Hanem elindult "a nénit meglocsolni" egy új vándorsereg, a hat-, tízéves korosztály. Az új éra koldusgenerációja, az ellehetetlenített, munkanélkülivé vált prolik, kisvárosi nincstelenek szövetkező, egymást informáló gyerekei.
Ez már a rendszerváltást követő mélypont.
 

Locsolófillérek

 Évekig otthon Húsvétkor. A nyugalomban. Anyai ízek, fokhagymás lében főtt sonka, sütemény, gyermeki kiszolgálás. Elkerülendő a vendégséget, a részeg ismerősöket, négyévenként a rokoni, politikai vitát. Az ember nem hinné, ha nem látná, milyen gyorsan szállnak az évek.

  Így történt, amíg apám élt. Addig a nyugalom. Az öreg, a nagy magányos, elmart mindenkit. Nálunk nem fordul elő véletlenszerűen betévedő locsoló, nem zörög a kondás az első barkaágakkal, nincs más, mint családi ünnep. Feltámadás ugyan, de lánc a kapun.
  Apám halálával minden változott. Alapjaiban. Minthogy anyám társaságkedvelő ember, aki örül a vendégnek, aki szereti, ha körbelocsolják, ha látható étvággyal tömik az ételt, hozzák-viszik az információt. Persze hiába locsolgatták szegényt, eredménytelen. Az élet nem áll meg, a kor rátelepszik arra a nőre is, akinek évente százan elmondják a buggyant versikét a kék ibolyáról és a zöld erdőről, és felteszik a kérdést "szabad-e locsolni?" Szabad persze. De minden hiába. Az ugyan látszott, hogy számon tartja, értékeli, tudja. Negyven-ötven évvel korábbi tanítványai, később azok gyerekei ugranak be. Az unokák már nem. Addigra fordul a világ. Súlyosan és kíméletlenül. Hiába gyűjtögeti hónapokkal korában a két- és ötforintosokat, dugdossa a konyhaasztal alatti köcsögbe.
 
  Hanem elindult "a nénit meglocsolni" egy új vándorsereg, a hat-, tízéves korosztály. Az új éra koldusgenerációja, az ellehetetlenített, munkanélkülivé vált prolik, kisvárosi nincstelenek szövetkező, egymást informáló gyerekei.
  Ez már a rendszerváltást követő mélypont. 
  Jártunk mi is így. Végiglocsoltunk néhány utcát a hatvanas évek elején tojásért, kétforintokért. Fagylaltra, cukorkára, egyebekre. A tojással nem volt mit kezdeni (már akkor sem). Pénzkereső ügyeskedésnek indult, évtizedes szorongássá vált, annak eredményeként, amit apámtól kaptam érte.
  Pénz – ugye – nem volt. Alig volt, ha mégis. Pedagógus házaspárnak akkor se volt. Ma sincs. Közép-Európa legszerencsétlenebb párkonstrukciója a pedagógus házaspáré. Ma már nem csak a "nemzet napszámosának" nincs, az ügyetlenebb rabszolgának sincs. Ő rezsire keres, villanyra, EU-szinten árult betevőre. 
  A korabeli kalandnak és az apai fenyítésnek köszönhető: értem 2009 lakótelepi kiskamaszait. A munkanélküli, vagy létminimumon foglalkoztatott szülők gyerekeit. Értem, tudom, felfogom, ez az ő napjuk. Az elmúlt hetekben felújították a tömbházak térképét, frissítették, jelölve, honnan kopott ki, hol termett új "locsolható" leány, és ahol él locsolandó néni, ahonnan nem zavarták el őket tavaly, tavalyelőtt. Végre egy nap. Az ő napjuk.
  A konyhaasztal alatt a köcsög, félig húszassal, ötvenessel. Ha idén is jönnek, locsolnak, verset mondanak, kapnak. Belefér.
  Bár én nem. Újra nem. Elutaztam. Mert ugyan szép dolog a nagylelkűség, mégis szomorú maga a látvány.

Onagy Zoltán