Szilágyi Perjési Katalin vagyok, Nagyváradon születtem, és iskoláim elvégzése után a Nagyváradi Történelem-Filológia Líceumban érettségiztem, mellesleg itt tanított anno Juhász Gyula is. Majd sikertelen felvételi következett Kolozsvárra, ahol nem vettek fel történelem-régész szakra. Ezen annyira elkeseredtem, hogy gyorsan férjhez mentem, és átnyergeltem főállású feleségnek meg édesanyának.

„Szilágyi Perjési Katalin vagyok, Nagyváradon születtem, és iskoláim elvégzése után a Nagyváradi Történelem-Filológia Líceumban érettségiztem, mellesleg itt tanított anno Juhász Gyula is. Majd sikertelen felvételi következett Kolozsvárra, ahol nem vettek fel történelem-régész szakra. Ezen annyira elkeseredtem, hogy gyorsan férjhez mentem, és átnyergeltem főállású feleségnek meg édesanyának.
   Húsz éve áttelepültünk Szegedre, itt nevelgettük három gyermekünket, kik időközben szépen felcseperedtek, mellettük családi vállalkozásban dolgozom.
Mivel soha nem tanultam az írást, mint mesterséget, egyértelműen amatőrnek vallom magam. Mióta csak eszméltem naplóban rögzítem gondolataimat, ez kétségkívül kihatott a későbbiekre. Kisebb irodalmi pályázatokra kezdtem el írni, alapítója vagyok az Algyői Tollforgatók Körének, néha írogatok az Irodalmi Rádiónak. Tavaly ősszel elnyertem egy ösztöndíjat a Nők Lapja és a Magyar Író Akadémia pályázatán, idén tavasszal beválogatták egyik írásomat a Rétsági Spangár András Irodalmi Kör antológiájába, majd a pesti Garbo Kiadó Ígéretek c. antológiás kötetében tűntem fel újra. Egy másik írásom megjelent a Sikoly c. irodalmi és művészeti folyóirat őszi számában. Ezenkívül rendszeresen publikálok a Tollal.hu internetes lapban.
   Kisprózákat írok, de várakozik nagyobb lélegzetű levél-regényem is a fiókban, ez a múlt századi Várad kávéházas világát idézi.”

   Kapcsolódó:

   Irodalom és sorsszerűség? - Beszélgetés Szilágyi-Perjési Katalinnal

Szilágyi Perjési Katalin: Két kispróza

Tóth Tihamér és az elvesztett menyasszony

Mielőtt bárki csodálkozni kezdene, és kérdőn felvonná szemöldökeit azon, hogyan lehet elveszíteni egy menyasszonyt, addig maga Tóth Tihamér csöppet sem lepődött meg ezen. Mert a leányzón, kit azon a bolondos április végi reggelen, a rakpart lépcsőjén talált, bár igen ziláltnak, és szomorúnak tűnt, mirtuszokkal díszített menyasszonyi fátyla kissé kókadtan repkedett a friss szélben, s ruhája is jócskán meggyűrődött a lépcsőn való kuporgásban, csak a bolond nem látta, hogy ez itten kérem egy elveszített menyasszony. Mert ha nem az lenne, minden bizonnyal vőlegénye, azaz inkább már friss férje-ura reggeli kedveskedéseit fogadná a nászi ágyban, mondjuk egy habos kávé formájában.
   Tóth Tihamér mindig gyakorlatias ember lévén, erre még szegény megboldogult mamája nevelte rá, előzékenyen nyújtotta át a megviseltnek tűnő szende szűznek kifogástalanul vasalt zsebkendőjét, mit az hálásan fogadott.
Szív alakú arcocskájából huncut, de megtört kék szemek tekintettek a becsületes megtalálóra, és pityergésen meg hüppögéseken kívül képtelen volt megszólalni. Vastag, dús hajfonat díszítette csinos kis fejét, keze-lába apró és formás, egészében véve elmondhatjuk, hogy helyre kis menyasszony volt.
   Közben a reggeli forgalom megélénkült körülöttük, konflisok csattogtak az utcakövön, biciklis munkások igyekeztek fülsértő csengő szó mellett munkába, és a rikkancsok is rákezdték a sarkon túl.
   De kettőjüket, ahogy a kényelmesen hömpölygő folyó partján, a lépcsőkön kuporogtak látszólag ez mit sem zavarta.
   Azt mondom látszólag, mert Tóth Tihamér dacára annak, hogy a reggeliből zsebében maradt kalácsdarabkákkal a feltünedező hattyúkat és vadkacsákat etette, elméjében igenis lázasan kereste a megoldást erre a lehetetlen helyzetre. Mit lehet kezdeni egy talált menyasszonnyal? A problémát, mint kérdést tette fel magának, itt is közre játszott a mama nevelése, aztán hirtelen megjelent előtte Krajcsovics bácsi arca.
   Krajcsovics bácsi az ugyancsak megboldogult papa rendes kártyapartnere volt. Rajta kívül még hetente háromszor megjelent a szokott időben Grósz Salamon, az ószeres, kinek piszkos kis boltjában műremekek hevertek költői összevisszaságban bóvlikkal vegyest. A spílerek közé tartozott még Grünstein, a koporsós, és Spitz Pepi, kiről semmi érdemlegeset nem lehet elmondani azon kívül, hogy likőrgyára volt a város szélén.
   Krajcsovics bácsi időtlen idők óta az elhagyott és megtalált tárgyak hivatalának gondnoka volt. El nem tudnátok képzelni, csippentett szemével busa szemöldöke alatt, mi mindent el nem hagynak az emberek.
   Hoztak már be karácsony délutánján diplomata táskát, benne tábla jóféle szalonna, és fél szál kolbász, igaz, a kolbász vége kicsit lerágottnak látszott, de a mellécsomagolt makói hagyma első osztályúnak tűnt. Aztán leltek már kis komódot, benne fialásra készülődő anyamacskával , esernyőket és napernyőket, gyöngyös női retikült, benne igen finom és illatos batiszt zsebkendővel, bibliát és zsebkönyveket, egyszer még egy próbababát is behozott valaki, amit a Ligeti csónakázó tó mellett lelt. Se szeri se száma nem volt az ilyen és ehhez hasonló történeteknek, amikkel Krajcsovics bácsi elszórakoztatta őket vad kártyacsatáik közepette, hősünk tehát úgy gondolta megtalálta a megoldást. Lesz ott hely egy elveszett menyasszony számára is.
   Az öreg Krajcsovics szeme, becsületére legyen mondva, meg sem rebbent, amint régi cimborája fia beállított friss szerzeményével. Takaros fehérnép, bólintott nagyot, elismerően pödörgetve pipafüsttől sárgult bajuszát, míg leültette egy háromlábú fotelbe egy zsírosbödön és egy foncsorját veszített faragott tükör közé.
   Hanem hát öcsém, azt tudod-e, hogy ha három hónapig nem jelentkezik a jogos tulajdonosa, a kisasszony a becsületes megtaláló tulajdonát képezi, hunyorgott somolyogva Tóth Tihamérra, míg kikísérte hivatalából.
   És ez volt az a mondat, ami hősünket ezután nem hagyta nyugodni. Addig oly nyugodt, és mondjuk ki, szürke agglegény élete alapjain elébb apró, majd egyre nagyobb repedések támadtak, s ezeken a repedéseken mindenféle vad gondolatok virágoztak ki, családról, jóféle asszonyi kosztról, egy kedves szőke feleségről, ki elsimítja gondjait fáradt homlokáról. Eszébe jutottak a hosszú, és magányos, ágymelegítő társaságában eltöltött őszi-téli éjszakák, és megborzongott.
   Mivel alapos ember is volt, nemcsak gyakorlatias, mint ilyen megosztotta kétségeit és elvárásait csekély számú barátaival, többek között Halasi Tibivel, kivel még a konzervatóriumi időkben kötött ismeretséget, mely barátsággá érett az idők során, olyannyira, hogy együtt muzsikáltak egy kis kamarazenekarban. Mert míg Halasi Tibi csellón játszott megejtő virtuozitással, Tóth Tihamér hegedű szakon tanult, de ez még azokban a rossz emlékű időkben történt, mikor oly végzetesen beleszeretett alagsori szobája ablaka előtt rendszeresen ellejtő két észveszejtő boka tulajdonosába, de sajnos a hölgy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
   Tehát hősünk terveit, hogy élete csolnakja szelídebb vizekre evezzen az élet viharos tengerén, barátja is támogatta, sőt, egyetlen hölgy ismerőse is, kivel ilyen jellegű gondolatait is megoszthatta.
   Ez a hölgy a Kert utcai Homonnai Nika-féle műintézményben fejtette ki áldásos tevékenységét, nagy örömére és hálás gyönyörűségére diák úrfiaknak, elhagyott férjeknek és megcsalt szeretőknek.
   A nagy szívéről, és hasonlóan nagy kebleiről elhíresült kisasszony Marcsingó Erzse néven látta meg a napvilágot, de paradicsomszínű fürtjei után a Piroska művésznevet viselte, s jó szívvel támogatta kuncsaftja családalapítási terveit. Igaz, titokban elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, mert látta magát hófehér menyasszonynak nem egyszer, de aztán egészséges öntudattal csak legyintett magában, mert eltökélt szándéka volt már csak két évig űzni az ipart, majd egy másik városban megtelepedve jó felesége lenni egy becsületes iparosnak.
   Közben eltelt a nyár, és vele az a három hónap, mialatt a feledékeny vőlegény jelentkezhetett volna.
   Egy kellően csodaszép őszi reggelen Tóth Tihamér nagy elhatározással, és dobogó szívvel benyitott Krajcsovics úr műintézményébe. Az öreg pipafüstbe burkolózva csak intett ragyogó szemével, hogy lépjen csak beljebb. És akkor meglátta.
   Szebb volt, mint valaha, ahogy ott állt a próbababa és egy kis szeneskocsi között, fején menyecskésen hátrakötve a fátyol, arca rózsás és nyugodt, kék szeme huncutul villant. Alakja megtelt, kiteljesedett, s nagyon is furcsán festett rajta a már kissé elhasználódott menyasszonyi ruha.
   Kézen fogta, kivezette szép szende aráját, s szemét kedvtelve legeltette dús idomain, mikor meglátta enyhén előredomborodó hasát, mely majd szétfeszítette ruhája selymét. Hitetlenkedő tekintetére a kisasszony elpirult, és lehajtotta csinos kis fejét.
   Tóth Tihamér sóhajtva felnézett a szelíden kéklő szeptemberi égre, s miután látta, hogy az nem szakad le szegény csalódott fejére, kézen fogta a kisasszonyt és meghallgatta Krajcsovics bácsi jó tanácsát.
   Öcsém, hunyorgott az öreg, én már sok mindent láttam, és tapasztaltam, de olyat, hogy talált tárgy mellé ajándékot is kapott volna valaki, olyat még nem pipáltam. Azzal áldását adta rájuk, és nagy dördüléssel becsapta utánuk a nagykaput.

Szárnyhoz az angyalt

Korán sötétedett. A decemberi este nyúlós ködét egykettőre kiseperte a feltámadt északi szél. Felszikráztak a csillagok, a járókelők felhajtott gallérjaik mögött némán loholtak álmaik után.
   Tóth Tihamér kilépett kávéházból és elgondolkodva ballagott a liget csupasz fái mellett, magában kis motettát dúdolva, mikor hirtelen suhogást hallott majd váratlan csattanással földet ért éppen a lábai előtt egy pár hófehér angyalszárny.
   Takaros, közepes méretű szárnyak voltak, biztosan nem puttóé, mert a kis pelyheknek nyoma sem volt látható benne és nem is arkangyalé, ezt látta jól, mert lehajolt és óvatosan megcirógatta a mennyei tollakat. Langyosak és tömjén illatúak voltak. Aztán, mint aki nem hisz a szemének, közelebb hajolt majd, sovány nyakát felfelé tekergetve vaksin kémlelt szemüvege mögül fel a csillagos égre.
   Grószijára gondolt, mikor, mint apró, fehér inges kisfiú az ágyban kuporgott és két vézna kezét összekulcsolva várta a főkötős, szigorú kis alakot, akivel együtt mondták az esti ima szövegét. Igen, grószi mesélt neki először pufók képű kis angyalokról, akik hófehér pelyhes szárnyacskáikon röpdösnek, ők a kicsiny gyermekek őrzői, s minden tettük elszámolói. Már akkor profánnak érezte a gondolatot, hogy gyerekangyalok ítéljék meg őt és az ő cselekedeteit, akik talán nem is tudják, hogy mikor Ullstein Bélát hátba vágta a kapu alatt, elrabolt üveggolyói miatt állt bosszút. S különben is, a kapu alatti történéseket nem látja az angyal.
   De erről nem beszélt grószinak, mert nevelési elvei hathatósan kapcsolódtak holmi mogyorófa pálcához.
   Első áldozása idején, amikor keresztanyja, a mindig illatos és csinos Lonci néni, ki iránt ijesztő és heves szenvedélyt érzett, díszes, csontfedelű imakönyvvel lepte meg, újra kapcsolatba került az angyalokkal. Kis aranyozott szentkép díszlett a lapok között, amelyen kacér bokájú, fehér inges fiatal lány hajolt az ágyban fekvő, láthatóan nagybeteg fiú fölé. Buja szőke tincsei mögül kikandikált szárnya csücske. Mint pompás tollseprűk. Gyakran előszedte és nézegette ezt a képet. Elképzelte magát, ágyban fekszik valamilyen súlyos, de nem fájdalmas betegségben, mint a házmesterék fia, aki mikor sárgaságos volt, minden nap mézes kenyeret ehetett, ágyba kapta a kakaót. Bármilyen betegséget elviselt volna, csak ilyen göndörfürtű, szőke teremtés hajoljon fölé. Szinte érezte langyos bőrét, illatos sóhaját, s csodálatos módon az angyal képe átalakult, helyette Lonci néni dús alakja jelent meg, kurta, fehér ingbe öltözötten, apró, formás szárnyacskái csinosan simultak a hátára. Zavarba ejtő és szégyenteljes gondolat volt, mégis izgalmas. Az angyali szárnyak, a felvillanó bokák, és keblek képzete megőrjítette, feldúlta tiszta lényét.
   Később az iskolai hit és vallásórákon Matos atya megismertette a biblia szigorú és könyörtelen harcos angyalaival, akik, ha kellett, lángpallossal védték az Úr paradicsomkertjét. Elképzelte, amint véres kardjukat már sárguló tollú szárnyaikba törlik öldöklés után, s néha talán meg is borotválkoznak, mint a katonák.
   A szerelem gyönyöreihez is az angyalok révén jutott el. Már gimnazista volt, mikor egy este Tátrai Pubi beprotezsálta a Steinné madám lányaihoz, aztán a szöszke Angéla, aki az Anzsi művésznevet viselte, nagylelkűen beavatta őt mindenbe, amit egy ilyen korú fiúnak még nem illet tudnia. Igazi angyali szépségű leány volt, ártatlanságának álcáját büszkén hordozta, majd egy alkalommal sajnálatos módon gyereket fogott egy ismert úrtól és belépett az angyalcsinálók népes táborába.
   Ezek a gondolatok futottak át a fején, míg az eget nézte. Ez most vajon melyikük lehetett, töprengett magában Tóth Tihamér. Majd lassú léptekkel elindult, hogy megkeresse. Szárnyhoz az angyalt.