Köves Viktória: Az arab fiúból regény lesz

Az arab fiúból lesz regény, igen. Azt hiszem legalábbis. De ahhoz még el kell rendeznem magamban, mert az nem egy habkönnyű történet. Saját magamat nem tudom még benne helyretenni. Még nem szálazódott szét, hogy mennyi benne az egyedi és mennyi az általános. Úgy értem, hogy az arab fiú viselkedése mennyire általánosítható. Nagyon durva egyébként, azt hiszem, az sem szólt másról, mint az elvágyódásról. Arról, amiről India szólna. Hogy olyan helyen-helyzetben élni, ami nem én vagyok, ahol én idegen vagyok. Különbözni.

     Budapesten születtem 1969-ben.
     Még jókor ahhoz, hogy oroszból záróvizsgázni kelljen az egyetemen, és ahhoz is, hogy a filozófia szak azon utolsó évfolyamára járhassak, amelyiknek még kötelező volt a dialmat (dialektikus materializmus – a szerk). Nem diplomáztam le, de minden vizsgát letettem az utolsó szögig. Jelentem: voltam úttörő és boldog úttörő voltam. Az ifivezetők közt sok volt a jó pasi.
     Újságíró lettem, még jókor ahhoz, hogy gyakornokként láthassam, amint leendő kollégáimat kirúgják a rádióból. Ennek több mint tizenöt éve.
     Köztes generáció vagyok. Se ide, se oda nem tartozom. Nem futottam be, nem kallódtam el.
     Írtam egy regényt, kiadták. A másodikat most dolgozom át másodszor. Az ÉS-ben eddig hét novellám jelent meg.
     Kilenc éve szültem egy fiúgyereket, akinek minden harcunk ellenére nagyon hálás vagyok, hogy hajlandó volt fiamként megszületni.
     Voltam boltos-kisasszony és ingatlanértékesítő. Talán csak akasztott ember nem és vagonokat sem pakoltam. Írok, egyfolytában írok, amiért hol fizetnek, hol nem, de akkor is. Mások szövegeit is gondozom és szerkesztem. Szabadúszok. Ami nem is olyan nagy szabadság. De a betűktől elszakadni nem tudok. 

Köves Viktória

Onagy Zoltán: Amikor elszántam magam a kánikulában, hogy készülök rád, fogalmam nem volt, hogy ennyi mindent, ennyi félét, ennyi izgalmas reszlit-részletet-darabkát találok belőled a neten. Azzal körülbelül tisztában voltam, hogy rosszul kezeled az időt, ha nem fér bele, hogy behúzd a függönyt, beülj a gépbe és könyvet, papírkönyvet szerkessz a szerteszórt dolgokból, hogy azok is olvashassanak, akik szépirodalmat véletlenül sem hajlandók olvasni a neten, de azt nem gondoltam, hogy Isten ellen való vétek. 2001-ben jelent meg regényed az AB OVO-nál, és lehúztad a rolót. Miért?
Köves Viktória: Hú, nehezet kérdezel. Írnék én, de ez olyan, mint körömreszelővel szobrot faragni. A blog gyors műfaj, ott napra bontod a szöveget, nincs nagy ív, elcsattanó pofonok vannak, az nagyon az én műfajom. A második regényem egyébként épp egy szerkesztőség asztalán várja, hogy mondjanak rá a-t vagy b-t. De félnek tőle, mert blog-regény. Pedig többen azt mondták, akik olvasták, hogy üt… Az egy bomlás története… Tudod, lehet, az a baj, hogy mindig magamról, magamból írok, és ez nagyon elbizonytalanít. Mert tulajdonképpen mi olyan rohadt érdekes bennem? Tudom, hogy jól írok, de ha lektűröznek, attól elmegy a kedvem az élettől is. És végülis, ki mondja meg, hogy amit csinálsz, az micsoda? Ott állsz egy csomó betűvel, mondattal, benne rengeteg meló, aztán lehet, csak füst az egész… De még jövök magamnak egy regénnyel, legalább eggyel, csak nem tudom, mikor… Az elsőt azért tudtam megírni, mert volt egy anyám, aki azt mondta, írj, gyerekem, addig eltartalak. Megtehettem, hogy minden reggel kávé, aztán nyomás a gép elé, vagy egy évig. Ma már nem tehetem ezt meg.

OZ: Találtam egy könyvet Edith Hamiltontól a Görög és római mitológiát. Fordította Köves Viktória. Ez te vagy? Megjelent 1992-ben. Te fordítottad, te vagy ez? Nem lehet, hogy túl sok mindent csinálsz, hogy amint megismersz, körbejársz valamit, máris kevés? Valami új kell? 
KV: Jól belehúztál. Mostmár talán nem kapnak el ezért, de nem én fordítottam a mitológiát. Az akkori férjem volt, viszont adózás miatt jobban jöttünk ki így. És nem tartotta olyan fontos fordításnak, hogy ne lehetett volna az én nevem a borító belső lapján. Jó, mi? Így olyan, mintha polihisztor lennék, pedig nem is. Illetve igen, de nem így.

OZ: „Normakövető kezelhetetlen vagyok” – különös kategória. Értelmeznéd?
KV: Na, ez az, amikor az ember rázza a rácsot, forgolódik a ketrecben, de ha jön a gondozó, szépen leül és mosolyog. Bolond dolgokat csinálnék, őrülteket is akár, de megállok a piros lámpánál, mert a KRESZ így írja elő. Visítozok, ha bántanak, marok, rúgok, harapok, ha korlátok közé akarnak zárni, aztán jól megbánom, mert rendes kislány nem csinál ilyet. És én valójában mindig rendes kislány akartam lenni. Akit mindenki szeret. Jó, mi? Nem tudom, miért nem merem megcsinálni régi álmom, eladni mindenem, a gyereket az apjára hagyni és elmenni mezítláb Indiába, örökre.  A vágy kezelhetetlen, de hogy nem teszem meg, az normakövetés.

OZ: "Egyes szám első személyben írni olyan, mint kiköpni az ablakon. Szabad és gyalázatos." Eddig sok minden rosszat gondoltam az egyes szám első személyű epikáról, de ez nem jutott volna eszembe. Hogyan jutottál erre az eredményre?
KV: Nem tudom. Végtelen szabadság magadról írni bármit, de tényleg bármit, akár azt is, hogy szeretnéd, ha egy arab fiú Tunéziában a családi nyaraláson megdugna, de azért ha belegondolsz, az ember nem mondja ki ezt. Legfeljebb gondolja. De ha ki is mondja, az gyalázatos, nem? Vagy legalábbis a többség szemében az. Mondjuk, a pszichológusom anno, mikor elmeséltem neki ezt a mondatot, azt kérdezte, hogy miért gyalázatos az, ami szabad. Nem tudtam neki válaszolni.

OZ: „Honnan a fenéből szedtek össze ezek ennyi gyönyörűséges, sátoros, tengermély fekete szemet?” Úgy tűnik, nem tegnapelőtti eredetű a délvidékiek szeretete nálad. Sorozataidból, blogrészleteidből akár évente kiadhatnál egy könyvet. Az arab blogfiúból – ezt is a neten olvastam néhány éve – hihetetlenül izgalmas, nem utolsósorban „mai” regény születhetett volna. Születik? Ha szociográfiát, szocioregényt formálsz belőlük – annak is van terepe, minthogy minden forrásban, minden átalakítás alatt húsz éve ebben a szerencsétlen országban – Oriana Fallaci zászlólengetve köszöntene az égből. Nem érzed kihagyott gólhelyzetnek ezeket a nagy történeteket – irodalmi szempontból természetesen.
KV: Az arab fiúból lesz regény, igen. Azt hiszem legalábbis. De ahhoz még el kell rendeznem magamban, mert az nem egy habkönnyű történet. Saját magamat nem tudom még benne helyretenni. Még nem szálazódott szét, hogy mennyi benne az egyedi és mennyi az általános. Úgy értem, hogy az arab fiú viselkedése mennyire általánosítható. Nagyon durva egyébként, azt hiszem, az sem szólt másról, mint az elvágyódásról. Arról, amiről India szólna. Hogy olyan helyen-helyzetben élni, ami nem én vagyok, ahol én idegen vagyok. Különbözni. Leginkább magamtól. A szociológia egyébként baromira nem érdekel. Az érdekel csak, ami hús és vér és szaga van. A történet. Az általános tőlem elmehet a búsba.

OZ: Nagyfiad lassan önállósítja magát, meglátod, milyen gyorsan telnek az évek. Egyszerre dőlsz majd rá az elmúlt évtized élményanyagára?
KV: A nagyfiamnak még tartozom az ő saját regényével. És talán majd egyszer, ha valóban kirepült, meg is írom. Igen, azt hiszem, akkor rádőlök. De mindenre, amivel még adósom vagyok magamnak. És persze, az is benne van a pakliban, hogy ennyi volt. Úgy értem, leszek az egyregényes, szépreményű, akiből akár író is lehetett volna. Mondd, biztos, hogy az akkora tragédia?

Köves Viktória novellái

Tunéziai éjszaka

– Melyik volt a legjobb szeretkezésed? – kérdezte Éva a pókerasztal fölött az őszes, hamiskás mosolyú Janótól. Már vagy két órája pókereztek, nem is tudta, mikor és hogyan került terítékre a szex, de a kérdésen nem gondolkodott, ahogy felbukkant, már ki is mondta.
Janó csak kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt:
– Egyszer egy vonaton. Akkor láttam a nőt először és utoljára. Utánam érkezett a fülkébe, nem volt rajtunk kívül senki. Az volt a legemlékezetesebb…
Hajnalban úgy aludt el, hogy arra gondolt, egyszer szeretne egy ilyet. Valakivel, valahol. Legemlékezetesebbnek maradni. Egyszer, egyetlen egyszer.

Két év múlva Tunéziába mentek nyaralni. Márciusban. Éva, a fia, és a férje. Az utolsó előtti estén, vacsora után kiült Éva fiával a szálloda halljába egy kávéval. Csak ott lehetett dohányozni. Aztán észrevette a tekintetet. Tőlük balra, kisé hátrébb, egy kanapén ült a férfi. Dohányzott. Évát nézte. Átható, hatalmas, fekete szemekkel. Éva nem tudott nem visszanézni. Közben megjött a férje is, és egy emelettel lejjebb, a bárban elkezdődött a zene. Lementek a szokásos, esti, hülye turistákat szórakoztató idétlen műsorra. A férfi fentről, a hall korlátjáról nézte őket. Évát. Ma este táncverseny volt, beneveztek. Éva végig érezte magán a férfi tekintetét. Égette az a tekintet. Miközben fia apjával táncolt, vad képek tolultak fel benne saját magáról és a feketeszemű férfiról, akivel neki kefélnie kell. Olyan erővel tört fel öléből a tűz, hogy beleszédült…

Két órával később mentek fel a szobájukba. A liftből Éva még látta a férfit, s látta azt is, hogy őrá vár. A fiúk hamar elaludtak. Éva ölében a tűz nem enyhült. Halkan kelt fel, halkan öltözött. Pár perc múlva kilépett a liftből, és ahogy várta, a férfi ott ült a kanapén, pont szemben a lift ajtajával. Éva odament hozzá, megállt előtte. Nem szólt. A férfi felállt és megfogta Éva kezét. Szó nélkül indult el, s Éva szó nélkül ment utána. A lift az elsőn állt meg. A szoba ugyanolyan volt, mint az övék, ugyanaz a barnakeretes franciaágy az erkélyajtó mellett. Ugyanaz az ócska, valamikor színpompás ágyterítő, fakult girlandjai kopottan redőztek a gyűrött ágyon.

A férfi Éva felé fordult, s magához húzta. Nem volt benne semmi gyengédség. Erős kezek markolták meg a lágy vonalú csípőt, hogy a férfi kemény testéhez rántsák Éva tüzelő testét. Éva érezte az ócska parfüm illatát, töményen szállt fel a feketeszemű nyakából. A férfi szája birtokba vette az övét. Nem gondolt semmire. Tüzelő ölében akarta érezni ezt az állatot, semmi mást nem akart. Száraz, vékony ujjak matattak ruhája alatt. Lerántotta a férfiről az inget, s azonnal utána a nadrágot is. Nem nézett, nem látott. Harapott, ízlelt, nyeldekelt. Bőrt, forróságot, szenvedélyt. A férfi lehántotta róla a ruhát, bugyija bal bokájára tekeredett, miközben a száraz ujjak magukévá tették. Az ágyra dobta. Mint egy liszteszsákot, mint egy rongyot, mint egy semmit, úgy dobta az ágyra, egyetlen mozdulattal, és Éva hagyta magát. Durván hatolt belé, felöklelte. Éva teste nem volt más, mint a beléhatoló férfi. Teljes valójában azt érezte, azt az embert magában, akit néhány órája meglátott a hallban. A mellét markoló kezek a fájdalom határán jártak. Szuka. Erre gondolt. Szuka. És elöntötte az öröm. Az őrjöngő, testet szétszakító, fájdalommal kevert gyötrelmes boldogság…

Amikor a férfi lefordult róla, Éva felült az ágyon. Lassan eszmélt. Körülnézett, ruháit kereste. Felöltözött. A férfi felkönyökölve nézte őt, de ő nem nézett vissza rá. Mikor kész volt, megigazította még szoknyája derekát, aztán az ágyhoz ment. Odahajolt a férfihoz, egészen közel. – Köszönöm. – mondta magyarul. Tudta, hogy a férfi úgysem érti. Megismételte: – Köszönöm. – és megcsókolta, gyengéden, mintha szeretné.

Az ajtót csöndesen húzta be maga után, s csak egy percre dőlt a folyosó falának lehunyt szemmel.

Másnap este a férfi megint ott ült a hallban, mikor Éva a vacsora utáni kávéját itta. És megint nézett. Éva követte a férfi tekintetét a szomszéd dohányzóasztalig. Egy alacsony, formás nő ült ott egy idősebb nővel. És a férfit nézte.

Ballagás

Az öregasszony a konyhában ül, asztal sarkára könyökölve, félrebillentett fejjel, ráncai százfelé futnak. Előtte csokor piros tulipán, szépen összekötve, tenyerébe ejtett arcából kiviláglik kék szeme. Körülötte pezseg a lakás, fényképezőgép villan, beszélgetés morajlik. Anna unokája ballagásra készül, már csak fél órája van az indulásig, lobogva vágtat kisszobától előszobatükörig, oda és vissza, újra és újra ellenőrizni önmagát, nagyon szép akar lenni, a lehető legszebb ezen a fényes napon. Langyos május, az utolsó, mielőtt ez a fióka is kirepül.
Az öregasszony nem mozdul, üldögél ott a konyhában, és minden alkalommal látja Annát elsuhanni az ajtó nyílásában, valahányszor tükör elé libben a lány, látja, amint repke, vékonyszálú haja utána úszik, olyan repke és vékonyszálú, mint a sajátja volt lánykorában, tíz éve még fonta, tűzte ezt a hajat, koszorút csinált belőle, az előszobába állított hokedlin ülő kislány izgett-mozgott közben, jajdult olykor, és ha jajdult, az öregasszony mindig azt mondta: a szépségért meg kell szenvedni. Néha este, hajmosás után is befonta, még vizesen, reggelre hullámos lett tőle, azt nagyon szerette a kislány, nézegette magát a tükörben, még iskolába indulás előtt, rendezgette fürtjeit, szemében büszke kivagyiság. Anna mamának hívta az öregasszonyt, és olykor mamácskának, amikor könyörgőre fogta, mert valamit nagyon akart, új hullámokat hajába, szűkebb szárat a farmernak, megbocsátást, mert megcsókolta egy nagyfiú a lift előtt, és Marika néni, a pletykás szomszéd elárulta. Anna repked a lakásban, az öregasszony ül a konyhában, és nem gondol arra, amikor még hozzá ment be a kislány, hogy valami baj van odalent, ő pedig elővette valamelyik krémjét, mert volt neki krémje több is, hogy bekenje a kislányt ott, ahol kell. Ha akarná, látná azt a kislányt a ballagásra készülő majdnem felnőttben is.
– Anyu! Jó lesz ez? – Anna hangja betölti a teret, a hatodik blúzt veszi fel a harmadik szoknyához.
– Igen. Csinos vagy benne. – felel az öregasszony középső lánya, Réka.
– Mama! Szerinted milyen? – nagy lendülettel perdül be az előszobából a konyhába a lány.
– Nagyon szép, kislányom. – feleli az öregasszony halkan. Anna egy pillanatra megáll, mama kék szemét nézi, csendes mosolyát, olyasvalamit érez, amit itt és most nem kellene éreznie, hét év múlva érzi majd újra, egy keserű szeptemberi délutánon, amikor belép a nagyszobába, mama az öntöttvas varrógép előtt ül, ölébe ejtett két kezével, papa már egy éve halott, és olyan tisztán látja az öregasszonyt, hogy belesajdul.
A középső szobából nevetés hallatszik, Anna felrezzen, az öregasszonyhoz szalad, puszit nyom arcára és reppen tovább.
– Mikor indulunk? – kérdi.
– Szerintem mehetünk. – feleli anyja mosolyogva, akkor lép ki a nagyszobából az öregasszony másik két lánya, s velük a többi unoka, elkísérik Annát a nagy eseményre, kezükben virágcsokor, szalagos, díszes, rózsás-margarétás csoda. A nyitott bejárati ajtóból átvág a fény a hosszú előszobán át a nagyszobáig, aztán onnan tovább az ablakon át az utcára.
– Hát akkor? – Anna nevet, arcára pírt fest az izgalom, látja magát vonulni a gimnázium folyosóin, látja hosszú, fekete szoknyája selymét libbeni az osztálytermekben, látja magát napba nézni az udvaron, miközben az igazgató beszél, de senki nem hallja, mert ők, a ballagók egymással lesznek elfoglalva, csakis egymással, semmi mással.
– Mamácska, majd jövünk! – szól még vissza az öregasszonynak, épp csak bekukkantva a konyhába, és már indulnak is.
Nagy lesz a csönd, ahogy elmennek. Egy darabig még visszahallik a hosszú gangról a távozók vidámsága, majd elhal az is. Az öregasszony sokára áll fel a konyhaasztaltól. Bemegy a nagyszobába, leül az öntöttvas varrógép elé, ölébe ejti két kezét.

Ugyanaz

Ugyanaz a mobil-telefonszáma tizennégy éve, ugyanannál a szolgáltatónál, ha valaki kérdi: változott-e a száma, mindig meglepődik a kérdésen, eszébe se jutna változtatni, egyszer ellopták a mobilját, akkoris visszakérte a számot letiltás után, hűséges fajta, a mobiltelefon márkája is ugyanaz mind az öt eddigi készüléknél, s ha lesz új, azt is ebből a fajtából veszi, negyedik laptopját koptatja, ugyanaz a márka, és a következő is laptop lesz és ugyanettől a gyártótól, az első még vastag, nehéz darab volt, naracsn színű képernyővel, net nélkül, az is vagy tizennégy éve, szó szerint kihalt alóla a gép, egyszer csak feladta és nem működött tovább, konkrétan azon a napon halt meg, amikor kitette az utolsó pontot az első regénye végére, még ki tudta nyomtatni, aztán a végelgyengülés, ha rajta múlna, a tárgyak, helyek nem változnának sosem, de nem rajta múlik.
Néha érzi, vékony a határ az stabilitás utáni vágy és a kényszerek között.
Azért még nem súlyos, reméli, miközben a poharakat keresi a szokott helyükön, anya kitakarított, meghatotta, olyan rendes volt tőle, hogy kitakarított nála, csak a poharakat nem találja most, kicsit fészkelődik benne valami kellemetlen belső nyomás, elmúlik majd, ha a poharak helyükre kerültek, mindig ott sorakoznak az edényszárító második polcán, mind a négyen, és most nincsenek ott, néhány perc csak, és mindent visszatesz oda, ahol addigis voltak, az apró, vastag-üvegű kávéspoharat is, megnyugszik, lélegzik nagyot, helyreállt a világ.
Megtorpan a csengő hangjára, ki lehet az ilyenkor, senkit nem vár, fia majd három óra múlva érkezik, addig még írni akart, kávézni, lustálkodni, megszerkeszteni a tegnapi anyagot, felvinni a rendszerbe a tegnap kötött megbízás adatait, ki lehet az ilyenkor, aggódva les ki a kis kémlelőlyukon, hátrahőköl, magas férfi az ajtó előtt, megismeri, dobban nagyot a szív, hajához kap, fésületlen, férfialsóban lődörög, most mi lesz, ki kell nyitnia, kell, ennek az embernek ott kint az ajtó előtt még tartozik, tartozik egy szerelemmel, fürdőbe rohan, kiált előtte: "Egy pillanat!", gyors fésülködés, az elmaradhatatlan konty elkészítése, gardróbban felkap egy szoknyát, ajtóhoz újra, előtte egy pillanatra megáll, nagy levegő, mielőtt beengedi.
Ugyanúgy ölel, a férfi ugyanúgy szorít és ölel, mint négy hónappal ezelőtt, ugyanúgy nem kap levegőt, ugyanúgy borzong a gerinc, hallja a mély hangot: "Szia!", "Hát te?", kérdez vissza, de nem bontakozik ki, marad a hatalmas test melegében, marad.
Enged a szorítás, a férfi két kezébe veszi arcát, szemébe néz, száját keresi, és ő adja, mindent ad, amit kér, mindent, kontya kibomlik.
Szoknyáját az előszobában találja meg, nézi magát a tükörben, miközben haját fésüli újra, szorosabbra veszi a kontyot, mint elébb, sokkal szorosabbra, szinte fáj, a tükörben a szem szomorú, hideg, vécépapírba törli szemét, lassú mozdulattal simít végig a szoknyán, lassú, lefelé tartó mozdulat, mama simított így végig kötényén, mikor végzett valami munkával a konyhában.
Halkan zárja az ajtót, nem néz a férfi után, nem várja meg, míg a lift jön, nem várja meg, míg a folyosó kövére vetülő fény eltűnik, ahogy zárulnak az ajtók.
A mosogatóhoz megy, nézi, megvan-e mind a négy pohár, ott van-e mind a helyén, ott vannak, az apró, vastag üvegű kávéspoháron megcsillan a délutáni nap fénye, szemébe hasít, fáj, nyugtalanító érzés, valami nincs rendben, valami nem úgy van, ahogy lennie kellene, a szoknya, igen a szoknya, gyorsan rángatja le magáról, székre dobja, felveszi a puha férfialsót, most jobb, így jobb, géphez ül, dolgozni akar, a képernyő túl fehér, a betűk túl feketék, feláll, tejet önt pohárba, kávéhoz melegíti mikróban, percekig áll és kevergeti a löttyöt, észre sem veszi, mikor indulnak el a könnyek.