Köves Viktória: Egy szerelem anatómiája (7-, 8-, 9.)
Ha nincs ez mögöttem, Ali be sem tud furakodni az életembe, fél év alatt elköltözött a fiam apja tőlünk, majd két pasi hátrált ki abból a valamiből, amit én kapcsolatnak hittem velük, egyik a farkára támaszkodott, ha nem azon járt, a másik pedig valójában homokos volt, csak magának se vallotta be, utánuk egy arab fiú, a maga misztikus megismerhetetlenségével maga volt a csoda, mert annak hittem, sok idő kellett, míg kipukkadt, hogy aztán a lufi nyálkás, szakadt darabjain kisétáljak a saját életembe, ami aztán már tényleg az enyém volt…
Köves Viktória: Egy szerelem anatómiája (7-, 8-, 9.)
Az arab fiú
7.
Zűrös nyár után hideg őszben randiztam valakivel netes társkeresőről, billiárdszalon előtt találkoztunk, és ahogy kiszálltam az autóból és megláttam, már tudtam, hogy nekem ez a pasi nem kell, kövérkés volt és negédes, majd elolvadt, hogy tőlem, vagy pusztán a ténytől, hogy egy nő hajlandó találkozni vele, az már sosem fog kiderülni, mindenesetre nem fordultam sarkon, nem is tudom, miért, talán mert volt gyerekszobám, bemutatkoztunk, aztán bementünk játszani, nem vagyok nagy billiárd-játékos, bár egy időben Kornéllal, akit Kornéliának szólított a pap az esküvőnkön, lejártunk játszani pont ugyanoda, ahol ez a randi volt, az este végén aztán mondtam a pasinak, hogy ez nem az a találkozás, amit remélt, már ha remélte, de azt felelte, rájött ő is erre elég hamar, mondjuk nem lehetett túl nehéz, tekintve, hogy lopva egész este Alit néztem a szomszéd asztalnál, és az utolsó egy órában én Alival seshbesheztem egy asztalnál, miközben a pasi Ali ismerősével billiárdozott. Később is sokat seshbesheztünk, szeretem nagyon ezt a játékot, én úgy tanultam, hogy táblicsku, mert egy félig bolgár ismerős tanított, aki így nevezte, a világ úgy ismeri, hogy back gammon, Béni, a török fiú seshbeshnek hívta, mondjuk, az nagyon jellemző volt, ahogy Ali játszott, náluk öt játék kell a győzelemhez, aki az ötből többet pontot szerez, azé a győzelem, és az rendszeres volt, hogy ha én álltam nyerésre, akkor inkább nem játszotta végig a szettet, olyankor hirtelen mindig nagyon fáradt lett, míg ha ő vezetett, akor természetesen végigjátszottuk, hogy diadala teljes legyen. Nincsenek erről komoly pszichológiai ismereteim, de valamiért hiszem, hogy a játékban kiderül, milyen vagy az életben, pont úgy, mint a volán mögött, ezért azt gondolom, Ali fáradtsága, ha vesztésre állt, sosem volt valódi.
Persze, csak innen tudom elmesélni a történetet, ahol most vagyok, túl mindenen, túl az elmúlt negyven évemen, igen, mind a negyvenen túl, egy olyan férfi oldalán, akivel új időszámítás kezdődött. Mégis, olyan sok volt ez a majdnem másfél év Alival, hogy feltorlódnak fogaim mögött a szavak, a szájpadláson gyűlnek, várva, végre mondjam ki őket.
Szóval, billiárdozás közben vettem észre a vékonyka fiút, szépen faragott, sumér fejével, egyfolytában lestem titokban, és fantáziáltam is róla, igen, elképzeltem, hogy lemegyek az alagsori mosdóba és utánam jön, aztán dugunk egy szenvedélyeset, majd soha többé nem látom, s ha így történt volna, szép lett volna, de nem így történt, mentem én mosdóba, de nem jött utánam, érdekes, hogy ez a vágykép rendszeresen visszatért, mielőtt vele találkoztam, amikor Tunéziában nyaraltunk anyámmal, fiammal és a fiam apjával, ott is rámtörtek ilyen képek, ott sem valósult meg egy sem belőlük, az álmaink sokat elárulnak rólunk, s hogy nekem a barna bőrű délszaki pasikkal kapcsolatban mindig ilyesmi jutott eszembe, talán csak a kíváncsiság, hogy egyszer mindenképp, de közelebb nem, hát aztán lett egyszer, de sajnos, közelebb is, azt mondják, semmi nem történik véletlenül, és mindenből tanulunk, amit átélünk, jelentem, én tanultam ebből eleget, kösz a leckét, de azért boldoggá tesz a tudat, hogy az iskolának vége.
Olyan időszak volt az életemben, hogy ilyen képek törhettek fel a tudattalanból, a zűrös nyár több volt, mint zűrös, mert szemét, rohadt nyár volt, szemét, rohadt ősszel utána, ha nincs ez mögöttem, Ali be sem tud furakodni az életembe, fél év alatt elköltözött a fiam apja tőlünk, majd két pasi hátrált ki abból a valamiből, amit én kapcsolatnak hittem velük, egyik a farkára támaszkodott, ha nem azon járt, a másik pedig valójában homokos volt, csak magának se vallotta be, utánuk egy arab fiú, a maga misztikus megismerhetetlenségével maga volt a csoda, mert annak hittem, sok idő kellett, míg kipukkadt, hogy aztán a lufi nyálkás, szakadt darabjain kisétáljak a saját életembe, ami aztán már tényleg az enyém volt…
8.
Haragudhatnék az előtte voltakra, de nem haragszom, hiszek abban, hogy tényleg semmi sem történik véletlenül, nem jó emlékek, nem szépek, de nem haragszom, viszont aki utána jött, annak hálás vagyok nagyon, kirángatott egy lázálomból, pedig csak egyórás szeretője voltam négy hónapig, mégis többet adott a négy hónap, mint Ali másfél éve, különös, hogyan változik a múlt, hogyan kapnak a jelenben új hangsúlyt a szavak, a tettek, az ölelés, a legforróbb szerelemből is hideg maradék lehet a terített asztalon, ha nem volt igaz, persze, nem tudom, mitől igaz az egyik, mitől hamis a másik, kire emlékszem jó szívvel, kire nem, talán az dönti el, mennyire volt jó hozzám, segített, vagy rombolt, mert önző az ember, nem tudja letenni a szemüveget, melyen keresztül a világot látja: önmagát.
Azon tűnődtem, segít-e Ali történetének megértésében mindaz, ami előtte volt, mert valójában egyetlen történet sem áll meg önmagában, mint ahogyan voltaképpen egyetlen történetnek sincs se eleje, se vége, mert ami előtte volt, attól függ, hogyan alakul, s ami benne történt, attól függ sok minden az utána következő időben.
Ali előtt fél évvel költözött el a fiam apja, nem az ő hibája volt, ha lehet ilyenkor egyáltalán hibáról beszélni, addigra feléltük az összes maradékot, ami a mi kapcsolatunk szépen terített asztalára került, májusban megismerkedtem valakivel a neten, és ennek a valakinek mindössze egy hetébe tellett annyira feltüzelnie engem levelekben, hogy már csak arra vártam, mikor fekszünk össze végre, Péter, fiam apja persze érezte, lógtam a neten izgatottan, mint kiskutyák az anyjuk csecsén, és Péter nem volt sem ostoba, sem vak, kértem, várjon, nem tudom, mi lesz a vége, de még össze sem feküdtünk az ismeretlennel, amikor Péter úgy döntött, költözik, azt mondta, azért, mert nem bírja elviselni, hogy másnak adtam a szívem, ettől a giccses dumától mondjuk dobtam egy hátast, különben sem adtam én a szívem senkinek akkor még, feltüzelt szuka lettem, aki mindenáron el akart menni azzal, aki feltüzelte, s hogy ennek mennyi köze volt a szívhez, hát, ma már nem tudom, de belecsomagoltam én ezt a feltüzelést rózsaszín ködbe, ahogy oly sok mindent csomagoltam rózsaszín ködbe, csak hogy el tudjam viselni, aki lettem egy helyzetben, szembe tudjak nézni magammal.
Két évvel később jutottam el végre oda, hogy felismerjem, bármennyire vonz valaki, nem fekhetek össze vele csak úgy, nem vagyok erre képes, holott Alival is azt hittem, csak úgy összefekhetek, hiszen szabad vagyok, minden értelemben és megtehetem, hát nem, mert akinek az ágyába én bekerülök, arra szerelmes-ruhát aggatok azonnal, ami sok mindenre jó, csak arra nem, hogy lássam, ki is a másik valójában és ki vagyok én őmellette.
Női szempontból Péter volt a hibás abban, hogy idáig jutottunk, férfiszempontból én voltam a rohadt cafka, a valóságban meg azt hiszem, egyszerűen bele se kellett volna vágnunk kilenc évvel korábban a kalandba, ami a kapcsolatunk volt, vannak jó kalandok és vannak kemény, küzdelmes kalandok, miénk az utóbbi lett, és hiába volt rossz együtt, mert igen, az volt, kapaszkodtunk a másikba, elveszett gyerekek az erdő mélyén, nem mertük kimondani: bocs, tévedtünk, és a rettegésre, hogy magunk maradunk, azt a szót használtuk, hogy szeretlek, a második évünk végén párterápiába kezdtünk járni.
Szentül hiszem, ha nem esek teherbe a terápia harmadik hónapjában, év végére elválunk csendesen és őszintén, de terhes lettem, és akartuk a gyereket, másfél évig küzdöttem, hogy legyen, szó sem lehetett arról, hogy ne szüljem meg. Öthónapos terhes voltam, Péter elköltözött két hónapra, azt hiszem, ez a tény mindent elmond erről a kapcsolatról, akkor arra gondoltam, örökbe adom a fiam, mert egyedül nem nevelem fel, az én gyerekem nem fog apa nélkül felnőni, elég volt nekem, aztán persze Péter visszajött, és azt hiszem, amiért olyan sokáig húztuk, annak az az egyszerű oka volt, hogy egyikünk sem akarta, hogy a gyerekünk elvált szülők gyereke legyen, és lám, mégis az lett, talán képtelenség csak úgy felülírni egy programot, amit még gyerekként beléd írtak, talán eleve úgy választasz, hogy a program sikeres fusson le, nem tudom, de hogy a netes ismeretlen csak tünet volt, már biztosan tudom, katalizátor, ami segített, hogy szétváljon, aminek szét kell válnia…
9.
Szóval, billiárdoztunk azon a bizonyos netes randin, közben néztem a vékonyka fiút a szomszéd asztalnál, terepszínű gatyában, lágy mozdulatokkal játszott, már-már nőies mozdulatokkal, érdekes, később hányszor mondta, hogy fúj, mennyire utálja a buzikat, így mondta, ezzel a szóval, semmi finomkodás, az különösen szép volt benne, hogy mint arab, aki Európában él, s folyamatosan küzd az előítéletekkel, hiszen ő nem terrorista, és miért gondolja mindenki ezt róla, tehát mindeközben annyi előítélet volt benne, amennyi két életre is elég lenne bárkinek, ahogy utálta a melegeket, úgy utálta a zsidókat is, hiába mondta többször is, hogy neki a zsidókkal semmi baja, zsidó barátai is vannak, ha valamiben egy kicsit önzőbb voltam, mint szerinte kellett volna, rögtön megkaptam, hogy zsidó vagyok, nem tudom, az vagyok-e, hátam mögött a szentelt vízzel, anyai ágon biztosan nem, de apai ágon bármi lehetséges, a politikus ismerős, aki lelkész is egyben, gyakran mondogatta nekem: „egy ilyen szép zsidó lány, mint maga…”, nem mintha valóban szép lennék, bár mindig jólesett, ennyire mindig voltam nő, minden férfias tulajdonságom mellett, hogy simán, utolsó falatig megegyem az ilyen etetéseket, még akkor is, ha közben illedelmesen tiltakoztam, viszont a zsidó jelzővel nem tudtam mit kezdeni, ma sem tudok, a szónak nincs jelentése ennek önmagammal kapcsolatban, történelmi jelentése van, világpolitikai jelentése van, de emberi jelentése, mint mondjuk annak, hogy önző, vagy szeretetteli, vagy magas, vagy vékony, nincs, és addig jó ez, amíg így van, mert ha valaha lenne igazi jelentése itt és most, mindegy, pozitív vagy negatív, akkor azt hiszem, nagyon nagy bajban lennék, s mikor látom, hallom, mert nem vagyok sem vak, sem süket, hogyan akarnak sokan jelentést adni neki mostanában, megrettenek, hogy a világba, világomba olyasmi költözik, ami félelmetes és nehéz, mondom ezt úgy, hogy számomra az arab és a muszlim szavaknak már határozottan negatív jelentése van, olyasmi ez tehát, minden valószínűség szerint, mint a bagoly és a veréb esete, de ez már messzire visz, nagyon messzire, olyan messzire, ahová most nem akarok eljutni.
Az egy dolog, hogy az ember mit képzel a világról, mit gondol arról, hogyan kell élni, bánni másokkal, milyen jogok illetnek meg bárkit is, és hogy hogyan kell bárkit bármiért segíteni és megítélni, mik az elvei és ideái, az pedig egészen más dolog, mit tapasztal saját bőrén, és az hogyan von különös réteget szemüvegére, mellyel a világot, vagyis valójában saját világát látja. Mert nincs önmagában valami, ami a világ, sok-sok világ van, enyém, tiéd, övé, és ha ezek a világok legalább részben fedik egymást, akkor az már jó, mert lehet, tudunk egymással szót váltani. Voltaképpen az a csoda, hogy egyáltalán létezik átjárás a világok között. A legnagyobb csoda pedig, ha kilépünk a miénkből, hogy egy közöset építsünk fel valakivel…
Bár Ali úgy tett, mintha nem venné észre, hogy én bámulom, ma már biztos, teljesen tudatában volt az én bámulásomnak, aztán lepattant egy golyó az asztalukról, elgurult a miénk mellett, én felvettem, félúton találkoztunk, ahogy érte jött, tenyerébe ejtettem, de hozzáért mégis kezem a kezéhez, kicsit meghajolt, mikor megköszönte, na, ott lettem én kész, és félóra múlva, mikor átmentek a mellettünk játszó társasághoz, hogy együtt játszanak, éreztem, itt valamit csinálni kell, különben elvész a pasas, nagy levegőt vettem és megkérdeztem, tud-e valamelyikük seshbeshezni, mivel én nagyon szeretek, de ritkán tudok játszani, mert kevesen ismerik, először nem értették, mit akarok, aztán a backgammonra Ali szeme felcsillant, hogy ő tud és szeret játszani, miért, van itt tábla?. Nem volt, de ezen nem akadtam fenn, hazaugrottam a táblámért, kettő percre laktam a szalontól, aztán leültünk játszani, így kezdődött, és furcsa, alig értett angol-magyar keverék nyelvvel, ami azért is vicces, mert az egy dolog, hogy én nem tudok jól angolul, de Ali angolja maga a förtelem, ami nekem épp megfelelt, bár aki valóban tud angolul, mind röhögött, hogy ezt a nyelvet, amin ez a fiú beszél, hol a csudában szedte fel, viszont ez a kapcsolat arra jó volt, hogy valahonnan nagyon mélyről feljöjjön a kevés angol-tudásom, amit még apámnál szedtem magamra, amikor tizenhatévesen két hónapig kint voltam nála Amerikában, ahol annyit néztem a tévét, mikor apám dolgozott, hogy már a fülemen jött ki…
Kapcsolódó:
