Feltizi-Veress András a KRE-BTK magyar-hungarológia szakos végzős hallgatója. Múlt évben kezdett novellákat írni, és publikálni különböző folyóiratokban. 2009-ben novellái jelennek meg az Alföldben, az Ezredvégben, az Agriában.
Tudományos munkákat (esszé, tanulmány) is publikál, érdeklődési területei közé tartozik a filozófia, a vallástudomány, a filmművészet, valamint folyamatosan nyomon követi a kortárs szépirodalmat.

Feltizi-Veress András: ’’

– Nem. Most mondhatod. Kijöttem.
– …
– Nincs itt senki. Nem gondolod, hogy...
– …
– Na, ne szórakozz! Mondom, hogy egyedül vagyok.
– …
– A másik szobában tévét néz.
– …
– Jó. Becsukom.
– …
– Mi volt ma? Otthon voltál?
– …
– Nekem is nagyon. Hamarosan úgyis találkozunk. Mikor tudunk találkozni?
– …
– … de kicsit úgy érzem, mintha te nem…
– …
– Rendben. Várok. Akkor majd szólsz jövő héten.
– …
– Aha. Nem, csak a szokásos. Bent voltam, meg...
– …
– Elég már. Ne csináld! Miért hazudnék? Nincs itt senki más. Kijöttem.
– …
– Nem hallja. Hallanám, ha hallaná. Inkább mesélj!
– …
– Itt vagy? Halló! Hát akkor, szia.

   Aznap háromra beszélt meg találkozót egy másik lánnyal, aki különben határozottan teszik neki, csak még nem döntött. Pedig már itt lenne az ideje, tovább nem lehet húzni a dolgot.

   De akkor is, valahogy tudtára kéne adni, hogy kölcsönös a szimpátia, csak őt még ez a telefonos ’kapcsolat’ visszatartja. Inkább kivár. Ezen a vörös hajún pedig látni (abból, ahogy néha nevetésre, tetszésre rántja száját, mélyeket sóhajt, felhúzza bal szemöldökét, hogy nem akar túl sokat adni magából G. kezdeményezése nélkül). 
   Mindegy. G. még nem döntött, ahhoz egy kicsivel több kellene a lány negatív pólusú, mágneses vonzásából. Egyszóval egymásra várnak harmadik találkozásuk óta és egy véletlen érintésen kívül még nem történt semmi.
   Meg G. sem egy túlságosan határozott típus: például itt van ez a 'Valaki' (tudatosan nevezem valakinek, idézőjelben, mert még nekem, egyik legjobb barátjának sem mondta el, hogy ki is valójában), hónapok óta próbál vele személyes kapcsolatba lépni (telefonja rézvezetékes acélsodrásán keresztül érezhet valamit abból a bizonyos vonzásból), de folyton közbejön egy furcsa körülmény.
   Különben akármit kitalálhat. Amit csak akar.

   Nem egyszer tanácsoltuk neki, hogy foglalkozzon mással és nem egyszer jutottunk egy véleményre 'Vele' kapcsolatban, de úgy tűnik, hogy a vonzás az vonzás és a mi vonzásunk (barátai vonzása) közel sem akkora. Engem már nem érdekel, mit csinál! Úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja.
   Egyik nap G. bezárkózott a mellékhelyiségbe és másfél órán keresztül hallgattak. Én tudom, hogy milyen hallgatni. Két ember hallgatása is szól valamiről: ha másról nem, az egymásban megtalált nyugalomról. De ez két óra! Azért mégiscsak túlzás.
  
   Aztán tegnap végre sikerült meghallanom 'Hangját'. Darabosan, rekedtesen csengett és mintha visszhangzott volna. Érdekelne: üres szobából, vagy honnan beszélhet? Szerettem volna még elemezni, rezgéseire, hullámaira bontani (a beszédhangból sok minden kiderülhet), de folyton akkor hallgatott el, amikor közeledtem, így csak távolról füleltem. Aztán újra egy nagy hallgatás következett, mégpedig akkora, hogy nem volt türelmem megvárni. Köszönés nélkül távoztam.

   (Gondolatban), útközben gyakran eszembe jut ’Ő’: hogy mi lesz velük, hogy mit akarhat igazából, hogy vajon mit jelent ez a közeledő - távolodó magatartása, ha egyáltalán jelent valamit, hogy miért játssza ezt G-vel, hogy...

– Elnézést. Meg tudja mondani, mennyi az idő?
– Persze. Három lesz két perc múlva.

…hogy ki lehet ’Ő’ G. életében. Próbálom összerakni ’Őt’ az eddigiek alapján; bevallom, nem sok sikerrel.

   Csőtörés volt és három óra, pont ott ahol találkoztak. A zebra két végén várakoztak, integettek, mindkettőjük elindult zöldnél, az úttest közepén köszöntötték egymást. Aztán a lány azt javasolta, hogy gyalog menjenek, ismer egy jó teázót. Odaúton lényegtelennek tűnő dolgokról beszélgettek. Ezek nagyon is fontosak, ha igazán figyelnek egymásra. G. tájékozódik, mérlegel; komolyan tetszik neki.
   A teázóban G. vele szemben ült le. Érezte, hogy ez lenne ’az’ a pillanat, kezdett kényelmetlenné válni a csönd.
   Később mesélt nekem szemeiről, és azok csillogásáról; azt mondta, olyan volt ott, mint egy finoman csiszolt rubint kő: barnásvöröses, kemény, teli vastartalommal – meg elvárással. A szomszéd asztalnál egy férfi ült. Épp magyarázott valamit egyik barátjának, közben csörgött telefonja. G-t zavarta ez a körülmény, úgy általában a telefonok. Mért nem veszi föl? Mért vár ki ennyit? A férfi lassan zsebébe nyúlt és (nem tudni, mit csinálhatott ott bent, de) egyszerre megszűnt az éles hang. Ebben a pillanatban G. megrettent a rá meredő tekintettől; félt ezektől a szemektől, azok vöröses idegenségétől, barátságtalannak érezte és már nem tartotta őt vonzónak.

– Szóval… nehéz ezt így kimondani, de… nem arról van szó, hogy nem talállak érdekesnek… hogy is mondjam… csak van egy… most meg kellene, hogy csókoljalak.

   (Most meg kellene, hogy csókold!)
   Egy pillanatra, ott belül, az összes telefon lemerült. És megcsókolta. A lány újra szép lett.

   Egy egész estét töltöttek együtt G. albérletében. Mikor megérkeztek G. kikapcsolta telefonját, és miután a lány elment, visszakapcsolta.
   Felhőtlenül érezték magukat. Napokkal, hetekkel, hónapokkal később sem tudta megfogalmazni, hogy mit szeretett meg benne.
   Aztán következő együttlétük alkalmával már több mindenre felfigyelt: a lány gyakran dúdolt dallamokat, mindig az adott hangulatának megfelelőt. Ez még önmagában persze nem egy nagy dolog, G. inkább azon hökkent meg, hogy az esetek nagy többségében (ugyanazon időben) benne is ilyen jellegű dallamok zenéltek. Később játszottak is ezzel: dallamokkal találták meg azt a bizonyos összhangot egymásban. 

– Próbáljuk ki mi is! – mondta G. egyszer, amikor húsvét előtt meglátogattam.

   Háttal ültem neki, ő a díványon. Lehunytam szemem és kicsit erőlködve a következő hangulatba képzeltem magam: egy erdőben sétálok, nappal, mindenkit szeretek, elindulok valamerre, egy ismeretlen felé, ami jó és szükséges. Aztán elénekeltem ezt.

– Várj! Kitalálom! Megvan! Könyvtárban vagy, a könyvekben lévő titkos tudást áhítod, kíváncsian emeled le a legfelső polcon lévőt, a legporosabbat.
– Ez nálunk nem működik. Talán nem véletlen.

   Nevettünk rajta.

   ’Ő’ hívta. Egy hétig nem kereste, G. azt hitte már rég vége ennek a fura távkapcsolatnak és azóta ’Ő’ is talált valakit.
   Állítólag beteg volt, nagyon beteg, otthon volt, családja ápolta, telefonját nem találta, hogy jelezzen, félrebeszélt, félálomban, lázasan feküdt négy napig. Az ötödik napon akarta hívni, csak egy barátnője jött látogatóba, este meg már nem akart zavarni. A hatodik nap dolgozott és mivel eddig betegállományban volt, most jól kihajtották. A hetedik nap városba menet karamboloztak, de semmi komoly, csak oldalról beléjük jött valaki és a papírmunka eltartott egy jó darabig, aztán be kellett sietniük a kórházba, mert közben rosszul lett nagynénje.
   Sajnálja, hogy nem beszéltek a napokban. Azért reméli, G. jól van, és hogy jövő héten tudnak találkozni.
   Szóval minden napnak megvolt a maga története. G. a monológ közben egy mesében találta magát, ahol minden megtörténhet. Kimondott szavai máris nyers valósággá váltak. Csak egy pillanatig kételkedett. Szokatlan volt, hogy mindez egyszerre zajlott le. Külön-külön mindegyik  eset hihető, miért ne lehetne az egész igaz… Beszélgetésük végére valahogy eltűnt minden kétsége…

   Csütörtökön láttam G-t legközelebb, este nála maradtam, és amikor kérdeztem ’dalos’ szerelméről, nem áradozott úgy róla, mint eddig. Elárulta magát. Sejtettem, hogy valami nincs rendben velük, csak nem gondoltam, hogy ’Ő’miatta. Meg hát G. nem is akart beszélni róla.

– Ez nem igaz! Nem lehet igaz! – ordítottam, mikor kifogástörténete végére ért.
– G., én jót akarok neked, miért csinálod ezt magaddal, már lassan fél éve tart! Nézd, saját erődből már nem tudsz kilépni ebből a távkapcsolatból, és emiatt nem is tudsz igazán megszeretni senki mást.

   Ekkor határoztam el, hogy majd G. helyett ’utána’járok.
   Nyugalmat színlelve próbáltam minél többet megtudni ’Róla’. Név, telefonszám, lakhely, külső ismertetőjegyek… Persze G-t nem avattam be a tervbe, minek is.
   Meg fogom keresni, és ha megtalálom… Majd meglátjuk.

   Kellemes nyárvégi délután. G. a belvárosi sétányon ballag hazafele, egyedül. Ismerős házak, ismerős emberek. 

   A Wesselényi utcában bérel egy lakást.
  
   Az ajtó nyílik, balra kapcsoló, mindjárt barátságosabb.  

   Ez lehet az a ház. Harmadik emelet hat.

   G. lepihen. Hosszú napja volt. Ugyanott ül most is, ahol akkor, tavasszal, díványon, ahol sokat játszották azt a bizonyos játékot, azzal a másik lánnyal. Ugyanazt látja, mint akkor, csak most nincs ott. Eszébe jutnak azok a dallamok, tisztán emlékszik mindegyikre. ’Ő’ hívja.

   Kopogok. Semmi válasz, az ajtó résnyire nyitva.

– G.? G.?! G.! Itt vagy?
– …

   Ez biztos az ’Ő’ hangja. Végre! Megtaláltam. Kényszeresen szorongatom a kilincset, lassan tolom az ajtót befelé…

– Értsd már meg, hogy most nem lehetett! Közbejött valami. Amúgy meg elegem van belőled G., folyton számon kérsz. Nem bízol bennem?
– …
– Ma este már nem jó. Ki kell takarítanom a szobát hétvégére. Holnap jönnek anyámék. Majd talán holnapután.

   Egy üres szobát látok. Telefon félretéve, a készülék fölött állok.