Hogy számunkra miért fontosak a hunok, tudjuk. De hogy a nyugati filológusnak miért, ezért érdemes kézbe venni a kötetet. Körülbelül azért, mert az évszázadok során fennmaradt dokumentumok tendenciózusan barbárnak nevezik Attila népét. Amin nem kellene csodálkoznunk, hiszen a hunok visszatérő rendszerességgel szilánkosra pofozták Rómát, amikor pedig másutt találtak elfoglaltságot (történészek becslése szerint) Attila közel tíz tonna aranyat sajtol ki a rómaiakból. Miközben Róma nem akart harcolni. Róma úgy gondolta, ő örök, és akkor itt vannak ezek a borzasztó küllemű, gombszemű, civilizálatlan keletiek, hagyjanak bennünket békében. Ha fizetnünk kell érte, akkor is.

A filológus bűnjelei, és Attila halála

  Az olvasó, még az annyit olvasó "olvasó" is, mint én, időnként rádöbben, a feje csupa "szöveghiány". Mondjuk úgy, az egész végigrágott irodalom, szakszöveg, szociográfiák és tankönyvek mind szöveghiány, az egészből néhány vékony ceruzavonal teljesítve. Tömegében, egymásra rakott nyomadipari termékek látványában ez lehet mennyiség, de a nagy egészhez képest csekély az egyetlen ember által – akár rendszerezetten is – végigolvasott több százmillió karakter. Másfelől, hogy az élet rövid valamennyi fontos, értékes dolgozat elolvasásához, nem közelíthető Michael A. Babcock germanista filológus óriási munkája.
  Az ember információi, ha hiányosak is, akadnak a korról, ami szervezeti egységeiben, berendezkedésében a koraközépkorig meghatározza nem csak Európa, de Eurázsia hatalmi erőtereit is. Tudjuk, Észak-Kína hatalmas területe a hun birodalom része, s mint ilyen, ők vámoltatták a kor legjelentősebb eurázsiai kereskedelmi útját, a Selyemutat. És még azt is tudjuk, a történelemkutatás új területe Tibet buddhizmus előtti történelme felé kanyarodik, amely a hun történelem része.

   Azután gyerekként olvastuk Gárdonyit (A láthatatlan ember). A regényből emlékszünk a Nyugat-európai küldöttség római politikusára: Priszkoszra, és az egész csapatra, akik (Gárdonyi szerint is) a hunok belső széthúzásán ügyeskedtek. Aztán az ember elolvasott mindenféle félnacionalista agyalmányt azzal kapcsolatban, hogy egyenes (apai) ágon mi magyarok volnánk a hunok. Ami két okból sem volna szégyenletes. Az első ok, hogy a kutatók mára néhány halk ejnyebejnyével elintézik a birodalomalakítások vérengzéseit. A másik, hogy mi magyarok volnánk az ok ez esetben, amely szerint alaptól a toronyig átfestendő a keleti nomádokról kialakult kép (nyereg alatt puhított hús, lóháton eszközölt gyerekcsinálás), minthogy a hunok páratlan rendszert hoztak össze az eurázsiai kontinensen. Éppen a hunoknak köszönhető, hogy fejre állt mindkét nagy birodalom, a Kelet-Római, és a Nyugat-Római (a keleti nem annyira, csak hát Markianosz beengedi a hitetleneket, hogy a templomokból mecsetet faragjanak). 

   Hogy számunkra miért fontosak a hunok, tudjuk. De hogy a nyugati filológusnak miért, ezért érdemes kézbe venni a kötetet. Körülbelül azért, mert az évszázadok során fennmaradt dokumentumok tendenciózusan barbárnak nevezik Attila népét. Nem kellene csodálkoznunk, hiszen a hun armada visszatérő rendszerességgel szilánkosra pofozza Rómát, amikor pedig másutt talál elfoglaltságot, adóztatja, történészek becslése szerint Attila közel tíz tonna aranyat sajtol ki a szenátusból. Mert Róma nem akar harcolni. Róma úgy gondolja, ő örök, és akkor itt vannak ezek a borzasztó küllemű, gombszemű, malacpofájú, civilizálatlan keletiek, hagyjanak bennünket békében. Ha fizetnünk kell érte, akkor is. De azt – bevethető történészek és kémek híján – nem tudhatják, hogy nem egy délutáni rablásra összeállt martalóccsapattal tárgyalnak, a hun birodalom két és félezer évig áll, és a hun civilizáció örökösének ma is számos nép vallja magát Ázsiában, Európában. De nem Nyugat-Európában. 

    Ami mi Kelet- és Közép-Európaiak örököltünk, abból nyugatnak egyedül az erőszak jutott. Egy-egy hadisarc, fenyegetés, vesztett csata. És persze a levéltárak.
    Babcock maga elé helyezi – gondolom – ódon íróasztalára ezt a Priszkosz nevű almát, az ő áttételesen megmaradt hagyatékát, és újra meg újra hámozza. Minden körben újabb réteggel karcsúbb az alma, minden körrel közelebb jutunk a magházhoz. "Priszkosz saját életéről és koráról írott műve az egyik legjelentősebb dokumentum, ami a késő ókor néven ismert korszakból ránk maradt. A szerző megragadja a történelem egyik legnagyobb tragédiáját: a Nyugatrómai Birodalom összeomlását, és százféle – önmagában cseppet sem jelentős – mulatságos mozzanatba csomagolja. Olvasunk szájhős hadvezérekről, alkalmatlan hivatalnokokról, pitiáner zsarnokokról és erőskezű asszonyokról. Szinte shakespeare-i, ahogy ír, leszámítva persze a jambusokat. Az egészet egy voltaképpen jelentéktelen közszereplő tapasztalatai és benyomásai fogják össze: egy hivatalnokéi, aki tehetséges bár, de mégiscsak hivatalnok." – írja Babcock.
  Babcock a dolgozatban folyamatosan a nyugati történetírók fejét veszi, ugyanakkor minden kis- és nagytörténet külön (pompás címmel ellátott) novella, és hogy a glosszaolvasók se maradjanak kielégítetlenül, olyan rövid, csattanóval végződő lapalji magyarázatokkal szolgál, amit vérbeli glosszista is irigyelne.  
  "A Kárpát-medence [...], nomád népek és a fehér gólya földje – mintegy kétszázötvenezer négyzetkilométeres területén tartotta valahol szállását Attila, a hunok királya. A lóra termett hunok központi táborhelye a mai magyar Alföldre, a Budapest és Szeged közt elterülő sík vidékre esik. A régészek nem tudják pontosan lokalizálni a fejedelem táborát, a római követek azonban tudták, merre keressék. El kell indulni északra, aztán kérdezősködni." 
  Nagyon leegyszerűsítve a könyv olyan nyomozati anyag, amely – néhol briliáns magyar nyelven és humorral, máshol célvezérelten szárazon – dolgozza fel az elpuhuló, gazdagságukban és mindenhatóságukban megfáradó nagyhatalmak évezredes trükkjeikkel, politikai manipulációikkal hogyan oltják ki a feltörekvőket, közben hogyan pusztulnak el ők maguk is. Jobban leegyszerűsítve "az Attila haláláról és temetéséről szóló hivatalos beszámoló egy fedősztori minden egyértelmű jegyét magán viseli." Ennek bizonyítására szed össze Babcok számtalan bűnjelet. És azt is lezárja végül, Attila halála, végül Aëtius halála Róma halála is egyben. Nagy birodalom nem élhet meghatározó ellenségkép nélkül, magába omlik, ahogy Róma tette.  

Onagy Zoltán

Michael A. Babcock: Attila utolsó éjszakája
Hogyan halt meg a hun király?
Európa Kiadó