Bennem üzenetkényszer dolgozik

„Novellával ébredni” – talán furcsa, pedig ez nálam pontosan így működik. Kicsi az alvásigényem, rendszerint korán felébredek - nem csak hétköznap, ünnepnapon is -, ezért jobb híján, hajnalban, fejben kezdek el sztorikat „írni”. Néhány reggel, és összeáll egy történet. Akkor leülök a számítógéphez, és fél óra alatt begépelem. Később sokszor újraolvasom, javítgatom, sajnos, ennek ellenére, mindig marad az írásaimban hiba, és az persze, csak utólag derül ki. 

Mester Györgyi vagyok, nyugdíjasként jelenleg is aktív dolgozó.
   Budapesten születtem 1954-ben, a Vízöntő jegyében. A külkereskedelemben, majd a közigazgatásban dolgoztam több mint két évtizedig. Szeretem a krimiket, és ebből mindenki találja ki a későbbi foglalkozásomat.

   Szívesen csináltam, amit csináltam.
   Az élet úgy hozta, hogy korán nyugdíjba vonulhattam, és ekkor úgy éreztem, talán végre azzal is foglalkozhatok, amit igazán örömmel csinálok. Írok. Működik a fantáziám, különös történeteket agyalok ki, és tetszik. Nagyon tetszik. Bízom abban, hogy talán másoknak is…
   2008-2009-ben jelentek meg novellásköteteim, A legjavából, Fehéren, feketén, valamint Tisztítótűz címen, az Ad Librum Kiadó gondozásában.
   A „Mester 3-as” néven együtt reklámozott három kötet összesen 154 - nagyon rövid - novellát tartalmaz, melyek között van romantikus, krimi jellegű, meseszerű, misztikus, illetve valamilyen kalandot feldolgozó történet is.

Kapcsolódó:
Bemutatkozó prózaírók: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/484
Könyvbemutató a Közlöny Könyvesházban: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/3102
 

Irodalmi Jelen: A bemutatkozó szövegéből, az „ön-helyszíniből” se (http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/3102) derül ki, honnan, milyen szakterületről vonult nyugdíjba, volt-e valami köze az irodalomhoz. A gyakorlat szerint nyugdíjas magyartanár soha nem kezd el prózát írni, de nyugdíjas szerkesztő sem, inkább üldögélnek a fotelban, végigolvassák a rohanó életben kimaradt kötelezőket. Tehát? Miről szól az élet első fele?
Mester Györgyi: Civil végzettségemből adódóan, külkereskedelmi üzletkötő vagyok. Pár évet el is töltöttem ilyen állásban, majd pályát változtattam. A rendőrségen helyezkedtem el, bűnügyi szakterületen. Eleinte vizsgáló voltam, majd hosszabb ideig panasz ügyintézőként foglalkoztattak. Mivel a rám vonatkozó jogszabályok lehetővé tették, ez utóbbi munkaterületről 2005-ben nyugdíjba mentem. Két évig voltam otthon, háztartást vezettem, mert nem találtam más, értelmes elfoglaltságot, megfelelő munkalehetőséget. Ekkor kezdtem el „írni”, hasznos időtöltés, kikapcsolódás gyanánt. A megélt élményeimből merítve, az általam tapasztaltakról, vagy csak „úgy”, fejből, ha pl. krimiről volt szó. (Jelenleg egyébként nyolc órában ismét dolgozom, így viszonylag kevés időm jut az írásra.) Életem során soha nem voltam igazán „irodalom” közelben, bár – főként fiatal koromban – nagyon szerettem olvasni. A későbbiekben, munkámból adódóan, számos hivatalos levelet fogalmaztam, melyek esetében sokszor nem csak a szakszerűség volt fontos, hanem az is, hogy a lélekhez szóljon. Panaszügyek vizsgálatánál, a válaszadásnál, azt hiszem, ez érthető.

IJ: Számomra nehezen elképzelhető maga az alapállapot: elintézem a nyugdíjintézet papírjait, aztán egyik reggelen novellával ébredek, mert nincs más dolgom, ettől kezdve minden második reggelen. Vázolná a folyamatot?
MGy: „Novellával ébredni” – talán furcsa, pedig ez nálam pontosan így működik. Kicsi az alvásigényem, rendszerint korán felébredek - nem csak hétköznap, ünnepnapon is -, ezért jobb híján, hajnalban, fejben kezdek el sztorikat „írni”. Néhány reggel, és összeáll egy történet. Akkor leülök a számítógéphez, és fél óra alatt begépelem. Később sokszor újraolvasom, javítgatom, sajnos, ennek ellenére, mindig marad az írásaimban hiba, és az persze, csak utólag derül ki.

IJ: Kétféle írót ismertem meg az évek folyamán. Az egyik, aki belesodródott az irodalomba, egész életében irodalmat „csinál” ilyen vagy olyan minőségben, ezzel keresi a kenyerét, profi, gondos, ahogy kell. Az írók másik fajtájánál az üzenetkényszer működik, üzennek az világnak, jobbá akarják tenni az olvasót, módosítanának az ember természetén. Ön melyik csoportba tartozik?
MGy: Szeretném leszögezni, én alapvetően nem tartom magam „igazi” írónak, inkább csak egy amatőrnek. Ennek ellenére, úgy gondolom, bennem is afféle „üzenetkényszer” dolgozik, hogy írásban elmondjam, mi a véleményem bizonyos dolgokról, mi érintett meg közelről, vagy mi az, ami valószínűleg nem csak engem, hanem másokat is megnevettetne. Természetesen ezzel nem megváltoztatni, vagy „jobbá tenni” szeretném az embereket, csak szórakoztatni egy kicsit, s időnként, ha lehet, némi tanulsággal megspékelni a mondandómat.

IJ: Novellái nem hagyományos realista novellák, ha küllemre azt is hihetnénk. Apró csodák, pillanatfelvételek a mindennapi emberről, történetei a mindennapi ember által fel nem fedezett csodák. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, a közönséges ember közönséges életét könnyítik, netán nehezítik azok a csodák, amelyek mellett elmegy, és ki jár jobban, az-e, aki felfedezi. A világ kemény, a csodák a líra kategóriába tartoznak. A líra és az élet nehezen barátkoznak a XXI. század első évtizedében. Mit gondol erről?
MGy: Rövid prózáim többsége valóban nem hagyományos, nem klasszikus értelemben vett novella. Ez talán abból is adódhat, hogy nem „tanultam” novellát írni. Megérintenek dolgok, s talán az utca mindennapi történései iránt is fogékonyabb vagyok az átlagnál, nemhiába vagyok Vízöntő. Látok, hallok valami apró, villanásnyi dolgot, ami megragad, és e valós mag köré kerítek egy kitalált történetet. A világ kemény - ez tény, csodák pedig nincsenek. Mégis, úgy érzem, az élet darabosságán, durvaságán kicsit talán simíthatok, csiszolhatok az írásaimmal. Emberközeliségbe hozhatók dolgok, pl. a hajléktalanság („Más világ”), elviselhetőbb az elmúlás, ha arról szépen, meghatóan írunk („Belvárosi duplaablak”), szerethetővé tehetők olyan emberek, akiket általában elítélünk („A szerencse forgandó” börtönviselt, ártatlan főszereplője). Líraivá válhat egy közönséges kereskedelmi reklám („Élő reklám”), vagy egy igazán prózai eset, a rossz házasságából kitörni vágyó hétköznapi ember csodavárása („Kívánj valamit, ha mersz”). Néha a „keményebb” dolgokat is megpróbálom mulatságosan elmesélni („A sziget”, „Ihaj, csuhaj…juhar”, „Szürkület”, „A trükk”, „Csörgősipka”, „A túszejtő”), vagy meseszerűvé változtatok hétköznapi dolgokat („Egy tulipán életrajza”). Szeretem a fantasztikumot, ott igazán kiélhetem magam („Delelőben”, „Egy hajnalon kezdődött”, „A fal”).

IJ: Ha nem a krimi felől közelítünk, vannak kedvenc, kedves írói? Kiket olvas, amikor nem ír?
MGy: Kedvenc íróim, akiket visszatérően újra olvasok, Steinbeck, Zola, Maupassant, Somerset Maugham, Merle, Nexö, Németh László és sok-sok Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc elbeszélés, novella.

IJ: Három kötet, százötvennégy novella a három kötetben, tisztes számok. Akár teljes életmű is lehetne, Lázár Ervin, korunk egyik legjobb novellistája összesen nem írt százötvennégy novellát, ha a meséit nem számoljuk. És ez csak a kezdet, minthogy hivatalosan kezdő írónak számít. Mi a cél? Milyen célokat tűzött ki maga elé?
MGy: Nem tudom, hivatalosan minek számítok, esetleg „kezdő írónak”, én hangsúlyozom, amatőrnek tartom magam. Különösebb célom nincs az írással. Nem készülök regényt írni, érzetem szerint, nekem - kicsit viccesen szoktam mondani -, leginkább a másfél A/4-es terjedelem a legmegfelelőbb. Szívesen írok tovább, főként ha az „előolvasóimtól” kedvező visszajelzéseket kapok. Néha meg egyszerűen csak „adja magát” a téma, amit vétek lenne kihagyni, muszáj papírra vetni.

IJ: Mikorra várható a következő ötven novellát tartalmazó kötet?
MGy: Nagyobb kihagyásokkal, hosszabb szünetekkel folyamatosan írok. Ahogy elém kerülnek furcsa, megörökítésre alkalmas történetek, esetek, úgy születnek újabb és újabb rövid prózáim.

Kívánj valamit, ha mersz…

Harminc év, nem kevés idő egy házasságban. Ilyen hosszú ideig együtt élni valakivel, akit egykor hőn kívántunk, imádtunk, és mi lett belőle mára? A test taszít, az érzelmek kihűltek, és hol van már az együttérzés, a megértés… Ez már mind a múlté.
Újsággal a kezében, olvasást mímelve, ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. A nejére gondolt, aki az évek során jellemében megváltozott, fizikai külsejében megcsúnyult. A valamikor gusztusosan molett nő rémítően elhízott, a haja megritkult, tokáján fekete bibircsók éktelenkedett, szigorúan összezárt vékony ajka fölött sötét pihék, kezdődő bajusz körvonalazódott.
Ez még csak hagyján, hiszen a külsőnk változásáért nem állhatunk jót, na de a természete! Elhízásával egy időben, a szokásai is megváltoztak. Lelassult, lusta lett, már nem ügyelt annyira a háztartása tisztaságára. Hová lett a régi, pedáns nő? A szennyestartóból időről-időre kibuggyant a sok belégyömöszölt piszkos holmi, és ő csak várt, várt, nem fűlött a foga hozzákezdeni a mosáshoz. Talpuk alatt roszogott a konyhakőre lehullott kenyérmorzsa, zsírtól ragacsos volt a tűzhely, ujjnyomoktól feketéllett a konyhaszekrény. A mosogatóból nem folyt le a víz, na de ki törődött vele? Majd csak veszi valaki a fáradságot, és ha nem tetszik neki, megcsináltatja. A hálóban egy idő után sosem ágyazott be, és még meg is magyarázta: széthányva jobban szellőzik az ágynemű. Az előszobában hetekig nem cserélte ki a kiégett villanyégőt, inkább bebotorkált a konyháig, és ott gyújtott villanyt.
Persze mondhatnák, hogy miért reklamál, hiszen ő is ott élt vele egy lakásban, miért nem csinált ő rendet, hívott szerelőt, cserélt égőt…, de hát a kenyeret is meg kellett keresni. Valakinek el kellett szegődni, dolgozni, és megkeresni az életben maradáshoz szükséges pénzt. És ez ő volt, nem az asszony. Eladta magát, bagóért. Egy hatalmas áruház raktárában kulizott, hetente hat napon át. Az árukat nem csak bevételezni, rendszeresen rakodni is kellett, munkaköréhez az adminisztráció mellett, a fizikai munka is hozzátartozott.
Esténként holtfáradtan ért haza, és akkor már nem volt kedve semmihez, az asszonyhoz sem, hát miért fáradt volna a háztartás káoszának felszámolásával. Az asszony, mint egy nagy basa, egész nap otthon terpeszkedett, rég felhagyott a munkába járással, arra hivatkozván, neki ott van a háztartás minden gondja, baja. Pedig gyerekük se volt. Mert az legalább elfogadható hivatkozás lett volna, a gyerek gondja. Nem lett. Akartak, de nem sikerült. Talán a nőiessége csődje is hozzájárult ahhoz, hogy az asszony ennyire kifordult magából?! Nem érdekelte sem a külseje, a lompossága, sem az, hogy a férje szinte már nem is nyúl hozzá. Beletörődött, megszokta. Könnyebb volt így. Az élet meg csak hömpölygött tovább, ment a maga útján. Így teltek az évek, így jutottak el idáig.
Mivel az újságot már többször átlapozta, feltűnő lett volna, ha még tovább forgatja a lapokat, úgy gondolta, inkább lemegy, jár egyet az utcán, a kellemesen enyhe, augusztusi alkonyatban. Így túl az ötvenen, kutya nélkül, furcsa volt az egyedül baktató férfi. Mások párosával sétáltak, a derekabbja meg kocogott. De ő már ezt se bánta. A fő az volt, hogy ne legyen otthon, ne lássa a nagy lomha test jövését, menését maga körül.
Egy parkhoz ért. Beljebb sétált, és a szökőkút melletti padra letelepedett. Újra végiggondolta előbbi eszmefuttatását. Vitriolosan kritizálta az asszonyt. De hát amit gondol róla, az mind igaz. Ez a szomorú valóság. És ő? Nem akarta magát se fényezni. Tény, ami tény, ő is megöregedett. Lehet, hogy nem szép, egy fiatal nőnek talán nem akadna meg rajta a szeme, de egy hozzávaló, középkorúnak, talán. Hiszen nem hízott el, még csak nem is kopaszodik. Persze őszül, de a bajusz férfiasabbá tette. És csendes. Nem veszekszik, még az ilyen asszonnyal se, akivel megverte az ég. Belenyugvó, béketűrő, magát rendben tartja, még főzni is tud, bár évek óta nem próbálta. Megette, amit az asszony főzött, és megette, amit ő főzött magának. Hiszen a társát ő választotta annak idején, a válást pedig sosem merte megpróbálni.
A szökőkút csobogó vízére meredt, és akkor a medence szélén észrevett egy kis, zöld békát. Ha most fiatal lennék, ami nem vagyok, és hinnék a mesékben, amikben nem hiszek, talán azt kívánnám, legyen nekem is egy békám, amit, ha megcsókolok, gyönyörűszép asszonnyá változik. Igaz, a mesében fordítva volt, a békából királyfi lett, na de miért ne kívánhatnék ilyet? Annyira csak nem vagyok tehetetlen, hogy még kívánni se merjek! Augusztus van, valahol biztosan lehullik éppen egy csillag, és kívánságok raja száll az ég felé. Ha én megcsókolhatnám ezt a kis békát, és átváltozna egy jó asszonnyá, az lenne ám a csoda!
Elmosolyodott, hogy lám, milyen gyerekes gondolatok jutnak az eszébe, a nagy, lelki nyomorúságtól. Még egy kicsit elidőzött, nézegette az egyre sötétülő, ibolyalila égboltot, de egy hulló meteort se látott. Na, ennyit a kívánságokról.
Lassan hazafelé indult. Az utca sötétebbnek tűnt a szokásosnál. Hirtelen egy nagy széllöket kiborította az egyensúlyából. Por vágódott a szemébe, s nagy csöppekben eső kezdett dobolni a járdán. Furcsának tűnt, hiszen nem is volt felhős az ég, és a csillagok is jól látszottak. Valami idegenszerű feszültség érződött a levegőben. Talán az én csodám érlelődik – gondolta.
Szinte felvillanyozódva nyomta le a lakásajtó kilincsét. Zárva volt, csöngetnie kellett. Türelmetlenül, a kelleténél kicsit erősebben nyomta a csengőt, annyira várta a csodát. Az ajtó kinyílt, és ott állt előtte egy… ember nagyságú béka. Óriás volt, kövér, mintha felfúvódott volna, nyakán nagy, fekete bibircsók látszott, és a szája fölött sötét bajusz körvonalazódott.

Belvárosi duplaablak

A duplaablak két üvegtáblája, a belső, a kis repedéssel, melynek keletkezése körülményeire már senki nem emlékezett, na meg a külső, a kissé mindig poros, úgy élt egymás mellett, mint az ikrek. Egy műhelyből származtak, egyszerre illesztették őket a keretbe, s egy feladatot láttak el évtizedek óta, nevezetesen, teret nyitottak egy valaha patinás, mára ódon belvárosi bérház ötödik emeleti lakásából a külvilágra, egyidejűleg kizárták onnan a lármásan nyüzsgő, kinti világot.
Amellett, hogy csendben elvoltak, az üvegtáblák időnként - a külső szemlélő számára észrevehetetlenül - szóba is elegyedtek egymással. A belső tábla aprólékosan elmesélte, mi újság a tágas, magas belterű, öreg bútorokkal berendezett lakásban éldegélő két öreggel, a külső pedig hitelesen tudósított az utca mindennapjairól.
A lakás belseje már régóta ismert volt az elbeszélésekből, a duplaablak külső tagja is tudta, hogy a kiszáradt, recsegő parkettát színtelenre fakult, kopott perzsaszőnyegek borítják, a falak sem a piszoktól, az eltelt időtől váltak szürkévé, a sötét, fényüket vesztett bútorok eresztékei nyikorognak, s a pohárszékben mára csak a megfogyatkozott számú bögrék és tálak díszelegtek. Ez évek óta nem változott. Szívet szorítóan változott azonban e falak között lélegző élet. A két öreg gyertyája napról-napra, egyre jobban pislákolt.
Így túl a nyolcvanon, mindketten korán ébredtek, számukra már hosszú volt az éjszaka, alig várták, hogy megvirradjon. Az asszony volt a frissebb, óvatosan kászálódott az ágymelegből, s kióvakodott a hideg konyhába, hogy feltegye a kávénakvalót, egyszerű életük utolsó megmaradt luxusát. A kávét kevés tejjel, még több vízzel feleresztette, s mellé tette a karéj szikkadt kenyeret. Aztán bement az öregért. Az embere már alig élt. Testi ereje rég elhagyta őt, az érszűkület mindenét behálózta. Nem tudott egyedül járni, ezért a nő átkarolta, s együtt lépegettek csendesen az étkezőbe. Az asszony kisebb darabokra tördelte a kenyeret, bögrébe rakta, megkavarta, s segített az öreg szájába kanalazni. Csendben szürcsölgettek, eddegéltek. Egy-egy szó hangzott csak el közöttük: Tudtál aludni? Keveset. Kérsz még kávét? Köszönöm. Aztán nagyokat hallgattak.
Az asszony feltámogatta az öregurat, áttipegett vele a tágasabb nappaliba. Odavezette a kényelmes fotelhoz, leültette, eligazította a lábait, vastag plédet terített rájuk. Aztán, teendője nem lévén, visszament a konyhába. A belső ablak sosem látta, hogy ezután mit csinált, csak sejtette, hogy mivel az ebédhez még korán lett volna hozzáfogni, hát csak leült, s ölébe ejtett kézzel mélázott. Ugyanezt tette az öregúr is a fotelban, lehunyt szemmel ejtőzött. Hosszú ideig csak a nagy réz állóóra tik-takolását lehetett hallani. A békés csendben, azt hihetné az ember boldog nyugalom honolt, de nem, az elmúlás fojtott hangulata, a visszafordíthatatlanul elcsorgó idő, a neszező percek között hangtalanul szállongó gondolatok alkottak gomolygó kavalkádot a fejekben és a levegőben…..
A külső ablak, hogy szomszédját felvidítsa, az utca eseményeire terelte a figyelmét. Kár, hogy nem látod, ragyogó, piros sportkocsi állt meg a cukrászda előtt. A szemközti iskolából megint kiszökött két kiskamasz, a közeli pékségbe igyekeznek. Az iskola kerítésén belátni, magasra száll a labda, az egyik tanteremben még tart az énekóra, vidám melódia hallatszik ki az utcára. A sarki templom felől kis csoport közeledik, a buszmegállóba tartanak. Az érkező jármű hirtelen fékez, már megint figyelmetlen volt egy járókelő.
A belső ablak érdeklődéssel hallgatta a másikat. Aztán átvette a szót. Aggódom értük, különösen az öregúrért. Néha alig hallom a lélegzetét, elfáradt. Ő már nem kíváncsi se kocsira, se labdára, se melódiára, talán csak a templomra, ahová még egyszer, majd utoljára látogatást tesz.
Az egyszerű ebédet csendben fogyasztotta el az öreg pár. Míg az asszony valószínűleg rendbe tette a konyhát, az ura csak üldögélt. A belső ablak tudta, még emlékezett, régebben ilyenkor rádiót hallgatott, még régebben átböngészte a lapokat, és az ősidőkben, néha kártyázni is leültek. Ilyenkor időnként kis évődés, vidám kacaj hallatszott. De távoli is ez az emlék, tán igaz se volt!
Alkonyodni kezdett, késő délutánra járt az idő. Az asszony bejött a konyhából, halkan tett-vett az ura körül. Ha éjszaka nem aludt, tán délután pihen egy kicsit. De milyen csendes, alig szusszan! Valamit ennie kellene. Puhán megsimítja a szendergő arcát, majd a keze után nyúl. Fogja a kezét, és egész bensőjét átjárja a rémület. Hideg, nagyon hideg. Megmozdítja, és a galambősz fej fáradtan a vállára dől. Az asszony odahúz egy széket, leül és vár. Virraszt.
A belső ablak látja ezt, és megrendül, megértette. Épp szólni akar, amikor a külső ablak ujjongva közli vele: Most jött ki az ifjú pár a templomból. Jó későre tették az esküvőt. De milyen ragyogóak, milyen fiatalok, milyen hosszú élet áll előttük! Milyen szép is ez a világ!

Holtodiglan…

Egetverően nagy szerelem volt az övék, amolyan igazi holtomiglan, holtodiglan. Amikor összeházasodtak, senki fiának el nem hitte volna, hogy valaha is féltékeny lesz a párjára, vagy azt, hogy a másik okot ad rá. Pedig így lett. Már egy éve figyeli. Folyton későn jár haza, kényszerű túlórákra hivatkozik, állandóan fáradt, és kerüli a testi érintkezést. Olcsó kifogásnak tartja a védekezését, hogy az új beosztásban, melyet egyébként pont egy éve sikerült kiverekednie magának, igen nagyok az elvárások, aminek persze ő maximálisan igyekszik megfelelni, és nem csak utána olvas a szakirodalomnak, de tovább is képzi magát egy tanfolyamon.
Ettől azonban még nem kellene olyan fáradtnak lennie, hiszen még csak 50 éves! Ugyanakkor mostanában többször járt orvosnál is, valamiféle férfias panaszra célzott halványan, talán szégyellte bevallani. Na de már 50 éves, ebben a korban már sok minden előfordulhat!
Ezidáig nem tudta rajtakapni, se hazugságon, se semmi más jelét nem lelte annak, hogy nő lenne a dologban. De lehet, hogy csak nagyon ügyes! Kimódolja, hogy neki jó legyen, az asszony meg tűrje zokszó nélkül a mellőzést. Hát ezentúl majd még jobban odafigyel….

Rendesek a kollégái. Hamarjában egy kis összejövetelt rendeztek a tiszteletére, így ünnepelve meg, hogy szűk egy év után, ismét sikerült előbbre jutnia a vállalati ranglétrán. Megérte a sok munka, az állandó fáradtság. Az asszonyon is észrevette, hogy neheztel, talán már kombinálni is kezdett, hogy mire fel az a sok túlóra. De hát őértük csinálta, főként az asszonyért. Hogy többet költhessen, hogy a szabadidejüket együtt és nívósabb helyeken tölthessék ezután. Dehogy gondolt ő másra! Az a kis „férfias” probléma - már ami egy ötven körüli férfinál elő szokott jönni -, az is csak kizárólag az asszony miatt aggasztotta. Szerette őt, szerette volna minél tovább boldoggá tenni, ezért is járt utána, nehogy a panaszai komolyabb orvosi problémává fajuljanak. Hál’istennek, mostanra teljesen rendeződött minden, semmi akadálya a gondtalan együttléteknek!
Míg ezeket végiggondolta, körbejárt, és fogadta a gratulációkat. Koccintgatott, közben hallgatta a kollégák, köztük egy pár régi haver frivol vicceit, élcelődését. Ha mostantól több pénzt viszel haza - mondta az egyik - és az asszony rákérdez, eddig hová dugtad a pénzt, mit mondasz? Tudjuk, milyen rövid pórázon tart, és ráadásul őrülten féltékeny. Végre túl vagy a nehezén, bedolgoztad magad az új beosztásban, oldottabb, virgoncabb lehetsz odahaza is. Az asszony persze majd azt is másnak tudja be. Miért vagy te olyan áldott jó természet, hogy állhattad meg, hogy még csak rá se nézz másik nőre, ennyi év alatt! Vajon mit tenne veled az asszony, ha komolyan gyanúba kerülnél? De hát veled ez nem fordulhat elő, te még mindig csak őt szereted, érte hajtasz, mondd, megéri?!
Végig az utolsó kérdés motoszkált a fejében, amíg könnyű felöltőjét hosszas keresgélés után kiemelte a szekrénybe bepréselt többi kabát közül. Magára húzta, és sietős léptekkel indult a közelben parkoló gépkocsija felé. A házuktól egy saroknyira meglátott egy virágüzletet. Kiszállt, és a fiatal eladótól, habozás nélkül, egy tucat vörösrózsát kért. Minden szál fájdalomdíj egy-egy hónapért, melyek alatt - legalább is a neje érzése szerint -, érdemtelenül elhanyagolta őt.
Odahaza az asszony meglepődve nyúlt a csokorért, megköszönte, de gyanakvóan nézett rá. Szemében a fel nem tett kérdés: csak nem megcsaltál, bűnöd van, ezért a bocsánatkérés? Akkor ő, hogy minden gyanúját eloszlassa, szelíden homlokon csókolta, mint régen, majd megcsókolta a kezét is. Jó felesége volt mindig, és tényleg őt szereti, évtizedek óta egyes-egyedül csak őt.
Csendben megvacsoráztak, aztán az asszony elmosogatott, majd - rossz - szokása szerint, elidőzött egy kicsit az előszobában, rendezgette, rakosgatta a fogasra akasztott kabátokat. Mániákusan, újra meg újra elrakja azokat a darabokat, amikből egyszerre több van kinn. A gyerekeknél se tűri, hogy egyszerre több pár cipőjük legyen elől. Valahol, a lelke mélyén, még értékeli is nejének ezt a rendszeretetét, másoknál ugyanis maga is megkritizálja, ha szalad a lakás.

Ő az ágyban várta, az asszony azonban most feltűnően sokáig elmaradt. Ennyi kabátja egy hadseregnek sincs, hogy ilyen sokáig tartson az elpakolásuk!
Amikor végre a neje feltűnt az ajtóban, ő addigra annyira elálmosodott, hogy csak jó éjszakát kívánt, és már aludt is.
Másnap a kollégái körbeállták, és kíváncsian faggatták, hogy mi volt otthon. Nem is igazán értette a nagy érdeklődés okát. Ismét előléptették, és ez valóban nagy újság volt a feleségének is, de hát ettől még nem fordult fel fenekestül az életük, nincs miről mesélni. A kollégák kis csoportja csalódottan oszlott szét, mintha mást vártak volna. Talán azt hitték, majd esti, nagy hancúrozásról számol be nekik? De még ha lett is volna, mi közük hozzá?!
Ettől kezdve, esténként, amikor hazaérkezett, a felesége alig szólt hozzá. Ha kérdezte, mi baja, csak annyit mondott, fáradt, hagyja békén. Ellensúlyozta viszont a nyomott hangulatot az a tény, hogy az asszony egyre-másra a kedvenc életeit főzte. Nap mint nap előállt valami újdonsággal, többnyire tartalmas, finom, de nehéz ételekkel lepte meg vacsorára. A hangulat azonban továbbra sem engedett fel, aminek az okát nem értette. Jókat evett, és lassan kezdte azt hinni, a felesége őiránta érzett megbecsülése, na meg az öregedés, ezzel jár: jó, kiadós, zsíros ételek, és szinte semmi szex. Aztán időnként, majd egyre rendszeresebben, epetájékon erős fájdalmat kezdett érezni. Görcsölt, és egy alkalommal már hányt is. Az asszony, aki egyébként nagyon aggályoskodó szokott lenni, most furcsa mód nem küldte azonnal orvoshoz, sőt, ő győzködte, hogy ne nyugtalankodjon, csak a rég meglévő kis epekövei rakoncátlankodhatnak, érzékelve a tartalmasabb, zsírosabb kosztot. Három hónapra rá, éjszaka ki kellett hívni hozzá a mentőt, az epevezetéke perforálódott, reggelre meghalt.
Az orvos utóbb azt mondta, az epéjére jobban oda kellett volna figyelni, komolyan venni a tüneteket, az ő korábbi diagnózisát, amit csak az asszonynak mondott el. Hogy minden zsíros falat egy szög a férje koporsójába. Ő persze tudja, hogy az asszony csak jót akart, finomságokkal kényeztetni az urát, de nem jól tette, mert végsősoron a túl zsíros, masszív házikoszt ölte meg a férfit. Diétával akár még két évtizedet is elélhetett volna.
Az asszony nyilvánosan sírt, otthonra azonban elfogytak a könnyei, vagy tán otthon már mást gondolt. Azt, hogy ha azon a végzetes estén, amikor az előléptetése ünneplését követően a férje hazatért, és az előszoba rendezgetése közben a felöltőjében nem találja meg azt a bizonyos csipkés fehérneműt, hűtlensége kézzel fogható bizonyítékát, mindez valószínűleg nem történik mg. De persze ő számított rá, mindig is sejtette, tudta, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik, aki görbe úton jár. Hát ezért etette, hogy többé ne csalhassa meg.

Az irodában napokig szóbeszéd tárgya volt a váratlan haláleset, de szóba került az előléptetési party is. Az a három, vicces kedvében lévő fiatalember, akik kitalálták, hogy a party után egy csipkés női alsót rejtsenek az ünnepelt kabátzsebébe, csak maguk között beszéltek az esetről. Végül is, a tréfából nem lett semmi különös, jól sült el, az asszony nyilván vette a lapot, kollégájuk kimagyarázkodott, ami nem lehetett nehéz, az ő hűséges természetét ismerve. Azért sajnálták, hogy nem voltak tanúi a jelenetnek, mennyire felháborodhatott az elején a féltékeny asszony, míg meg nem magyarázta a férje, hogy csak a haverjai tréfálhatták meg, az oldott hangulat ürügyén. Másnapra egyébként ők is megbánták a tettüket, azért is nem kérdeztek rá, később pedig már nem volt értelme forszírozni a dolgot. Ha a kollégájuk frissiben nem hozakodott elő a fejleményekkel - gondolták -, akkor a dolog maradjon is az, aminek szánták, ártatlan férficsíny.