Miért? – Sneé Péter reagál Miklóssy Endre: Az undor morálja című esszéjére

Az önmagunkkal szembeni engedékenység átmenetileg talán segíthet nehéz helyzetekben, tartós beállítódásként viszont biztosan félrevezet. (Alkotói életformára egyébként is alkalmatlan a „tudományos”közreműködés révén mindnyájunk dicsőségére kitenyésztett sikerorientált hülyék tömege.) A szerző vajon mit kér számon Petrin, talán egy kis emberi gyöngeséget, vagyis több következetlenséget? Ez a „valóságos lépték”, amit úgy hiányol?

Sneé Péter reagál

Miklóssy Endre: Az undor morálja című esszéjére

Miért?

Amennyiben képtelennek bizonyulok egy érdekes gondolatmenet követésére, másként nem küzdhetek saját ostobaságom ellen, mint hogy kétségeimmel a szerzőhöz fordulok. Tőle várom a lehetetlent: egy bizonyára teljesnek vélt érvelés számomra homályos pontjainak megvilágítását. Kérésemmel fölös szószaporításra ösztökélem, valósággal megátkozom. Minek is mondana többet a szükségesnél, miért tanítaná a méla szájtátit, ha egyszer úgy megveti az ostoba kioktatást, mint írja? Az ok persze kézenfekvő, olyasmiről fejti ki véleményét, ami mindkettőnket érdekel, és amiről manapság nem szokás beszélni: 1956 utáni irodalmunk kulcsfigurájának költészetéről, annak örvén pedig a magyar társadalom lelkiállapotáról.
Petri György nem divatos költő. Akit 50. születésnapján színházi matinéval ünnepel a hazai értelmiség (megjelenés kötelező, a Paulay Ede utcában tout Budapest ott tolong), halála után szinte már említést sem érdemel. Kínos jelenség csakugyan, szókimondó, ami manapság korántsem comme il faut. Egyfelől sajnálatos távozó, kivel már nem igazolható egyetlen párt törekvése sem, másfelől annyira blaszfémiás, hogy a hazugság ellen mindenkor fellépő parlamentben már interpelláltak is miatta. Az efféle szabadgondolkodás sohasem időszerű, most kiváltképpen nem az.
De ha egyedül arról érdemes prelegálnunk, amiről nem szabad, beszédünk időben kicsiszolt módjáról sem feledkezhetünk meg! Jómagam sajnos nem vagyok birtokában az ékesszólásnak. Sejtelmem sincs, például, mi az esszé. Megragadtam a primitív gondolatfűzésnél, ahol jobbik esetben az apró megfigyelések sorára következik a tétel, rosszabbik esetben az előre vont megállapításra a részletes indoklás. Az asszociatív eljárással – melynek során egy fölvetett aranyigazságnak kellene átragyognia a távoli sejtelmek homályán – viszont mitévő lehetnék? Akármennyire szeretném követni a beszélő logikáját, próbálkozásom vajmi ritkán sikerül, és ha mégis, azon kapom magam, hogy figyelmemet éppen a tanulmány tárgyától vonja el.
Az undor morálja gondolatmentének követését mesterkélt akadályok nehezítik. Bekezdései mintha egy tételmondatra épülnének, gyakorta azonban hiába keresem, sehol sem lelem az ok–okozati viszonyt e tételek és kifejtésük között. Megrendítenek és elgondolkodtatnak a nyitó állítások, amint viszont a poézisról szóló konkrét kijelentésekhez kötném őket, nem lelem a kapcsot. Hangulatfestőnek tűnnek, vagy a tágabb szellemi környezetet idézik, és megrekednek a bizonyítatlan utalások szintjén. Az igazolás, a kifejtés elmarad.
Kitűnő felütés, hogy a szerző József Attiláéval veti össze Petri költészetét. Nemcsak értékén méri, hanem a költői szituáció és alapállás rokonságára is emlékeztet. Csakhogy olyan meghökkentő fordulattal él, ami magyarázatra szorulna: a pokol „József Attila számára még csupán idegösszeroppanás volt, személyes létének válsága”. Csupán ennyi? Létünk elviselhetetlensége vajon tárgyszerűen is mutatkozik, mi pedig szemlélhetjük idegenként, közönyös nyugalommal? A nagyváros két „alulra került” költőjét a balsors, a végzet vetette-e alá, vagy eleve onnét indultak? Ha a világ megfogalmazhatóságának realitása elveszett – magyarán kibeszélhetetlenné vált –, akkor a személyiség felfoghatósága sem jár különbül? Ugyan miért alakult így?
És nemcsak indoklás hiányzik, az egyes tételmondatok önmagukban is nehezen felfejthetők, mint például: „a vers által alkotott világ a reflexiók személyességén keresztül létezik”. Ahhoz mindenesetre túlságosan sok állítás zsúfolódik össze itt, hogy precízen követhető és kielégítően megokolható legyen. A vers által alkotott világ realitás, a reflexió meg – ameddig tőlünk ered – eleve személyes, a létezés helyett tehát a magyarázat fogalma kívánkoznék ide. Az sem világos, miért következik e premisszákból úgy a tanítás, mint a világegész képtelensége.
Az egyes ideákról a szerző többnyire közvetlen egzisztenciális hatást tételez föl. Mikor arról elmélkedik, hogy miért nem tanít Petri, a világ önállítását jelöli meg okként (sajnos ennek mibenlétét nem fejti ki bővebben), a nevelés hatásába vetett bizalom megingását – ami mégiscsak valószínűbb indok – meg sem említi. Rendre elmulasztja a magyarázatokat! Lehet, hogy állításait kézenfekvőnek tekinti, de számolnia kellene a magamfajta csökött értelmű olvasóval is, aki előrejutásához mankót igényel. Ha azzal szembesítenek, hogy kedves költőm elvetette a normatív szemléletet, örömest tájékozódnék e döntés hátteréről és következményeiről. A valóság relativizálásáról hallva, az értelmező kifejtésre várok, persze hiába, így csak találgathatom: mire utal a szerző?
Zavarom tovább nő, mikor nem lelem a kapcsolódó folytatást egy-egy frappáns kijelentés után. „A nyelv híd a múlt és a jelen között” – e bölcsességből vajon mi következik Petri költészetére? A cikksorozat következő részéig kell várnom ahhoz, hogy sejtelmem igazolódjon, vagyis az elemző rátérjen a nyelvválasztás kérdéseire. Olykor csupán ironikus kiszólásként könyvelhetem el némelyik kijelentést („a szerencse az érdemet szokta jutalmazni”), máskor arra emlékezhetek, hogy az esszé talán gondolati próba, a felsziporkázó ötletek azonban ritkán illenek környezetükbe, és alighanem kihullanának egy megelőző rostálás közben – mint például az emberi lény alávetését célként jelölő beállítás esetén.
Nehézséget okoz a központi állítás alátámasztatlansága is. Vajon mitől moralista Petri György? Kérdezhetném úgy is, miért tekinthetem inkább moralistának bármely másik kortárs költőnél? A kutya vélhetően itt van elásva. Tisztességét ugyan emlegeti a szerző, de némileg rosszalló környezetben, az igazsághoz jutás nem elégséges feltételeként. Annál többet foglalkozik vélelmezett szemléleti fogyatékosságaival, melyekben szerinte osztozik a magyar társadalom egészével. Ha nem felejt el utalni a Kik voltak, mit akartak? című brossurára, hadd emlékeztessem e kifejezés – a „szemléleti fogyatékosság” – felettébb dehonesztáló történelmi környezetére! Némi értetlenkedéssel persze, mivel nem úgy ismerem, mint aki az igazság egyedüli birtokosának hiszi magát. Vajon miért gondolja akkor, hogy az ’56 utáni magyar irodalom egyik „kemény fickójának” – igazán nem akadt sok, egy kezemen megszámolhatom: a sok ezer tollforgatóból hány hozzá hasonló bátorságú akadt – nézeteiről szólva a leginkább helyénvaló e fogyatékosság kárhoztatása? És vélt gyöngeségében ugyan miért osztoznék a magyar társadalom egészével? A magyar társadalom egészét különben sem ismerem. Bizton állíthatom viszont, hogy azon kevesek, akikkel szerencsém volt így-úgy megismerkedni, a legkevésbé sem vállaltak közösséget Petrivel, mi több, gyanakodva húzódtak el a kellemetlen hőbörgőtől és kikérték maguknak, hogy akár csak rokonérzülettel is gyanúsítsák őket. Annál sokkal jobban féltek, mintsem fölvessék az általa formába öntött kérdéseket.
Az egységes társadalmi szemlélet képtelensége mellett érvel az is, mennyire másként látjuk, vagy láttuk korunkat, illetve jellegzetes törekvéseit. A szexuális forradalom, ami a szerzőnek konformista megalkuvás, nekem önmagunk felszabadulása felé tett fontos lépésnek tűnik öreg fejjel is, sunyiságát és infantizáló hatását máig sem érzem, legföljebb elfojtásának, majd elüzletiesítésének következményeit nyögöm, vagy inkább nyögtem. Ezért nem látom be azt sem, Petri erkölcsi érzékenységéből miért következnék az emberi lealacsonyodottság költői megformálása. Miért nem következett más, érzékeny lelkű poétánál is? Mintha az elemzésből kimaradtak volna a műalkotást konstituáló fontos tényezők! Mondhatjuk ugyan, hogy „a verssé váló önbecsmérlés aláássa a morális komolyságot”, e sokértelmű kijelentés azonban már poézis, ahelyett, hogy magyarázna, újrateremtve felidéz. A racionális kritikai attitűd túlzása azonban csakugyan szétmarhatja a poézist, mivel kétségessé tesz minden tapasztalatot, vélekedést, és elfogyasztja a bizonyossággal együtt az életkedvet, valamint a cselekvési vágyat is.
Az önmagunkkal szembeni engedékenység átmenetileg talán segíthet nehéz helyzetekben, tartós beállítódásként viszont biztosan félrevezet. (Alkotói életformára egyébként is alkalmatlan a „tudományos”közreműködés révén mindnyájunk dicsőségére kitenyésztett sikerorientált hülyék tömege.) A szerző vajon mit kér számon Petrin, talán egy kis emberi gyöngeséget, vagyis több következetlenséget? Ez a „valóságos lépték”, amit úgy hiányol?
Nem tartom helyénvalónak a szemrehányást, ami azért éri a költőt, mert nem volt birtokában a feltétlen és teljes politikai tisztánlátásnak. Ugyan ki lett volna? És miért várnók el éppen egy poétától – még ha filozófiailag igazoltan képzett is – a politikailag helyes ítélkezést, ha a politika aspiránsainak még ennyire sem tellett, mint neki? Másként is fogalmazhatom: 1988 előtt ki írt rajta kívül még 56-ról, 68-ról, 80-ról idehaza? Hogyan és mit?
Végezetül néhány kérdés, aminek említését hiányolom: milyen költői idea körvonalazódik nála, és hogy viszonyul más eszményekhez, továbbá mennyire közelítették meg versei? Mit kezd a líra hagyományos alkalmaival, helyzeteivel és konvencionális eszközeivel? A társadalmi agitáció visszaszorulása miért nem vált ki olyan kései létösszegző nagy vershullámot, mint amilyen József Attila költészetét beteljesíti? Miért nem követi hangnemi módosulás helyzetének változását? Miért választja – már amennyire betegsége egyáltalában választást enged számára – az elnémulást?

Miklóssy Endre: Az undor morálja (I.)  http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/458
Miklóssy Endre: Az undor morálja (II.) http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/477
Miklóssy Endre: Az undor morálja (III.) http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/501