Irodalmi Jelen

Apollinaire: Tizenegyezer vesszőcsapás

2010. augusztus. 26. - 07:25

Két változatban is megjelent ugyanis 1990-ben: Tizenegyezer vesszőcsapás és Tizenegyezer vessző címmel. Az utóbbit, ha emlékezetünk nem csal, Vargyas Zoltán magyarította, pajkos beszélő nevekkel (L’Obasso, Puncilina Maxima, Alexine Capbea); nekünk az előbbi volt meg, ismeretlen fordítóval, de remek illusztrációkkal. Pár éve sajnos elveszett; sebaj, már fejből tudjuk az egészet, nincs az az agyrázkódás, ami kiverje onnan.

Apollinaire: Tizenegyezer vesszőcsapás

130 éves volna Guillaume Apollinaire (Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky)

VENDÉGSZÖVEG

*******************************

   Kedvenc mondatom az Emlékiratok könyvéből: "Prém szart."

   Egyik kedvenc mondatom a Tizenegyezer vesszőcsapásból: "Szarj a tenyerembe, szarj a tenyerembe!"

    További kedvenc mondataim:

    "Hullott a sperma, mint a csengő arany."

   "Hívatta a masszőrt, aki megmasszírozta és tisztán seggbe kúrta; aztán hívatta a fodrászt, aki igazított a frizuráján és fondorlatosan seggbe kúrta; aztán hívatta a manikűröst, aki levágta a körmét és immár művészi módon kúrta seggbe."

   "Te nem Fedor vagy! az én szeretőmnek három heréje van!"

   "Megesküdtem, hogy baszok egyet úgy, hogy félig Franciaországban, félig Németországban vagyok."

   "Úgy elégült ki, mint egy karmelita szerzetes."

    És így tovább. Bizony, mielőtt letépte volna ezt a hangaszálat, a jó Guillaume Apollinaire (főhőse, a román Bebascu herceg képében) liliomtiprásban is jeleskedett; sőt, a kerti és vadvirágok minden nemű, rendű és rangú válfajának tiprásában, Rabelais és Sade apók méltó utódának bizonyulván.    Egyesek szerint három nap és három éjszaka alatt, fogadásból írta korszakos művét, mások szerint hosszú fúrás-faragás eredménye a perverzióknak ez a pompás tablója. Akárhogy is, az olvasónak feledhetetlen élmény, nem utolsósorban a fordítók teljesítménye miatt.
   Két változatban is megjelent ugyanis 1990-ben: Tizenegyezer vesszőcsapás és Tizenegyezer vessző címmel. Az utóbbit, ha emlékezetünk nem csal, Vargyas Zoltán magyarította, pajkos beszélő nevekkel (L’Obasso, Puncilina Maxima, Alexine Capbea); nekünk az előbbi volt meg, ismeretlen fordítóval, de remek illusztrációkkal. Pár éve sajnos elveszett; sebaj, már fejből tudjuk az egészet, nincs az az agyrázkódás, ami kiverje onnan.
      Végül a kandalló hamvadó tüzébe révedve elsuttognánk még a stábnak, hogyan kuncogtunk avagy álmélkodtunk összebújva, s milyen egyéb örömöket éltünk át kamaszokként a Tizenegyezer vessző (ifjakként az Emlékiratok könyve olvasása közben): így nyilatkozatunk testek történeteinek meglepő előadásává, igazi irodalommá nemesülne.