Ekkor még felment a telekre. Holtában a nagy vadkörtefa alá kívánkozott, erről beszélt már a kezdetekkor is. De a fa öreg volt, hamarosan ki kellett vágni. A papa egy fenyőt választott: azt, amelyik alá az első kanárit temették. A család önálló fenyőt javasolt neki. Utoljára odabicegett az egyikhez, a botjával kitapogatta a gyökereit és kijelölte a helyet.
   – Ide temessetek – kérte. – Itt nem sérülnek a gyökerek.

Tóth Katalin

MIS PADRES¹

Idegei pattanásig feszültek. Látszott rajta, de akarta is, hogy látsszon. Mit akarnak tőle? Mit akarnak most már? Csak állt legelegánsabb öltönyében, gondosan vasalt ingében és a tükörben begyakorolt fejtartással várta, hogy történjék valami. Igen, valaminek történnie kell, hiszen az orvos azt mondta, hogy búcsúzzon el a feleségétől, az asszony viszont még a szemét se hajlandó kinyitni. A férfi idegesen topogott. Lelkében kereste a fájdalmat, és valahol mélyen talán meg is találta, de a hosszú évek alatt betanult látszat nem engedte előtörni. Muszáj volt eljátszania, hogy méltósággal viseli a helyzetet, holott menni akart, rohanni, menekülni innen.
   Az orvos mellette állt, és az asszony lábánál letakart kis csomagra mutatott. Azt akarta, hogy nézze meg. Megrázkódott, elhárítóan intett. Mit nézzen egy halotton? Még ha kislány lett volna
   De fiú volt, az ötödik. Csak egy fiú, aki iránt nem érzett semmit. Vagy mégis? Talán halvány haragot, amiért magával rántja az anyját is, s amiért ezt éppen ezen a napon kellett megtennie.
   Az apa az órájára nézett. A Trónörökös halott, a felesége haldoklik, még mindig nem néz rá. A zsebében színházjegy lapul. Azért öltözött fel szépen, mert várja a dán királyfi.
   Azt hitte, az előadás végére már nem lesz felesége. Az asszony azonban erős volt, túlélte ezt is, mint az előző négy tragédiát. Valaki merő figyelmetlenségből a kezébe adta a gyerek halotti anyakönyvi kivonatát. Egy darabig nézte, s agyában lassan tudatosult az, amit már amúgy is tudott. Leírták, nagybetűvel, egy szóban, a keresztnév helyett: Halvaszületett A kicsi fia, akit ő néven szólított, akár a testvéreit. Az utolsó reménysége volt. Összegyűrte és a tenyerén égette el a papírt.
   – Csak egy fiú volt – Az apa ötödször gondolt erre, de most mondta ki először hangosan. Vigasznak szánta, de hogy nyújtson vigaszt valaki, aki nem érzi át a fájdalmat?
   Három évvel később valóra vált az álma: egy kislány. Csak nézte a két és fél kilós, ötvennégy centis csecsemőt. Haja is volt: tizennyolc szál, fekete, és a feje búbjától a háta közepéig ért. A teste, mint egy nyúzott macskáé, a feje pedig, mint egy harcba induló irokéz harcosé. Bátyjai gyengére sikeredett karikatúrája az apa szemében a világ leggyönyörűbb babája volt. Az anya látta az igazat és rettegett, hogy ez a gyerek se marad meg. Az ő szemében se szépnek, se életképesnek nem tűnt.
   Pedig az volt. Egyszerre evett annyit, mint más babák egész nap, s néhány hónap alatt határozottan gyereknek nézett ki. Megkopaszodott ugyan, de végül lett haja, fejszerte. Mert annyira azért az anya is elfogult volt, hogy hajnak nevezte azt az aranyszőke, csigákba pöndörödő pihét, ami a kislány fején nőtt.
   Az apa tervezett: kinézte az egyetemet, ahova lánya majd járni fog. Az anya közbeszólt: majd a gyerek eldönti, mit akar. Senki nem kényszerítheti arra, hogy valóra váltsa szülei hamvában halt reményeit.
   Az apa tovább tervezett: a kislány jó keresztény lesz otthon, jó kommunista ajtón kívül. A templomban hallgat a pártról, a pártban a templomról. A gyerek megszólalt. Az első értelmes szót, ami elhagyta apró ajkát, az apjának mondta: „Nem!” Ezt a szót az anya is kimondta, immár véglegesen. Ő, aki fiút akart, nem engedte át másnak a lányát. Elvitte, hogy emberségre, őszinteségre és szabadságra tanítsa.
   Csak egyet nem tudott elérni nála: azt, hogy elfogadja az apját. A gyerek ösztönösen fordult az ellen az ember ellen, aki időnként megjelent és elhalmozta a szeretetével. Soha nem mulasztotta el szavakba önteni, mennyire imádja, milyen büszke rá, és ha elvitte, mindent megvett neki. A lány viszont csak egyet akart: egy új apát.
   Megkapta. Az új apa nem állította be a vekkert, ha játszott vele, a nyakába vette és ahova csak lehetett, magával vitte. Kényeztetéssel is próbálkozott, de ezt az anya nem engedte. A papával meg tudta érttetni, amit édesapával soha: a gyerek nem játékbaba, ezt nevelni kell. És édesapa egy idő után kimondta, ami talán sose hagyhatná el egy apa ajkát: a papa nagyon jól neveli a lányunkat. Igen, még az édesapját is elfogadtatta vele. Nem ment könnyen, de elérte nála, hogy örömmel menjen nyaralni az apjával, aki naponta többször biztosította imádatáról, a szórakoztatását azonban a feleségére bízta.
   Teltek az évek. Édesapa beteg lett, nagyon beteg. A papa is. Róla azt mondták, legfeljebb másfél éve van, mégis ő volt, aki édesapát látogatta, mert leszerelték a liftet és kettejük közül még mindig ő volt az, aki meg tudott mászni hat emeletet. Sakkoztak, beszélgettek és találgatták, ugyan melyikük hal meg előbb. Ha fogadnak, édesapa nyer.
   A temetésen sokan voltak. Mint általában, ha tanárt temetnek, no meg akkor még a család is nagy volt. A ravatalnál, szemben a feleséggel és az éppen tizenhárom éves lánnyal, első helyen a barátok között ott állt az anya, s mellette a papa. Így volt rendjén.
   A lány nézte az urnát. Nem először látott ilyet, most azonban valami hiányzott. Elmaradt a fájdalom és a kétségbeesés, csupán a megrendülés maradt. Anyja arcán látta a valódi fájdalmat, a papa sírt. Őszinte könnyek voltak, egy jó barátért hullatta őket.
   A sírhoz nem mentek el: a papa képtelen volt végignézni, amint földbe teszik a barátját.
   A baljóslat nem vált be: papa nem másfél, hanem tizenhárom évet élt még. Az orvosok szerint haldoklott, számára bármelyik pillanat lehetett utolsó. Az anya és a lánya tudták ezt. Lélekben egymásnak vetették a hátukat és felvették a harcot a Végzet ellen. Új családtagként érkezett egy vérnyomásmérő, mellé rengeteg pirula. Hogy mindent rendben tudjanak, a lány elcsórt néhány gyógyszeres dobozt, amikor a papa kórházban volt. Mégis boldog időket éltek át. Papa munkát keresett és dolgozott, amikor éppen nem volt kórházban. A telket is ő tartotta rendben.
   Csak az utolsó hónapok voltak szörnyűek, amikor már mindhárman megváltásért sikítottak. Lélekben. De a papa nem tudhatott semmiről, még mindig hitt a gyógyulásban. Megsiratta Kincsemet, a lovat. A lány hozta a halálhírét, mert hajdanán a papa volt az, aki lóra ültette. Mert valamikor csodálatosan lovagolt, öttusázó volt. A lány elnézte az embert, akiről az imént segítette le a pizsamafelsőt. A haldoklót, aki megsiratott egy lovat.
   Ekkor még felment a telekre. Holtában a nagy vadkörtefa alá kívánkozott, erről beszélt már a kezdetekkor is. De a fa öreg volt, hamarosan ki kellett vágni. A papa egy fenyőt választott: azt, amelyik alá az első kanárit temették. A család önálló fenyőt javasolt neki. Utoljára odabicegett az egyikhez, a botjával kitapogatta a gyökereit és kijelölte a helyet.
   – Ide temessetek – kérte. – Itt nem sérülnek a gyökerek.
   Még volt egy születésnap, közös a lánnyal, és volt egy karácsony is. Szilveszter után még elment a totózóba. Nyerni akart, hogy gazdaggá tegye a családját. Taxin ment haza, a lakásba a felesége támogatta be, szinte vitte az ágyig.
   Maradt néhány hét. A papa haza készült, bár már felülni sem tudott. Ételből az maradt meg benne, amit a felesége főzött, más semmi. Az asszony etette és mosdatni is segített, hogy kevesebbet szenvedjen. Utoljára rántott levest ivott ki egy bögréből. A felesége tartotta a bögrét és a csövet is, amelyen keresztül az utolsó cseppet is kiszívta. Aztán az asszony nedves szivaccsal letörölte férjéről a verítéket. Még a szivacson keresztül is érezte a daganatot, de mosolygott, sőt nevetett, mert a lány épp egy viccet mesélt. Közben úgy ült az ágy végében, mint egy erdei manó a dombtetőn. Gondosan ügyelt rá, hogy oda telepedjen, ahol nem rég még a papa térdei voltak.
   Megszokták, sőt elfogadták már ezt a helyzetet. Megtanultak nevetni a könny ízével a szájukban. Bajtársak lettek, akik végtelen időkig kitartanak egymás mellett. És akkor a papa – együttlétük óta másodszor – hangot adott az érzéseinek.
   – Szeretlek – Ezt a feleségének mondta, aztán felnézett a lányra. – Szeretlek benneteket. Ha ti is szerettek engem, akkor elengedtek.
   Már csak egy ima volt hátra. A lány almákat vett elő, mint a műtét éjszakáján. Kereszt alakban tette le őket, mindegyikbe vékony gyertyát szúrt. Elé a Bibliát tette, egy ikont és a papa láncát. Aztán leborult, ortodox módon...
   Tavasszal temették, amikor már nem volt fagyott a föld. Anya előhozta az ásót és megmutatta a helyet, a papa barátja ásott. Aztán a lány letette az urnát a sírba és elrendezte a csepp szemfedőt. Az urnát serleg, a szemfedőt kereszt díszítette. Véletlen volt, de nem szóltak érte. A papa reformátusnak született, de a halálos ágyán áttért. Ez villant át a lány agyán, amikor elhelyezte a sírban az aprócska koszorút és rögöt osztott mindenkinek.

1/Padres 1. apák 2. szülők (spanyol)

Kapcsolódó: Krimi, krimi-irodalom, irodalom? - interjú a szerzővel

Csak egy hajléktalan

A test gyönyörű volt. Kicsit soványabb annál, amilyennek Guszti képzelte, mégis gyönyörűbb, mint amilyet valaha látott. Még a nyakán lévő seb se tudta megtörni a varázst…
   Baráth őrnagy félig lehunyt szemmel, kissé imbolyogva állt mögötte. Hajnali kettőkor riasztották a hullához, és remélni se merte, hogy éjfél előtt leteheti a szolgálatot. Ő csak egy hullát látott, amely pár órával azelőtt, hogy rátaláltak, ugyanolyan bűzlő hajléktalan volt, mint a férfi.
   Tulajdonképpen örülnie kellett volna. Ennél legalább voltak iratok és reggelre megtalálták a gyilkosát. Baráth legalábbis biztos volt benne, hogy Guszti vágta el a nő torkát, és hihetetlenül dühös volt, amiért képes előadni a megrendültet.
   A nyomozó megköszörülte a torkát.
   – Felismered…? – Gondolatban hozzátette, hogy „te mocsok”. A legszívesebben belerúgott volna, de azt a későbbiekre tartogatta. Ha nem ismeri be…
   Guszti révetegen nézett fel. Három éve élt együtt a nővel, de meztelen testét még sose látta. Csak tapintotta a sötétben, a takarók alatt… A férfi szinte erőszakkal rángatta ki magát a rátörő emlékek hatása alól. Mély sóhaj kíséretében bólintott.
   – Viola – nyögte ki rekedten.
   – Ács Nándorné?
   – Az.
   Erős kéz ragadta meg a vállát, érezte, hogy valaki hátulról ránt egyet rajta. Nem érdekelte, ahogy a pofon se, amit a következő pillanatban kapott. Itt, Viola kiterített teste mellett semmi nem fájt.
   – Beszélj rendesen és ne rángasd a vállad, mert megbánod!
   A bilincs nem okozott meglepetést. Amióta az utcára kényszerült, kétszer ítélték el lopásért, és számtalanszor állították elő. Most ártatlan volt, de valahol mélyen megértette a nyomozókat.
   Keze fejével letörölte sajgó száját és pár pillanatig báván bámulta a vért. Nem volt több egy priuszos hajléktalannál. Bár ezúttal nem csinált semmit, alibit se tudott igazolni, és minden ellene szólt. Nem érdekelte az se, ha hátralévő életét börtönben kell eltöltenie. Viola nélkül mindegy, mi lesz vele.
   – Csak egy hajléktalan ribanc…
   Ezt az egyik rendőr mondta még ott, a helyszínen. Guszti egy pillanatra megállt, mint akit villám sújtott. Rég megszokta, hogy nem veszik emberszámba, de Viola más volt. Amióta megismerte, nem lopott el semmit, és lemondott a piáról. Pedig sokkal könnyebb volt mámorban elviselni a teli hideget.
   Most gyilkosnak nevezték, még hozzá Viola gyilkosának. Állítólag azért ölte meg, mert a végrendeletében mindenét ráhagyta.
   Nem volt semmije! – Guszti üvölteni akarta ezt, de nem jött ki hang a száján. Csak bámult a rendőrökre, hallgatta a kérdéseiket és tűrte a pofonokat. A fájdalom pár órára beléfojtotta a szót. Később válaszolt, de azt, amit mindenáron ki akartak belőle kényszeríteni, nem mondta ki. Ragaszkodott az igazsághoz, de senki nem hitt neki…

   Egyvalaki mégis. A fiatal zászlós a kocsiban olvasta el a vallomást, útban az áldozat fiának kelenvölgyi háza felé.
   – Mi van, ha ez a Kováts tényleg nem tudott a végrendeletről? – fordult a kormánynál ülő Baráthhoz.
   – Tudott, csak hazudik. Ezek mind ilyenek.
   – A vallomása szerint az áldozat rosszban volt a fiával.
   – Na és? – Az őrnagy unta számára az egész nem jelentett többet rutinfeladatnál: éjjel találtak egy hullát, hajnalra meglett az elkövető, és valakinek értesítenie kell az áldozat hozzátartozóját. Hogy a hulla állítólag azért lett hajléktalan, mert a fia elkergette, a legkevésbé se érdekelte.
   – Mi az, hogy na és? Ácsné nyolc éve maradt özvegyen az egyetemista fiával. Öt éve elvesztette a munkáját, és a fiú azt akarta, hogy írassa a nevére a házat. Ezen vesztek össze.
   – Frászt. Ezt mondta Kovátsnak, legalábbis az a szemét ezt állította.
   – Rendesnek tűnik.
   – Te meg idiótának, Sarkadi. Kétszer ült betörésért.
   A zászlós elhallgatott. Hívta volna fel az őrnagy figyelmét arra a tényre, hogy Kováts mindkétszer ősszel ment el betörni és gondoskodott arról, hogy megszólaljon a riasztó? A fiatal nyomozó szemében eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy csupán téli menedékre és viszonylag normális ételre vágyott.
   – Ez lesz az – bökött fejével Baráth egy kis családi ház felé. – Csak az képes gyilkolni egy ilyen romos szarért, akinek kilóg a segge a gatyájából.
   A zászlós megtartotta magának az ellenvéleményét.
   – Ács Pált keressük – mondta az őrnagy a feléjük igyekvő fiatal férfinak, miután köszönt, bemutatkozott és felmutatta az igazolványát.
Ács hangosan zokogott, amikor meghallotta anyja halálhírét, de alakítása még Baráthot se győzte meg.
   – Őszinte részvétem – mondta ennek ellenére, és hamarosan lezárták a nyomozást.
   Guszti sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy előzetes letartóztatásba helyezik. Nem érdekelte semmi, ahogy az ügyvédet se, akit kirendeltek mellé.
Egyedül Sarkadi zászlós nyomozott tovább munkaidő után. Addig járt Kelenvölgybe, amíg a fiatal Ács panaszt tett ellene a feletteseinél, de semmi sem tántorította el. A karrierjét, sőt, az állását kockára téve gyűjtögette a bizonyítékokat.
   – Kováts ártatlan – jelentette két hónappal a gyilkosság után Baráthnak.
   – Ki a fene az?
   – A hajléktalan, akit azért varrtunk be, mert elvágta a nője torkát. Nem ő volt.
   Az őrnagy feje ellilult.
   – Nem tudsz megmaradni a valagadon, te idióta? – üvöltötte. – Mikor hagyod végre abba? Amikor kirúglak?
   – Rúgj ki, de ezeket nem hagyhatod figyelmen kívül – A zászlós az asztalra dobott egy vaskos dossziét.
   Baráth kelletlenül leült, és beleolvasott Ács szomszédainak vallomásaiba. Mind ugyanazt mondták: a fiú ivott és rendszeresen pénzt követelt az anyjától. Amikor a nő elvesztette a munkáját, azt akarta, hogy – mint apai örökségét – írassa a nevére a házát. A szomszédok hallották a vitákat és a pofonok csattogását, de Ácsné mindent tagadott. Még akkor is, amikor késő éjjel az utcára kényszerült…
   Sarkadi nemcsak a szomszédokat kérdezte ki, azokat a hajléktalanokat is felkutatta, akik ismerték az áldozatot és élettársát. Összeállt a kép, minden Ács bűnösségét bizonyította.

   Guszti a kis darab szalonnára meredt, amit pár perccel korábban készített az asztalra. Sóhajtva visszacsomagolta és betette a hűtőbe.
   Keze remegett, amint bezárta a házat, és elindult a temetőbe. Órákat töltött a sírnál, a dermesztő hidegben. Maradt volna éjszakára, de tudta, hogy mennie kell.
   Felsóhajtott. Jólesett volna egy feles, de a szél süvítésén át meghallotta az asszony halk hangját:
   – Bízom benned!
   Talán el se hangzott, ő mégis hallotta. Másnap is, amikor elindult állást keresni, rettegve a gondolattól, hogy nem talál, és megint elveszít mindent.
   – Bízom benned! – susogta a szél Viola hangján hetekkel később.
   Akkor már munkába indult, hosszú évek óta először. Kicsit még félt, de halványan már bízott magában…

   Kapcsolódó: Krimi, krimi-irodalom, irodalom? - interjú a szerzővel