Ugrás a tartalomra

 

A szenvedély hatodik szobájából nincs visszaút – beszélgetés Halász Margittal

Azt mondta, mit képzelek, ő a környéken a legnagyobb faterítő sztár, csak problematikus esetekhez hívják, be van táblázva, ne haragudjak, ilyenre hülyeségekre, mint az irodalom, egész egyszerűen nincs ideje. De ha van kedvem, esetleg munka közben válaszolgathat. Mit tehettem, főztem neki a kávét egész nap, etettem-itattam, ha kellett, elhúztam az útjából az ágakat, és cserébe, bámulhattam, hogyan dolgozik. De nem bántam, mert az első pillanattól világos volt számomra, hogy megvan a keresett szereplőm. 

 

 
A szenvedély hatodik szobájából nincs visszaút

 

 

Beszélgetés Halász Margittal

 

– Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán különdíjat nyertél. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítéled-e meg a versenyt? Milyen volt a mezőny?
– Emlékeim szerint több száz regény versenyzett. Hogyan is lehetne a fiókban több száz rangos regény? Nyilván voltak benne kiválóak, jók, közepesek, dilettánsak. Az első három díjazott munkája nagyszerű volt. Minden elismerésem azoké, akik tucatjával olvasgatták a regényeket, s válogatták a szemeket az ocsútól. S ha még hozzávesszük, hogy ez az irodalmi pályázat az egész világon magyarul író emberek pályázata volt, s megmozgatott magyar lelkeket, magyar szellemeket, szerintem ez nem volt mindennapi ötlet. Aztán meg az emberek legritkábban tesznek pénzt olyan deficitesnek gondolt bizniszbe, mint a szépirodalom.  Összességében szép, nemes dolognak gondolom ezt a pályázatot.

– Hogyan látod, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma, hiszen irodalmi lapokban alig volt visszhangja. Állítólag, egyik rangos kiadó vezetője figyelmeztette szerzőit, ha valamelyik pályázni próbál, többé nincs mit keresnie ott. Ennyire kedvezőtlen fogadtatás ellenére, mi motivált mégis, hogy jelentkezzél?
– Én abban az időben sem rangos, sem rangtalan kiadóhoz nem tartoztam. A magam ura voltam.  A szaunában hallottam, hogy a félhomályban két férfi beszélget, te, Feri, nincs véletlenül egy regényed, mert most milliomos lehetsz. Halkan odaszóltam, hogy kifejtené a részleteket, mert nekem véletlenül van egy kész regényem. Ennyi volt. Hogy mi motivált? Nem tagadom, a dicsőség mellett  a pénz is. Tanárember vagyok, nettó százért dolgozom napi 6-7 órában.
 

– A különdíjért 1666 dollárt kaptál, akkori átváltási értéke körülbelül 300 000 forintot volt. Érdemes volt ennyiért eladnod kéziratodat?
– Igen, jó kérdés. Én ennél többet szoktam kapni, ha megjelentetek egy könyvet. De nem bántam meg, több száz regény közül kiválasztódni, szerintem nem annyira szomorú, fejfájós dolog.  Magyarán nem voltak álmatlan éjszakáim a díj miatt. A merített papíros oklevelet pedig minden karácsonykor megcsodálja a családom. Ezt mondják, ezzzigen.
 

– Az eredményhirdetés óta elolvastad-e a díjazottak regényeit. Véleményed szerint, igazságos döntés született?
– Csak beleolvastam a regényekbe. Mint említettem, komoly erőfeszítéseket teszek az egzisztenciám megtartásáért, s ha van időm, akkor sajnos azt nem olvasással töltöm, hanem sporttal, anyaggyűjtéssel, írással. Hogy igazságos döntés született-e? A zsűri szempontjából bizonyára. Én természetesen nyerni szerettem volna, ezért indultam, de az irodalom annyira szubjektív dolog, elfogadtam a zsűri döntését.
 

– A különdíj mennyiben befolyásolta írói pályád alakulását?
– Reménykedő, hívő ember vagyok. Eddig még olyan nagyon nem éreztem a különdíjból eredő előnyeimet, de hát majd most, a közeljövőben bizonyára eljön majd az is, tudjuk, mindennek rendelt ideje van.  Türelmes típus vagyok, szerintem nincs kárba veszett munka, és kárba veszett irodalmi díj sem.
 

– Otthonos, kellemes meglepetés az Éneklő folyó. Mintha hazatértem volna a folyó, a tavak, az erdő és mező mellé a falumba, a falu határán túl lévő egyutcás tanyába. Igaz, én tizenöt évet töltöttem a paradicsomi körülmények közt (nincs rádió, tévé, villany csak a hatvanas években, helyette kormos petróleumlámpa, legyek, szúnyogok, közös munkák, kukoricafosztás, liba- és kacsatömés), végtelen mesék és végtelen derű egy gyerek szemével. Pedig az ötvenes-hatvanas évek nem derű és kacagás. Mégis úgy marad meg. A gyerekkor tíz éve is ennyire képes hatni, beépül a szervezetbe, bármikor előhúzható, ha szükséges?
– Minden bizonnyal. Egy természetben élő, szemlélődő kisgyermek egész életre útravalót kap. A világhoz való viszonyomat, a lényeg, lényegtelen, illik, nem illik, szabad, nem szabad viszonylataimat ott szedtem magamra. Ha a házunktól, mondjuk, két kilométerre eldobtunk volna egy csokipapírt csak úgy a nagy anyatermészetbe, apánk bizonyára felfalt volna bennünket elevenen.
De még egy pár szót az Éneklő folyóról. Nos, ezt a regényt nem a kötényzsebemből kaptam elő unalmamban, hanem szisztematikus gyűjtés előzte meg. Hogyan? Hát először is a Természettudományi Múzeum Könyvtára, ahol Tisza-menti néprajzi anyagokat gyűjtöttem a szokásoktól, az öltözködésen át, a mesékig, mondákig, legendákig. Ha elővettem egy több száz oldalas gyűjteményt, és elkezdtem olvasni, világosan éreztem, vagy inkább tudtam, hogy mi kell ebből nekem, és csak ezt firkantottam le. Hát ez elég unalmas dolog, pörgős, nyüzsgő embereknek nem nagyon ajánlanám. Aztán következett a Tisza-parti létem. Ott éltem heteken át, egy tanyán, ismerkedtem a halászok munkájával, sok-sok emberrel beszéltem, csodálatos, készséges emberekkel volt szerencsém találkozni. Volt egy-két meleg helyzetem is. Az egyik halászember hajnalban beállított a szállásadóimhoz egy kb. tíz kilós busával, és követelte, hogy azonnal keljek fel. Nem lehetett megnyugtatni. A halat egy kerti asztalra dobta, kezembe nyomott egy bárdot, és utasított, vágjam fejbe a halat. Azt feleltem, nem merem, nem öltem még ilyen nagy állatot, maximum egy szúnyogot,  mire felháborítóan közölte, hogy akkor viszont tűnjek haza Budapestre, de azonnal, és semmiféle regényt ne merészeljek írni a halászemberekről. Valahogy a segítségemre siettek a házigazdáék, a vége az lett, hogy „csak” végig kellett néznem az egészet, aztán időrendben visszamondani a halfelmetszés jeleneteit. Ez a halászember lett aztán az egyik kulcsfigurám. Sajnos már nem él, de boldoggá tesz, hogy a regényem által igen.
Tudtam, hogy nem szabad addig elkezdenem a regényt, amíg érzelmi viszonyba nem kerülök a Tiszával. Ez úgy történt, hogy azt mondtam, addig nem jövök haza, amíg meg nem történik a varázslat. A varázslat pedig nem akaródzott megtörténni. Már-már lemondtam róla, amikor kaptam egy telefont, hogy valaki elvinne motorcsónakázni, érdekel-e. Naná, hogy érdekelt. Emlékszem, többen mentünk, én a csónak orrán ültem, elég veszélyes helyzetben, szélcsend volt, a fák, mint egy nagy tükörre, rávetültek a víz felszínére. Mennyei pillanat volt, ebbe hasított bele a csónak orra, és metszette két darabra az édeni egészet. Felkiáltottam, hogy álljunk meg, forduljunk vissza, mert a következő vonattal mennék haza. Hát ilyen gyönyörű kis véletlenekből áll össze egy regény, no, meg alázatból, végtelen sok alázatból.


Budapesten élsz. Igaz, lépcsőzetesen költöztél, közbeiktatva néhány állomás, mégis megkérdem, hogyan bírod Pestet, még úgy is, hogy irodalmárnak egyértelműen kötelező, ami a fővárosban van, másutt nem létezik, én is megpróbáltam, azóta is fejgörcsöm van, amikor fel kell utaznom. Találtál személyre szabott technikát, vagy puszta adottság, az ember akklimatizálódik, ha szükséges?
– Tanya, falu, kisváros, nagyváros, metropolisz. Mindenhol jól érzem magam, de a két végletért, a tanyáért és metropoliszért rajongok. Elképesztően különböző és színes lét nyílik mindkét helyszínen az ember számára. Egyszer egy tanyán egy akácerdőben fél napig néztem egy pókot, hogy sző hálót, hogyan telik a napja. Izgalmas volt minden pillanat. De tegnapelőtt a Széchenyi fürdőben valóságos mozi nyílt számomra, azt hittem, nyilvános filmforgatáson vagyok, olyan elképesztően moderálták bizonyos emberek magukat. Hát itt is izgalmas volt minden pillanat. 

– Mintha egyszerre olvasnék legalább három magyar írót. A korai Mikszáth Az a fekete folt idejéből, Mikszáth romantikáját, realizmusát, meghatározó képi világát, a kései Körmendi Lajos nagykunsági legendákkal operáló Magánkrónikák hangját, és a szeretet felől talán Tar Sándort, aki ugyan komoran, rejtegetve, mégis szereti, végül az olvasóval is megszeretteti szereplőit, közben kicsi gömbölyű történetekkel, mesécskékkel rakja körül a történetszélet. Az író, amíg tökéletesen ki nem növi előképeit, kedvenceit, nem szívesen beszél róluk, még magának sem. Talán, hogy ne rögzüljön nagyon, hiszen annyi jó író van, az ember nem köti magát egyféle modorhoz. A kérdés az volna, érzi ezeket az ízeket az írásaiban írójukként?
– Mikszáthért, Tarért rajongok. Az Éneklő folyónál határozott elképzelésem volt a stílusról, az atmoszféráról. Nevezetesen a szociografikus, csupasz valóságot szerettem volna megspékelni a másik véglettel, a legendák, mesék, varázslatok világával és ebben egyfajta harmóniát teremteni. Ja, és persze megszórni az egésznek a tetejét jó vastagon humorral. Remélem, sikerült. 

– Milyen volt a kötet fogadtatása?    
– Hát honnan is kezdjem, legjobb ha a kályhától indulok el. 2007-ben a regény különdíjat kapott az IJ regénypályázatán, volt az Alexandra könyvesházban egy ünnepélyes díjátadás, aztán két-három kifejezetten jó kritika. A többi néma csend.  Ha egy-egy olvasóhoz mégis eljutott,  arról többnyire tudomást szereztem, mert nem tudott nem reagálni rá, telefonon, email-ben elragadtatását fejezte ki.  Több olvasóm egyenesen hozzám fordult, hogy nem lehet kapni, nem tudnak róla a boltban, mit csináljanak. Ez egy díjazott regény volt, ehhez képest a könyvesboltok nem igazán tartottak rá igényt. 

– Hogy az Éneklő folyó ekkora meglepetés számomra, és hogy három évvel a megjelente után találkozom vele, az érdeklődő olvasó felől nézve két súlyos következménnyel jár. Az első, hogy miközben az irodalom „mára kisművészet lett, mint pl. a szobrászat” mondja Horváth Viktor - látva a három könyves nagyeseményt, Könyvfeszt, Könyvhét, Karácsonyi - ipari mennyiségben önti el a piacot, a kíváncsi olvasó eltéved a kínálatban. A másik: annak ellenére, hogy ezt a kiadóknak régen fel kellett volna ismerniük, mégsincs egyetlen olyan kiadvány, portál, akármi, ami néhány mondatban, egy-egy flekken megbízhatóan eligazítaná a kereső embert. Ez a hiány egyszerre sújtja a kiadót, a kereskedőt, az írót, az olvasót. Pedig kellene, mint a falat kenyér. Az ötlet nonszensz a kapitalizmus építésének jelen szakaszában?
– Egyetértek a gondolattal. Én el is döntöttem, hogy csak akkor megyek bele újabb könyvkiadásba, ha megfelelő szerződést tudok kötni a kiadóval, nevezetesen, hogy mit tesz meg a könyv reklámozása érdekében. Ugyanis én sem venném meg a kétszázegyedik szappant, sőt valószínű, észre sem venném, ha nem hívná rá valami a figyelmem. Nyugodt vagyok. Az irodalom megvár. 

– Az Énekelő folyó az ötödik köteted. Tudom, nem kifejezetten egészséges ötlet, de tudnád – "megbízhatóan" – egy-egy mondatban ajánlani a könyveid? Az első: Isten tehenei, FAOSZ 1993.
– Rövid sztorik hosszú szieszta idejére.
 

– Forgószél, JAK-Kijárat 1998.
– Felrepít, megpörget, csak aztán jöhetsz le megint.
 

– Csillagkerti szonáta, Jelenkor 2000.
– Ha otthon vagy, mennél, ha úton vagy hazavágysz.
 

– Méz és szurok, Noran 2005.
– Bumerángok erdejében veszélyes a séta.
 

– Éneklő folyó, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad 2007.
– A szenvedélyek hatodik szobájából már nincs visszaút.
 

– Bergengóc balladák, AbOvo 2008.
– Vadvízi evezés a Rozsda-teleptől Ohióig
 

– Három év telt el a pályázat óta. 2006 régen volt. Látom, azt írod a Szépírók portálján, hogy „most fejeztem be életem első regényét”. Ki ő, mi ő?
– A gyermek neve Gyöngyhomok, fiú, és nagyon hamar megtanult járni. Tavaly publikáltam elejétől végéig az ÉS-ben. Több olvasó is megkeresett akkortájt, hogy tudjak róla, miattam veszi meg az ÉS-t. Hát persze, hogy jól esett.
A történet a Homokháton játszódik, ez egy amolyan kincskereső sztori teli izgalmakkal. Egy legendás házaspár elrejti a zsiványok kincsét egy fa tövébe, hogy esetleg jól jöhet majd. Hét gyermekük születik, s a gyermekeknek mindnek-mindnek eljön az életében egy olyan sűrű pillanat, amikor csakis a kincstől várnak boldogulást. De persze belebuknak. Az idővezetés nem lineáris, s egyszerre van benne jelen a tündéri, a reális, és a brutális. Jelenleg keresi a könyv a kiadóját, de már egy fejezetét lefordították németre, és várom, hátha megkeres egy német kiadó is.
Az Éneklő folyóhoz hasonló módszerrel dolgoztam, könyvtárazás, aztán pedig irány a helyszín. Ott éltem nyáron, ha úgy tartotta kedvem, együtt dolgoztam a napszámosokkal, máskor a hűvös szobában ültem és írtam. Egyszer kora reggel mentem ki a falusi szállásomról a tanyára biciklivel, és azon gondolkoztam, hogy kellene nekem egy fűrészes ember anyaggyűjtés céljából. Félúton egy lerobbant Zsiguli állta utamat a vaddohányosban. Szó szót követett, s kiderült, egy fűrészes az autó gazdája, oda jön, ahova én. Egy százéves nyárfát kell kiterítenie, mert veszélyezteti a házat. Kértem, meséljen egy-két dologról. Azt mondta, mit képzelek, ő a környéken a legnagyobb faterítő sztár, csak problematikus esetekhez hívják, be van táblázva, ne haragudjak, ilyenre hülyeségekre, mint az irodalom, egész egyszerűen nincs ideje. De ha van kedvem, esetleg munka közben válaszolgathat. Mit tehettem, főztem neki a kávét egész nap, etettem-itattam, ha kellett, elhúztam az útjából az ágakat, és cserébe, bámulhattam, hogyan dolgozik. De nem bántam, mert az első pillanattól világos volt számomra, hogy megvan a keresett szereplőm. Hát igen, mit meg nem tesz az ember a drágalátos irodalomért! 

ONAGY ZOLTÁN

 

 

Halász Margit húsz éve ír prózát. Rendszeresen publikál az Élet és Irodalomban, az Alföldben, a Jelenkorban és más irodalmi lapokban, magazinokban. Többször szerepelt a Körkép című antológiában.
Könyvei: Isten tehenei FAOSZ 1993, Forgószél JAK-Kijárat 1998, Csillagkerti szonáta Jelenkor 2000, Méz és szurok Noran 2005, Éneklő folyó Irodalmi Jelen, Arad 2007, Bergengóc balladák AbOvo 2008.
A Felhőc Produkció hirdette kisfilm pályázatra Bakancs című novellájából forgatókönyvet írt, első díjat nyert vele. Tavaly februárban mutatták be a Marió, a varázsló című novellájából írt játékfilmet (rendező Almási Tamás).


 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.