Irodalmi Jelen

Bárdos József: Kísértetregény - Negyedik fejezet

2009. október. 21. - 10:30

– És nő lesz benne?
– Attól függ. A klasszikus sci-fi irodalomban nemigen fordult elő. Hogy egészen ki van-e halva, tehát az emberiség a jövőben egészen egyneművé vált, vagy csak ebből a műfajból veszett ki, nehéz megmondani.
– De mi van, ha mégis megjelenik egy nő?
– Általában nincs benne semmi nőszerű (legföljebb az űrruháján másutt vannak furcsa kitüremkedések, de a szerzők ezt nemigen szokták hangsúlyozni).
– És ha mégis? Ha mégis?
– Nem fogsz megsértődni? Mégiscsak nő vagy.
– Én? Ne kezdd elölről az elmélkedést arról, hogy én ki vagyok. Vagyok, aki…

Negyedik fejezet,

amelyben tovább bonyolódik a helyzet, de azért
hősünk nekifog a dolognak, és megtudjuk, mi kell egy jó scifihez

– Most mi a baj?– kérdezte a hang.
– Hol vagy? – kérdezte Szerémi, miután visszarakta az egeret, megigazította a monitort, helyére tolta az elmozdult íróasztalt, és visszaült a székébe.
– Itt melletted.
– Hogy jöttél ki a gépből?
– Mondtam, hogy nem voltam benne.
– Hát akkor?
– Nézd, ha dolgozni akarunk, nem tölthetjük meg a monitort a beszélgetésünkkel. Az ráadásul lassú is. Nem egyszerűbb a hagyományos módot választani?
– De hogy csinálod?
– Muszáj valami technikai magyarázatot kapnod?
– Hát…
– Képzeld, hogy van a gépednek hangszintetizátora.
– És annak van ilyen kellemes, női hangja?
– Na végre valami, ami tetszik. Előbb haboztam, férfi vagy női hangot válasszak.
– Talán valami angyalféle vagy?
– Gondolod, az illik ehhez a hanghoz?
– Úgy valahogy.
– Hát legyen. Mondjuk, angyal vagyok.
– Hangszintetizátorral?
– Mi is haladunk a korral.
– Ki az a mi?
– Fogalmam sincs. Hát az olyanok, mint én. Az angyalok. Ebben maradtunk, nem? Erre a mi-re egyszerűen rááll a szám. Te sosem vagy így?
Szerémi elhallgatott. Zavarban volt. Beszélni is azért beszélt, hogy ne kelljen gondolkoznia. Mert érezte, hogy ez a dolog meghaladja azt, amit józanul fel lehet fogni, el lehet fogadni. Persze, ha leinná magát…
– Eszedbe ne jusson leinni magad! – szólalt meg a kísértet.
– Te tudsz olvasni a gondolataimban? – rémült meg (nem egészen indokolatlanul) Szerémi.
– Várj csak – mondta a hang. – Igen – mondta kisvártatva. – Tudok. De nem szoktam – tette hozzá. – Az valahogy illetlenségnek tűnik.
– De az előbb…
– Ne haragudj, véletlen volt. De annyira intenzíven láttam, ahogy a vodkásüvegre gondolsz, azt hittem, ki is mondtad.
Hősünk elhallgatott. Próbálta valamelyest rendezni a gondolatait. Itt ül ebben a kis vidéki porfészekben, és úgy látszik, annyira megviselte a válás, hogy látomásai vannak. (Vagy hallucinációi.) Legalább van valamije, gondolta azután keserűen.
– De nincs! – kiáltott fel döbbenten.
– Micsoda?
– Hangszintetizátorom.
– Akkor gondolj, amit akarsz. Inkább vágjunk bele a munkába.
– Te valami scifiszakértő vagy?
– Rólad beszélünk. Illetve a regényedről.
– Hát jó.
– Kellene egy belevaló főhős.
– Olyan harmincas. Mintázhatnám magamról
– Már megbocsáss…
– Mi bajod velem? Nem vagyok elég jóképű?
– Sikeres főhős kell. Olyan, akiért odavannak a nők. Akit irigyelnek férfiak. Te pedig, ott a könyvtárban, hogy is mondjam…
– Inkább sehogy. Szóval kell egy főhős.
– Kell tehát egy főhős. Írod? Neme: férfi, életkora 20 és 40 között.
– Kezdetnek jó.
– Jellemzője: Egyszerű, hétköznapi figura, talán ha két-három Nobel-díja és esetleg még néhány egyelőre titkolt, világrengető felfedezése vagy találmánya van…
– Oké. Erről valahogy így írhatnánk:
– Na és mi lesz, ha szembetaláljuk magunkat az időfluktuációs transzparencia-törvénnyel? – kérdezte ijedten a kis Kolett, aki még sosem repült ezen a hajón.
– Ja, arról van egy elképzelésem – mondta egyszerű, lenyűgözően magashomlokú hangján Simon Sh. Nobel (akit barátai családiasan egyszerűen Snóblinak szoktak szólítani) – szerintem ha a Nagymeridián tangensét derékszögben metsszük a bérmakeresztanya térdekalácsának négyzetgyökével, akkor szinte magától kiesik belőle az X2, és úgy már a flexis könnyedén kisnúrozható.
– Fantasztikus! Ez sose jutott volna eszembe! – mondta Miss Nikol, miközben a bal szeme egészen elhomályosult az aléltságtól, ami attól fogta el, hogy a nagy Sh. Nobel csak így szóba állt vele, de azért jobb szemét eközben se vette le a műszerfalról (ahová még az előző könnyes búcsúzás után tette ki száradni).
– Így jó lesz? – kérdezte Szerémi
– Eddig tetszik. Folytassuk. A főhős életkilátásai jók.
– Legalábbis a történet befejezéséig – mondta Szerémi, felemelve az ujját. – Főhős nélkül ugyanis nincs történet! Figyelj! Íme egy beszélgetés, példa:
– Nagy ember volt! – mondta a könnyektől fuldokolva Miss Nikol, majd a mondat végén újabb könnyzacskó könnyet gyömöszölt le a torkán.
– Igen, úgy van, bizony – helyeselt a temetkezési vállalkozó. – Legalább egy hatvan magas lehetett.
– Szegény! Már sosem fogja megtudni, mennyire rajongtam érte – folytatta Kolett, és könnyed, búcsúzó mozdulattal egy hatalmas virágládában tengődő száznyolcvan kilós fikuszt dobott Sh. Nobelra, aki az előző pillanatban még egészen olyan volt, mintha élne. (Utána már nem volt olyan.)
Szerémi kezdett belemelegedni. Meg se várta, hogy szerzőtársa mit szól, már folytatta is:
– Kellenek további hősök is. Fiatal férfiak úgy 20 és 40 között. Először is kell egy türelmetlen, de igen jószándékú ifjú, vele jókat lehet majd vitatkozni, és persze kiválóan megnevelődhet a regény végére.
– Aztán kell egy értetlen, ingadozó, aki az ellenség hatása alá kerül, mert elragadja a hatalomvágy. Mert nem tud ellenállni a gonosznak.
– Oké. Ezt később majd esetleg hősi halállal meghalaszthatjuk. És meg ne feledkezzünk a heves lázadóról, aki aztán a főhős legfegyelmezettebb társává válik. Aztán kellene egy kevésbé fiatal férfi is, úgy 60 fölött.
– A bölcs öreg? Aki ugyan nem old meg semmit, de mindent megért?
– Látom, tényleg ismered a műfajt.
– És nő lesz benne?
– Attól függ. A klasszikus sci-fi irodalomban nemigen fordult elő. Hogy egészen ki van-e halva, tehát az emberiség a jövőben egészen egyneművé vált, vagy csak ebből a műfajból veszett ki, nehéz megmondani.
– De mi van, ha mégis megjelenik egy nő?
– Általában nincs benne semmi nőszerű (legföljebb az űrruháján másutt vannak furcsa kitüremkedések, de a szerzők ezt nemigen szokták hangsúlyozni).
– És ha mégis? Ha mégis?
– Nem fogsz megsértődni? Mégiscsak nő vagy.
– Én? Ne kezdd elölről az elmélkedést arról, hogy én ki vagyok. Vagyok, aki…
– Tudom. Szóval, ha mégis, akkor a következő változatok adódnak: beleszeretnek, és kész a baj. Vagy nem szeretnek bele, és kész a baj. Netán elrabolják, és kész a baj. (talán ez a legjobb eset.)
– Na de ki fog akkor mosogatni?
– Hát ez elgondolkoztató…
– Folytassuk.
– Rendben. A következő eset, hogy elrabolják ugyan, de élve visszajön (pech), és akkor aztán ez kész katasztrófa…
– De mi van, ha mégis fontos szerep jut egy nőnek? Vagy olyan nálad nincs?
– Engem talán kihagyhatnál. Az én életemben nagyon is fontos szerepet játszott egy nő.
– A feleséged?
– A volt feleségem. Te mindent tudsz rólam?
– Nem, mindent azért nem. De ne erről beszéljünk. Mi van egy igazi scifi hősnővel?
– Hát, lehet, hogy rajong a főhősért, és odaadja érte az életét, vagy magát neki. Esetleg bonyolult szexuális kapcsolatba keveredik egy ötlábú, háromfejű földönkívülivel, aki csak fejen állva, fülön keresztül nyáladzva tud szeretkezni, miközben ilyenkor állandóan a Rákóczi indulót fütyüli, de olyan hamisan, hogy ezzel kétségbeesett menekülésre készteti a nő megmentésére érkezett földlakókat.
– Még szerencse, hogy az ilyen nővel azután valamilyen véletlen szerencsétlenség végez (például átkel rajta egy elszabadult teherűrhajó) – kontrázott a szellem (kísértet, angyal, stb.) – Bezzeg rajtad nem segített egy efféle véletlen.
– Ez nem volt tőled sportszerű! – mondta Szerémi.
– Tőlem? – kérdezte vissza a hang, aztán elhallgatott, és aznap már nem is került elő többet.