Megkopott, gondolta Amudsen. Nem volt ilyen szúrágta ez a padlásszoba, vagy manzárd, vagy mi az ördög. Nem voltak ilyen feketék a faoszlopok és tetőgerendák, nem voltak ilyen füstösek a falak, nem volt ilyen szürke az ágy. Igen, az ágy, mosolygott magában Amudsen. Friss illatú, patyolatfehér, ropogós ágynemű várta mindig a vándort: ha a kis vaskályha duruzsolt, hát lehetett bármilyen hideg odakint, fütyülhetett a szél a réseken, mégis melegre leltek a dunyha alatt.

Nyomaidon visszafelé

Szélvész dühöngött, csapta a jégszilánkot Amudsen magasgalléros, hosszú kabátjához, szakadt tetejű cilinderéhez, szikár, dércsípte arcához. Előredőlt a hóviharban a felfedező, úgy állt ott, mélyen zsebredugott kézzel a Gellérthegy szikláján, a legmagasabban, hogy alatta a város, felette meg a vasszínű ég.
   Már maga sem tudta, mióta jött az Északi sarkról, örökké csak a saját nyomaiba lépve, mint az indiánok, hogy tévútra vezesse ellenségét. Most hát újra itt. Alant a város szépen fehérbe öltözött, a pelyhektől a Duna túloldalát már csak mint rejtélyes szellemképet látta. Hóba bújtatott házak, utcák, titkos terek és erkélyek. Amudsen úgy előredőlt, hogyha a szél elállna hirtelen, hát Szent Gellértként bucskázna alá a magasból. Kivéve a hordót, gondolta a világjáró. Saját, hóba mélyedt nyomaiba lépve, lassan, elgondolkodva elindult lefelé,a városba.
   Elfeledett nyomai először az Erzsébet-hídon vezették át, a havas járdákon világosan rajzolódott ki az út, már emlékezett is, hová vezet.

   A hajdanvolt szerelem, a festőnő műtermébe száznál több lépcsőfok vezette fel Amudsent. Végül ott állt a tetőtéri lakás feketére kopott, összekarcolt, festékfoltokkal tarkított ajtaja előtt. (A festőnő még mindig nem szeret kezet mosni, állapította meg a világjáró a kilincsen virító friss festéknyomokra tekintve. Vállat vont, és lassan lenyomta a foltos nyitószerkezetet.) A festőnő a vászon mellől - melyre széles ecsettel vastagon veres festéket kent éppen - úgy nézett a férfira, mint éjji szellemalakra szokás. Tekintete a látogatóra révedt, nem is rá, inkább mögé, vagy talán belé nézett. Nem is látta, nem is láthatta már jól a felfedezőt, bámult a művésznő (miképp régen is) messzi világokra, távoli tájakra, elmúlt dolgokra.
   - Még mindig templomot festesz - hordozta körbe tekintetét Amudsen a mindenféle vásznakon.    Tornyok, keresztek, ablakok, kupolák, boltívek, oszlopok, vasrácsos kertek, rózsa- és orgonabokrok. A képek barnán, feketén, vörösen, vagy épp királykéken, okkersárgán, püspöklilán, akvamarinszínben mindenütt ott lógtak, hevertek, támaszkodtak egymás hegyén-hátán, és mind az Isten házát mutatták a szemlélőnek.
   - Ma már csak kívülről - mosolygott fáradtan, nagyon fáradtan a festőnő a vászon mellől, amire figyelme nagy részét koncentrálta, csak keveset juttatva belőle a felfedezőnek - Örökké kívülről - dünnyögte inkább csak magának.
   Megkopott, gondolta Amudsen. Nem volt ilyen szúrágta ez a padlásszoba, vagy manzárd, vagy mi az ördög. Nem voltak ilyen feketék a faoszlopok és tetőgerendák, nem voltak ilyen füstösek a falak, nem volt ilyen szürke az ágy. Igen, az ágy, mosolygott magában Amudsen. Friss illatú, patyolatfehér, ropogós ágynemű várta mindig a vándort: ha a kis vaskályha duruzsolt, hát lehetett bármilyen hideg odakint, fütyülhetett a szél a réseken, mégis melegre leltek a dunyha alatt.
   És megkopott, igen, nem kétséges, megkopott a hajdanvolt nő is. Lábain a fekete harisnya fekete, ormótlan cipőbe futott, a derekán, a szoknya felett pokróc a hideg ellen, a fürtös haj most is kócos, de a vastag, göndör tincsek alatt megnyúlt az egykor fitos orr, megvastagodott a szemöldök, ráncok futottak az orr fölé, a száj szegletébe, szigorúságba vonva az egykor lágy arcot. Mint egy holló, gondolta Amudsen. Egész apró légáram keletkezett csupán, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

   Nyomai kanyargósan, bujkálva és bukdácsolva vezették tovább. Néhol elmosódtak, a latyak miatt szinte láthatatlanná váltak, vagy összekeveredtek idegenek nyomaival, hogy azután újra és újra fölbukkanjanak, és vezessék tovább a sarkkört is megjárt férfit. Szürke házak, fényesen csillogó jégtócsák, szikrázó bádogcsövek között vezetett útja. A hófelhők a kéményeket érintették, a villámhárítók szinte felsértették az égi vattapamacsokat. Dunyha alatt bújik a város, lehelt fehér gomolyt maga elé Amudsen.
   A tanárnőék a földszinten laktak, ha nincsenek a nyomok, hát a világjáró nem ismeri fel lakhelyét, mivel a névtábláján immár idegen név virított. Férjhez mehetett, gondolta Amudsen, miközben kopogott az ajtón.

   Gyerekfej a nyílásban, csillogó szemek, kiabálás, a tanárnő kövérkés alakja, szőkefürtű feje és szőke mosolya, még két gyerek, egy kisebb és egy majdnem felnőtt, csoszogó nagymama, kávéillat, lelkendezés, az ablakon csapkod a szél, a felhőkön percre átsüt a Nap.
   Barátságos, kopott, de rendezett családi fészek, könyvespolcok sora, számítógép, fikusz és rododendron, kitaposott házipapucs, műsorfüzet, napilapok, gyerekjátékok, régi reprók a falon, tolla vesztett bagoly a polcon. Vidám csevegés, elmúlt emberek, egykori barátok emlegetése, sóhajtozás, szép emlékek feletti mosolygás, humorosakon nevetés. Forró, finom kávé, cukor és tej nélkül, udvarias búcsúzkodás, fogadkozás, ajtócsapódás.

   Ropogott a hó a láb alatt, szinte világított Amudsen lábnyoma benne. Lassacskán kigyulladtak az utcai lámpák, itt-ott a lakásoké is. Boldogság, melegség ömlött ki belőlük a hideg járdára, de Amudsen nem állt meg, hogy mint régen, most is belessen az ablakokon, számba vegye a férjek háziköntösét, asszonyaik fehérneműjét, fehér lábait. Ment nyílegyenesen a cipői nyomán oda, ahová azok vezették.
Késdobálóba vitték a régi léptek, a harmadik nőhöz. Vénusz leánya kopott bundában ült a sarokban, elhomályosult szemeivel nehezen ismerte fel Amudsent. Akkor hosszan, kikerekedett szemmel nézte, majd a nyakába borult - vörös üveggyöngyei hidegen csiklandozták a felfedező kulcscsontján a bőrt - és sírva fakadt. Hosszan, csendesen sírt, szólni nem szólt, nem mondtak egymásnak egyebet.

   ***

   Tudom, Uram, ki közelít. A nyomok végén, tudom. A Sátán kíséri lábaim rajzolatját, ő, a lépteim végén ólálkodik. Ha beér, el kell vesznem.

   Magamat Sátán kezébe nem adhatom,
   Megragadom kecskeszarvas fejét tartó nyakát,
   Lelkét kiszorítom, ki én, ki, a gigáján,
   A lelkét, erős marokkal.

   Vagy éppen ez az, amit lógó piros nyelvvel,
   szájából lógó nyelvvel akar? Gyilkos
   leszek, ha lelkét gigáján kiszorítom, az
   leszek. Inkább hagyom, hogy jöjjön,
   hagyom, hogy marka nyakamra fonódjon,
   és nevetek: hagyom magam, nem ölök.

   Megmenekültök ti, ha ő halott. Mégis
   gerincét töröm, két karommal meg-
   roppantom. Élhettek boldogan, bűneitek
   eloszlanak, mint a füst, elolvadnak, mint a
   jég. Ha halott a Sátán, kísértése sírba száll.

   Én, a világ megmentője? Lelkek megszabadítója?
   Hiúságok hiúsága csupán. Nem értetek: magamért
   tenném. Hiúság nemtője, hagyj békét. Gyilkos
   Júdásként a világ bűneit magamra vállalva
   tenném. Hová lenne a Döntés? Hová az igaz Jótett?
   Hová a kísértésnek ellenállás Akarata?

   Heverek majd, a kígyó-villás nyelvű,
   lángszemű, kénkőbűzű patás már itt
   jár. Lába alatt ropog a hó. Marad
   nektek Ő, hazugságaitok és igazmondástok,
   seggnyalás és büszkeség, korrupció és böcsület,
   tolvajlás és adomány, csalás és önfeladás.
   Meghagyom nektek. Választhattok, mert én az
   Ördögöt...
   Egy tenyér most torok felé nyúl.

   Hajnalban a Kossuth tér közelében, a Parlament mellett, egészen pontosan a rakpart lépcsőjén egy emberi test lenyomata világított a hóban. Kivehető volt magasgalléros, hosszú kabátja, szakadt cilindere, szikár arca a földön. Talán egy részeg, mondta valaki. Csupán a Móci becenevű fedélnélkülinek ütött szöget a fejében, hogy sehol egy lábnyom a hóba rajzolt alak körül. Se oda, se el nem vezettek nyomok.
   Tán elröpült, sóhajtotta az utcánélő a Parlament tetejéről a híd felé vetve pillantását. Sehol egy sirály, sehol egy galamb, egy varjú. Ahogy kissé támolyogva elindult, halk szárnyak suhogása hallatszott a magasból.

Kapcsolódó:

A siralmasság minden mai publicisztia része (Interjú az  szerzővel)