Az összetört tárgyak szemétre kerülnek, nincs mit őrizgetni rajtuk, és nem tudom, voltaképpen miért is nem lepett meg ez a találkozás, talán a lelkem mélyén tudtam már, hogy valahová ide fog egyszer kifutni a történet, mégsem vettem ezt az érzést komolyan, míg Karmen el nem mondott mindent, rólam is, mert egészen más fénytörésben látszottam hirtelen ennek a lánynak a szavaiban, én lettem a balek, akit háta mögött leszóltak, akit úgy vágtak át a palánkon, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva

Köves Viktória: Egy szerelem anatómiája (1-,2-, 3.)

Az arab fiú

   1.
 

   Úgy szerettem, mintha létezett volna.
   Pedig nem létezett Ali, az arab fiú.
   A történet Jászberényben, egy kirakodóvásáron kapta meg végső formáját, amikor Karmen, a gyönyörű és hűtlen Karmen rámköszönt, bár inkább volt az zaklatott felismerés, mint köszönés, épp aláírtam egy nyugtát, amikor felkiáltott: „Tudtam, hogy te vagy az!”, elég ostobán nézhettem rá, pedig feltűnt már korábban, hogy egy lány a szomszéd pultnál figyel, mégsem esett le, hogy ki ő, míg be nem mutatkozott, persze, aki bennem élt, az egy fényképlány volt, egy szűrt, barna fényű, mocskos kis szoba mocskos kis kanapéján látott fényképlány, akkoris, még abban a fényben is szép, de az életben, ott Jászberényben ragyogóan, üdén és élettel telin egyszerűen gyönyörű, macskásan vágott zöld szemek, ovális arc, nem túlhangsúlyozott, de azért komoly dekoltázsba bújtatott, telt, formás mellek, karcsú derék, vállig érő vörösesbarna lobonc, igen, ez volt Karmen, akit láthatólag nagyon felzaklatott, hogy velem találkozott váratlanul, s mintha gát szakadt volna, jöttek a szavak, hogy Ali így, Ali úgy, de ő megúszta, pedig öt éve ráment, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem csak egy, és tudom-e, hogy megtalálta a tamponom csomagolását a fürdőszobában, és elolvasta a könyvem, és tudom-e, miket mondott rám Ali, és hogy ő ismeri Annát is, és Anna sem olyan, egyáltalán nem, mint amilyennek Ali mondta, dőltek rám a szavak, kapkodtam a fejem, akkor már vagy másfél éve, hogy utoljára láttam az arab fiút, túl voltam rajta rég, polcra tett emlék lett, fene tudja, milyen emlék, leginkább talán olyan hógömbszerű, ha felráztam, még kavarogtak benne a pelyhek, de nem ráztam fel, minek, és mégis azt gondoltam, hogy szép, mert a hógömbök szépek, de ott, Jászberényben Karmen ezt a hógömböt leverte a polcról,  placcs, és a búra összetört, csúf látvány tud lenni egy ilyen hógömb, ha roncs a földön, nagyon csúf.

   Az összetört tárgyak szemétre kerülnek, nincs mit őrizgetni rajtuk, és nem tudom, voltaképpen miért is nem lepett meg ez a találkozás, talán a lelkem mélyén tudtam már, hogy valahová ide fog egyszer kifutni a történet, mégsem vettem ezt az érzést komolyan, míg Karmen el nem mondott mindent, rólam is, mert egészen más fénytörésben látszottam hirtelen ennek a lánynak a szavaiban, én lettem a balek, akit háta mögött leszóltak, akit úgy vágtak át a palánkon, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, s hogy miért nem lepődtem meg ezen?, nem is tudom, ha igazán őszinte akarok lenni, benne volt ez a levegőben, voltaképpen az első pillanattól kezdve, de ha valaki valamit nem akar tudomásul venni, akkor nem akarja és kész, és én nem akartam, kellett nekem az illúzió, amit az arab fiúval építettem fel, mással nem is lehetett volna, ehhez a játszmához egy idegen kellett, valaki, aki annyira idegen, amennyire csak egy arab muszlim lehet egy európai keresztény számára…

   2.
 

    Nem hittem, hogy létezik ekkora távolság, komolyan nem, naívan azt gondoltam, az ember, ember, mindegy honnan jött, hát nem, ez így egyáltalán nem igaz, embernek ember, de nem mindegy, honnan jött, és ha én európai vagyok és keresztény, amit persze nem árt pontosítani, akkor nekem valójában soha, semmi dolgom nem lehet egy muszlim arabbal, mert ez nagyjából olyan, mintha össze akarnád házasítani a tüzet és a vizet, azaz lehetetlen. Mondjuk, többféle tűz és víz van, és ezzel a lehetetlennel egyszer már megpróbálkoztam a fiam apjával, akivel aztán kilenc év kellett, hogy kiderüljön, nem megy, kilenc kemény, rohadt nehéz év, de azért az mégis más volt, amennyiben a fiam apja szintén európai és szintén keresztény. Ingoványos talaj ez persze. Szóval, hogy én európai lennék és keresztény. Európai vagyok, igen, ez sima földrajzi kérdés, nem vitatható, s hogy keresztény, hát, megkereszteltek, elvittek a templomba és ott rámszórta a pap a szentelt vizet, tehát keresztény. És persze mégsem. Olyan értelemben biztosan nem, mint nagyanyámék, akik minden vasárnap mentek a misére, húsvét vasárnap reggel elvitték az ételt megáldatni a templomba, majd azzal léptek be az ajtón, hogy „Feltámadt Krisztus!”, amire azt kellett felelnem, hogy „Valóban feltámadt!”, és én rendes kislányként mindig azt is feleltem, minden mögöttes tartalom nélkül, mikor még kisebb voltam, vittek engem is magukkal, emlékszem a padok barnájára, az oltárra, meg arra, hogy „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk!”, erre emlékszem, igen, meg arra, hogy egyszer felmentem a karzatra a kórushoz, és énekeltem velük, pontosabban halandzsáztam, mintha, és voltam elsőáldozó is, de csak azért, hogy összeadjanak a volt férjemmel, aki persze nem azonos a fiam apjával, amiből máris látszik, hogy nem lehetek jó keresztény, mert jó keresztény nem válik és nem szül élettársi kapcsolatba gyereket, jó keresztény férjhez megy és oda szül, de az érdekes, hogy templomban akartam esküdni, akartam azt az érzést, a hatalmas hajóban végigvonulni az oltárig, ott térdelni a piros szőnyegen, igen, azt akartam, a többi meg, hát nevettünk aztán, milyen vicces volt, hogy a pap felcserélte a neveinket, Kornélnak azt mondta: Kornélia, nekem meg azt, hogy Valér, Vali helyett, és máig nem fizettük ki az esketés díját, akkor volt ezer forint, néha, ha találkozunk, azon poénkodunk, hogy lehet, ha kifizettük volna, nem válunk el.

   Szóval, földrajzi és egyházbürokratikus értelemben európai vagyok és keresztény, és tudom, érzem, hogy ez sokat jelent. Tudatalatti, zsigeri dolgokat, magamba szívott nem is tudom, mit, talán tudást, talán morált, talán csak gondolkodásmódot, tényleg nem tudom, ha meg kell fogalmaznom, mit is jelent ez, nem tudom jól megfogalmazni, szavak jelentését talán, azt is, biztosan, tudom, hol van Róma és miért fontos, tudom, ki a pápa, tudom, ki volt Jézus, akár hiszek, akár nem, és még sok ilyen morzsát, ami én vagyok, van képem Londonról, és nem mint lehetséges menekülési célpontról van tudásom róla, Allah idegen, Isten ismerős, a templom nekem szent hely még így is, a mecsetet legfeljebb csodálni tudom, ahogy Maliban, a maldív fővárosban, amikor ott jártunk, bementünk a legnagyobb mecsetbe, lenyűgözött az a színes, ornamens világ, de csak mint kép, kötés nélkül, viszont ha templomba lépek, mindig keresztet vetek, nem tudom, hamis-e ez így, de olyan mélyen gyökerezik, hogy nem tudom elhagyni, függetlenül attól, hogy miben hiszek, a hatágú csillag és a menóra nekem szakrális jelkép, fatima keze legfeljebb kabala a nyakban, mint a nyúlláb, talán ilyen morzsákból áll össze az egész, az identitás, hogy minek mondhatom magam, de lehet, egy arab fiú kellett, hogy megértsem végre, mit jelent, hogy valójában európai vagyok és keresztény…

   3.
 

   Egyébként amit a szép és hűtlen Karmen megtalált, az nem a tamponom csomagolása volt, sose felejtem el az estét, amikor Ali is rákérdezett, volt egy fejtartása, álla kicsit leszorítva, balra dőlt arc, lesütött szemek, ha így beszélt vagy kérdezett, az valami olyasmit jelentett, hogy mélyen érinti őt a dolog, amiről beszél vagy kérdez, és hogy nem úgy érinti mélyen, ahogyan én gondolom, nos, ez az, ami a két kultúra különbözőségéből ered, mert utólag már tudom, hogy amikor megkérdezte, mi az a dolog ott a fürdőszobában, akkor nem azért kérdezte, amiért én gondoltam, mondjuk, gőzöm sincs, miért kellett a fürdőszobai kiskukában kutakodni, de ez már legyen az ő baja, szóval, arra rájött, hogy az egy kúp csomagolása, de arra nem, hogy mire való, azt gondolta, betegség ellen védekezem így, és nagyon megbántva kérdezte, hogy ugye nem gondolom, hogy őneki bármifelé betegsége lenne, először nem is értettem, mit akar, s mikor rájöttem, nem találtam rögtön a szót, de a kétségbeesés nagyon élessé tehet adott helyzetben, némi erölködés után bejött az eltemetett angolból, hogy „pregnant”, nem akarok terhes lenni, feleltem a meglelt szóval, azért van az a valami, és akkor nagyon megkönnyebbült, de látni kellett volna az arcot, a sértett, végtelenül megalázott férfi arcát, akiről feltételezni meri bárki is: ő esetleg beteg, ő esetleg bármiféle nemibetegséggel fertőzhet meg bárkit is, s hogy emögé én még azt is odaképzeltem, hogy ebből is látszik, hogy ő nem olyan, hiszen ha nem lenne monogám, miért érdekelné az egész, nos, ez az odaképzelés már az én saram, de akkor még nem volt okom kételkedni abban, hogy a herceg, akivel összehozott a sors, nem herceg, sőt.

   Szerintem a szép és hűtlen Karmen nem is volt hűtlen, vagy ha igen, hát egészségére, kár, hogy nem sikerült túl jól a menekülési kísérlet, mert tudom, azt már tényleg tudom, hogy minden megcsalás menekülési kísérlet, ha nő teszi, akkor biztosan, csak ezt a pasik sosem hiszik el, ribanccá válunk, ha megtesszük, pedig csak rossz helyen keresünk valamit, ami annyira kellene. Karmen úgy lett hűtlen, számomra legalábbis, és csak a jászberényi találkozásig, hogy a mocskos kis szoba mocskos kis kanapéján Ali megmutatta a fényképét, kérdezte: ugye, milyen szép lány?, igen, az, feleltem, és Ali végtelenül szomorúan nézett, azt nagyon tudta egyébként, szomorúan, sőt, mi több, tragikusan és megalázottan nézni, egész lénye a szerény, megalázott, jobb sorsa érdemes férfi tartását vette fel, ma is végigfut hátamon a hideg, ha eszembe jut, vajon mennyi idő volt, míg ezt ilyen tökélyre fejlesztette?, és már sose tudom meg, hogy azért lett ilyen, ami mögötte volt, vagy ilyennek született, szóval, ebben a tartásban mesélte el halkan és szomorúan, hogy ez a lány, akit ő olyan nagyon szeretett, hogy még a szüleinek is bemutatta, ez a lány megcsalta őt, méghozzá a legjobb barátjával, és ezt ő soha nem tudja megbocsátani, és én olyan mélyen átéreztem ezt, hogy eszembe sem jutott, a történet egészen másról szól, mint én gondolom, mert nem is szólhat arról, ab ovo lehetetlenség, hogy arról szóljon, amiről én képzelem.  (folytatjuk)