, tudat, jelen, tao, mó-tao

2010. január. 04. - 07:52

A valóságos világ öt őseleme – a víz, a tűz, a fém, a fa és a föld – a magyarországi magyart nyögve fizetett számlák képében közelíti meg. Huszadika környékén nehéz arra gondolnia, hogy fűtésszámlája és Lao-ce olyan indetermista párhuzamosok (mert: nincsenek változatlan dolgok, minden saját ellentétébe csap át, mondja a tao), melyeknek számottevő esélyük volna találkozni a gazdaságpolitika ködfátyla mögé rejtőző horizonton túl. Éppen e súlyosan determináló kettősségnek köszönhető, hogy úgy kerülök elő a 365 vers alól, mint a kiskakas, aki a gyémánt félkrajcárt kutatta, de elkapta a tao-zápor (a jin): tollai borzasak, taréja kókadt, sarkantyúja sáros.

Lét, tudat, jelen, tao, mó-tao

Mózsi Ferenc: Mó-Tao

   Középkorú, Kelet-közép-európai férfiembert egyetlen apróság – az élete – akadályozza abban, hogy szűzföldként érintse őt Mózsi Ferenc prófétikus vállalkozása, a 365 szövegtestből, filozófiai tanításból álló Mó-tao. Ebből az aspektusból nem könnyű feladat recenzálni.

   Mózsi az anyagot valószínűleg saját csikágói (chichagói) életéből gyúrta össze napi meditációs gyakorlatai közben, hogy ezen átszűrve bemutathassa a nyugati identitás visszavedlését keletivé, letűzzön egy-egy új stációt, körvonalazza a transzformációs zarándoklatot az „Út”-hoz, benne őt magát, a megnemesült költőt és szerkesztőt.

   A valóságos világ öt őseleme – a víz, a tűz, a fém, a fa és a föld – a magyarországi magyart nyögve fizetett számlák képében közelíti meg. Huszadika környékén nehéz arra gondolnia, hogy fűtésszámlája és Lao-ce olyan indetermista párhuzamosok (mert: nincsenek változatlan dolgok, minden saját ellentétébe csap át, mondja a tao), melyeknek számottevő esélyük volna találkozni a gazdaságpolitika ködfátyla mögé rejtőző horizonton túl. Éppen e súlyosan determináló kettősségnek köszönhető, hogy úgy kerülök elő a 365 vers alól, mint a kiskakas, aki a gyémánt félkrajcárt kutatta, de elkapta a tao-zápor (a jin): tollai borzasak, taréja kókadt, sarkantyúja sáros.

   Naponta tíz szöveg, így fér időbe. Napi tíz a megismerésre, az ellentétek egységének és harcának tisztázására irányuló hűvös, kimért fohász. Általános, személytelen, szenvedélymentes, szemlélődő szöveg. A tizenkettedik napon feladnám (még néhányszor előfordul) – a Hatványozhatóság borít ki: „mélyen kell élni és teljes életet / az egyéniség kialakulása hosszú / és érzelmes folyamat // jóban kell lenni önmagunkkal / az érzékeink időben jelzik a hangulatot / a legjobb állapot-jelző a kedély és / a jó hírt mindenkivel közölni kell: / élni jó dolog...” A próféták szemében megtérítendő vadember minden „pogány”, s ha a választott tiltakozni próbál, nem érdemel figyelmet, pokolra vele.

   Nem és nem jutok be Mózsi világába. Mintha a dejtári pap suttogna a szószékről, sápadtan és vészterhesen. Minden másról szól, mint ami körülvesz, és mert percenként bebizonyosodik, rövid idő után riaszt a steril bölcseletek tömege.

   Nehéz volna világosan megértetni, egy, a lehetőségek hazájában értékrendet váltó, magyar anyanyelvű, a tao kulturális mélyvilágában alámerülő írónak, hogy a kínai filozófia itteni létviszonyok között inkább diszfunkcionál, mint funkcionál, egyetlen személyre lebontva pedig ledolgozhatatlan hendikep. Aki itt, ma – a korszak és térség vadnyugatizálódott körülményeit figyelmen kívül hagyva – szemlélődéssel, a dolgok és jelenségek időben örök, és térben végtelen lényegével kezd el szórakozni, nem azzal ébred reggelente, hogy: No, nyomuljunk, önszabályozó rendszere hiába tiltakozik a folyamatos nyomulás ellen –, a sor végére szorul. Márpedig Európa ezen szegletében egy különös, máig elevenen élő nemzeti játéknak hódol az ethosz: célba lő a sor végén baktatóra. Ez a közkedvelt népi játék teszi fel végül a Mo-tao-t helyileg meghatározó kérdést: melyikük applikálta bé a jin és a jang ellentétes természeti jelenségeit, akire lőnek éppen, vagy aki lő?

   Regisztrálhatóan más életminőség, amikor az írót nem a szenvedélye, a vágyai, magyarul nem a szerelem, a gyűlölet, nem a forradalom, nem a politikai hovatartozás mozgatja, szövegeit nem vibráló, ötlettel teli ornamentika, játékos metaforák, türelemmel bontogatható izgalmas belső rétegek jellemzik, helyette, mint amikor ünnepen megkondul az esztergomi Bazilika nagyharangja, zeng és bong, hömpölyög, ha az apró ember egy percnél tovább odafigyel, gyomra, csontjai átveszik a rezgést. Különös felfedezés, de a rosszkedvű magyar már attól paranoid, amikor egy paranoiásan eltökélt boldogságkeresőt lát.

   A megszenvedett recenzió végeztével eldugom Mózsi Mó-Taoját, narcizmusát, világfájdalmát, merev prédikációit, tömény idegenségét. Kilenc és fél évig nemigen akarnám, hogy a tao rezgéseit átvegye a gyomor, a csontozat, szétrázzon, hogy összerakhasson újra. 2009-ben talán jöhet egy új kísérlet.