Danyi Zoltán: Kőris, tölgy, juhar - novella
"Elég nagy melléfogás, komoly félreértés, sőt az igazat megvallva súlyos tévedés volna azt állítani, hogy a lopás bűn.
És ha nem melléfogás vagy tévedés, akkor szándékos félrevezetés, célzatos ferdítés ez, még rosszabb esetben a bűn fogalmával való visszaélés. Persze, ezzel a fogalommal különben is szinte csak visszaélések történnek." - lapunk szerzője (Danyi Zoltán) és szerkesztője (Weiner Sennyey Tibor) együtt olvasott fel a napokban Kazincbarcikán és környékén. Az itt közölt két (társ) novella is elhangzott.
Danyi Zoltán
Kőris, tölgy, juhar
Elég nagy melléfogás, komoly félreértés, sőt az igazat megvallva súlyos tévedés volna azt állítani, hogy a lopás bűn.
És ha nem melléfogás vagy tévedés, akkor szándékos félrevezetés, célzatos ferdítés ez, még rosszabb esetben a bűn fogalmával való visszaélés. Persze, ezzel a fogalommal különben is szinte csak visszaélések történnek.
Könnyű ebédem, a párolt zöldségek elfogyasztása után negyedórát, félórát pihenek. Azután sétálni indulok. Séta közben a járdakövek réseit figyelem, a repedéseket és a töréseket. Rajzolatukat annyira ismerem, hogy leszegett fejjel, lábam előtt a földet nézve is eligazodnék már. Időnként felveszek egy-egy falevelet, megforgatom az ujjaim között. Nézegetem, néha megszagolom. Amelyik megtetszik, magammal viszem. A nappaliban hosszú, széles asztal áll, fehér vászonnal letakarva, ezen száradnak a levelek. Fák, bokrok, cserjék levelei. Kőris, tölgy, nyír. Ritkábban, ha az erdőig sétálok, vadszőlő, som, fűz. Olykor egész sok falevél hever az asztalon, és mindegyik másképp görbül száradás közben. A kőrisé domborodik, a juharé homorít. A som levele úgy ráncosodik, hogy megőrzi karcsún ívelő idomait.
Leveleket őrizgetni persze felesleges. Miután elszáradtak, visszaviszem őket a helyükre, gyakran éppen ugyanaz alá a fa alá, ahonnan elvettem. Mindössze kitérőt tesznek, áthaladnak a szobán, akár egy színeit váltó lassú áramlás. Nem gyűjtök, nem őrzök meg semmit, mint mondtam. Be kell vallom azonban, hogy az ellopott holmik között akadt valami, amitől nehezen tudtam megválni. Egy japán kerámiaedény, amelyet a nagybátyámtól hoztam el. Mi tagadás, ez engem is megbabonázott, de nem azért, mert a nagybátyámtól nyúltam le. Máskor is előfordult, hogy rokonokkal vagy ismerősökkel dolgoztam, az esetek többségében ezek a beavatkozások jó eredménnyel jártak. Ismervén ugyanis a célszemélyeket, sejtettem, melyek a legsebezhetőbb pontjaik. A nagybátyám élete legnagyobb élményének tartotta a japán utat, ennek volt a legértékesebb, már-már jelképessé növekedő emléke az a kerámiaedény. Biztosra vehettem, hogy ettől kell megfosztanom őt, hogy magába forduljon végre – és egy szeles őszi délelőttön észrevétlenül elemeltem. Csakhogy ebben az esetben, bevallom, mégse a nagybátyámnál remélt kedvező fordulat volt a legfőbb ösztönzőm (noha ebben a fordulatban többé-kevésbé biztos lehettem); sajnos ezúttal éppenséggel maga az edényke volt, ami mozgatott, úgy éreztem, mindenképp meg kell szereznem. Ellenállhatatlan erővel vonzott.
A nagybátyám sokszor elmesélte, hogyan talált rá egy faluban a műhelyre, ahol az idős mester dolgozott. A műveletek és eljárások, amelyekkel a kerámiák készülnek, négyszáz éve nem változtak, négyszáz éve, magyarázta nyomatékkal. Az agyagot hosszú ideig érlelik, közben többször megmozgatják, átdolgozzák, és mintegy tíz-tizenkét év után, amikor a megfelelő állagot eléri, csak akkor kezdik megmunkálni, könnyedén, alig érintve, simogatva – és miközben magyarázott, átszellemülten formázgatta ujjaival a levegőt. Lélegzetállító gyorsasággal dolgozik a mester, mondta, a hosszú érlelés után szinte percek alatt készülnek el azok a megkapó csészék, edénykék, vázák. Ezután kiszárítják, majd az évente mindössze kétszer, az ősz kezdetén és a tél legvégén begyújtott kemencében kiégetik őket, alaposan megválogatott fával tüzelve, négyszáz éves gyakorlat alapján. És a legcsodálatosabb ebben az egészben az, folytatta valamivel csendesebben, hogy noha a módszerek, a műveletek, az eljárások változatlanok, maguk a csészék, edények és vázák mégis egyedülálló erővel jelenítik meg annak a kornak a lelkét, amelyben készültek. Ha egymás mellé raknánk az apák, a nagyapák, a dédapák idején alkotó mesterek kerámiáit, mondta halkan, ezek az edények minden tudományos kutatásnál pontosabban rajzolnák ki a japán lélek szép és szomorú történetét.
Miközben beszélt, egyre biztosabb voltam abban, hogy ha majd egy szép napon ellopom azt az edénykét, másképp fog gondolni a japán lélekre.
Ebben a kivételes esetben azonban, még egyszer megvallom, nem a nagybátyám felébresztése volt az elsődleges célom, hanem sajnos maga a kerámiaedény. Rendkívül erős hatással volt rám, képtelen voltam ellenállni neki. Ettől persze zavarba jöttem, hiszen a kötődések és ragaszkodások feloldására irányuló gyakorlatok kétségtelen kudarcát jelezte ez a sürgető vágy. Ám úgy éreztem, csak akkor érthetem meg, miért babonáz meg ennyire, ha elcsórom. Egyedül így tudhatom meg, mit jelent nekem ez az edény. Abban reménykedtem, hogy ha erre választ kapok, a megbéklyózó hatása elmúlik valahogy, és akkor végleg megszabadulok.
Kicsi tárgy volt, kényelmesen elfért az egyik tenyeremben, és már a legelső alkalommal nyugtáztam, milyen jóleső érzés kézbe venni. Színének alaptónusa a barnának egy se nem sötét, se nem világos árnyalata volt, amelyet az egyik oldalon egy érintésnyi sötét folt tört meg; alakjában egyaránt tükröződött indulat és mérséklet, szelídség és erő. A féken tartott energiák formálták az edényt, és mintha valamiképpen továbbra is ezek munkálnának benne. Alul, nagyjából az alsó harmadánál öblösödni kezdett; mielőtt még azonban ez az öblösödés kidülledt volna, megtorpant, és onnan kezdve egyenesen emelkedett felfelé, kimérten, mégsem egyhangúan. Felül pedig, a felső harmadánál hirtelen befelé hajolt a pereme – mintha azt jelezné, hogy első pillantásra ugyan közönséges edénynek tűnik, amely nyitott és befogadó, voltaképpen azonban nem így van… Mert ez az edény önmagába záródik, és egyedül önmagát tartalmazza, és esélye sem lehet senkinek arra, hogy gyakorlati célokra használja.
Szép volt, de teljesen hasznavehetetlen, és ez csak fokozta a varázsát. Mégsem ez a nagyvonalú feleslegesség volt benne a legizgatóbb, nem ez a merész öncélúság. Sokkal inkább a sötétebb folt, az a fekete seb az oldalán, és felül, az edény száján esett elváltozás. Volt ugyanis a peremén egy benyomódás, egy szándékos hiba vagy sérülés. Az alakja, a színe, a szélben lengő fűszálakat mintázó három halvány ecsetvonás az oldalán, mindez a szép megtestesítője volt, ugyanakkor azonban az a hiba a szélén és az a zavaró folt az edény oldalán mindjárt sebet is ejtett ezen a szépségen – amitől viszont, különös módon, ez a lefegyverző báj mégse lett érvénytelenebb, nem lett kevesebb, éppen ellenkezőleg. Mintha ezektől a sebektől és törésektől vált volna hihetőbbé, igazabbá és teljesebbé.
Ez az edény úgy hozta szinte tapintható közelbe a szépet, hogy közben mégis elérhetetlenül távol maradt.
Ezt kellett valahogy megértenem, hogy meg tudjak szabadulni végre.
Hogy sebekkel és sérülésekkel kell őrizni a szépet, mivel nem jelenhet meg és nem létezhet másként, mint védtelenül és megsebezve.
Mire a sétából visszaérek, és a leveleket, amelyeket útközben találtam, az asztalon elrendezem, addigra már késő délután van, és a rézsútos napfényben hosszúra nyúlnak az árnyékok, mint eső után a giliszták a pocsolyákban. Főzök egy teát, és a gőzölgő csészével az ablakba ülök. A folyó hullámait figyelem, ahogy az alkony közeledtével kisimulnak és megnyugodnak. Amikor a hídon az oranzs lámpák kigyulladnak, keskeny sávokban ringatóznak a vízen a fények. Sima víz, úszó fények, közelgő alkonyat.
És felettük az ég.
A sötét égboltozat.
