Ugrás a tartalomra

Bodor Pál versei - Elmondja a szerző

 

 

Bodor Pál versei
 

 

 

A versek végén

 

 

 

A versek végén ott a mély s lágy
                anyaföld, mint a halálugrók
                alá terített ponyva, légzsák –
csakhogy a versek végén végleg
                 eltűnünk, s nem rúg föl megint
                 s megint
                   rugalmas labdaként       
                                már semmiféle nagy poén.
A versek végén nem a rím
                Dobbant,
                                hanem a          véglegesség.

 
Olyat kell írni,
                 hogy az ember    
                                jó magasból
                                 jó  mélybe essék,
s amit leír:
                a zuhanása
                legyen nyílvessző-pontos görbe:
                                  anyanyelvből
                                az anyaföldbe.       

 

 

Áldott asszonyom
 

Tömzsin totyogtál,
kicsi pingvin.
Kacsáztál – csisz-csossz – át az utcán,
Vigyázva léptél át a buckán.
Gólya nem hozta volna jobban,
Úgy vitted őt, ringó hajódban,
S azon a két vékonyka lábon
Áthoztad óperenciákon –

 

Járásod sosem volt oly könnyű,
mint mikor hordtad terhedet –
s a föld mégis csak tealattad,
csak tiértetek remegett.

 
 

 

Paráznaság
 

 

Hát persze, hogy parázna vagyok, még a gyümölcs
húsába is úgy harapok,
és úszni a bő erejű és ellenálló testű folyóban is úgy úszom
és  tekintetem a más szemekben úgy mártja meg magát;

 

hát persze, hogy parázna vagyok, ivarérett
                   jelzőket nyilazok ki a világba,
és azon tűnődöm ébredés előtt,
milyen gyerekem lenne,
                   ha nyírfa,
                   ha az ősz,
                   ha a láng,
                   ha szűz
                                lenne az anyja.

 

 


Varietas delectat

 

Valóban, csak egyszer halok meg, és mégis
Más lezuhanni a tizenharmadik emeltről
És más befulladni télen a Dunába és más
Sziklaomlástól megköveztetni és
Megint más, ha tőrszúrás döfi át gégém
És mint borosüvegből kotyogva az ital
Gorgolyogva, vörös-habosan elfolyik életem –
És megint más karóba húzatni és más
Áramütéstől m elégett szívvel megmeredni feketén
És újfent más hernyótalp alatt daraboltatni,
Benzinben ellángolni elevenen, hajszálanként,
Fölkunkorodni az aszfalton mint a szalonnabőt,
Vagy tízezer kilós gépkalapács alatt
Fehérje-péppé visszafúlni ismét –

 

Még a halál is milyen iszonyú gazdag!

 

 

Gyermekünkre

 

Micsoda ízzás, gyönyör heve szül meg,
a testek s lelkek eggyé hogy hevülnek,
míg megfogansz egyetlen kis petében,
az ezertitkú, forró anyaméhben,
mely varázslatos, csöndes csoda-lombik,
hol minden épül s minden újrabomlik,
téged-szolgálón zsonganak a sejtek,
az idegek – s a gondolat, a rejtett
bűvészanyag, mely elmévé szilárdul
kis fejedben osonó fényből, árnyból…
Ó, mennyi hő, ó, mennyi elemésztő
Forróság kell – és mennyi a merész nő,
Ki tudva tudja: beleég a hőbe,
S a kínt is tudja, tudja jó előre,
És mégis lágyan odaadja testét,
Hogy éretted, kis gyermek, jól szeressék,
És már a násznál, csókok közben, titkon
Reád gondolva örvendez a titkon,
S a férfira sugárzó édes vágyban
Már édesülő édesanya-vágy van,
S a csitri lányok naplófüzetében,
Mit rejtegetve őriz szent szemérem,
A friss ruhában, fényre fésült hajban,
Az első jóban és az első jajban
Már ott vagy te, ott van vágy-írta képed,
Mert minden, minden érted van, teérted.

 

Micsoda izzás, gyönyör heve szül meg,
A testek s lelkek eggyé hogy hevülnek,
Míg megfogansz egyetlen kis petében,
Az ezertitkú, forró anyaméhben,
Micsoda hő, olvasztó napmelegség,
Hogy életed ott titkon megszülessék!

 

S micsoda semmi, hideg perc elég már,
Egy lőtt golyó, vagy széttépett idegszál,
A vérerecske pattanó halála –
És kezed hűl, s nem nézel már anyádra,
S amíg az óra néhányszor ketyeg még,
Elvész belőled jövő és melegség,
És visszahullsz a formátlan anyagba
-- fehérje, mész – s emlékszünk hajadra,
Tekintetedre, gyermekünk, szemedre,
Ahogyan néztél, szinte már nevetve,
És emlékszünk még hangodra, hogy felrítt,
Sírás még úgy nem vidított föl senkit…

 

Már emlék vagy – már hűlt anyag vagy régen,
Neved, ha van , csak vegyi képletképpen,
És nem vigasz, hogy itt vagy, lent, a földben,
És nem a mennyben – szent, de hideg ölben.

 

 

 

 

 

 

 

TELJES ÉLET - Beszélgetés Bodor Pállal - itt meghallgathatja a beszélgetés első részét

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.