A kritikus nyulak kiugratása 2. – Tárca a jövő kritikusairól
A jövő bloggerei majd tele szájjal nevetnek egy régi kor gyáva fogalmazóin, akik langyos semmitmondásukkal töltötték meg az állami pénzen összetintázott papírlapok újrahasznosítható kötegeit. Teli torokból kacagnak a személyre szabott ösztöndíjakon, a célirányosan kiírt NKA-pályázatokon. Megmosolyogják az elméletmozaikokból összeillesztett tanulmányvázlatokat, melyek elárasztották a folyóiratok kritikarovatait. – Sultanus Beatus tárcája
Tárca a jövő kritikusairól
A kritikus nyulak kiugratása 2.
Nem könnyű jóslásokba bocsátkozni egy önmagát lassan felszámoló műfaj jövőjéről, főleg egy tárca keretei között, amely az esetleges gyász helyett inkább arról szeretne értekezni, miként is vándorol a kritika lelke egy másik műfajba, miként veszi át a kritikus szerepét egy önmagáról mit sem tudó digitális forradalmár. Mert, ha a kétségeket halmozó jelenből a jövőbe nézünk, a legfőbb kérdés az: kik lehetnek a jövő ítészei?
A jövő kritikusai a bloggerek lehetnek, akik már nem függnek szerkesztőktől, határidőktől és a kezükbe nyomott recenziós példányoktól, hanem csakis napi teendőiktől, hangulatuktól és internetszolgáltatójuk sávszélességétől. Kritikáikat munkahelyi lopott perceikben vagy éppen padlófűtéses otthonaikban írják egy-egy pohár citromos sör és lágy vörösbor mellett, terjedelemmel és órabérrel mit sem törődő szabadidejükben. Legtöbbször azért szólalnak meg, mert vitára vágyva jól tudják: az ember csakis így formálódik, és ennek segítségével képes az őt néha észrevétlenül megfojtó elveket darabokban lehúzni a vécén. Ha pedig meglepő módon mégis meg vannak elégedve önmagukkal, hajlandók provokálni azért, hogy megismerjék más véleményét, másban fürösztve meg saját láthatatlan arcukat. Vagy az is elképzelhető, hogy egyszerűen szeretnek írni és olvasni, szavakkal és mondatokkal tetszelegni, kötöttségek és elvárások nélkül.
A jövő bloggerei ezért majd tele szájjal nevetnek egy régi kor gyáva fogalmazóin, akik langyos semmitmondásukkal töltötték meg az állami pénzen összetintázott papírlapok újrahasznosítható kötegeit. Teli torokból kacagnak a személyre szabott ösztöndíjakon, a célirányosan kiírt NKA-pályázatokon. Megmosolyogják az elméletmozaikokból összeillesztett tanulmányvázlatokat, melyek elárasztották a folyóiratok kritikarovatait. Az emó tudományos csökevényének tartják majd a recenzió álműfajaként eladott laudációkat, és lelkesednek az apróbb cinikus kekeckedésekért. A jövő század kritikusa így maga az átlagolvasó lesz, tizenöt perc hírnevet mindenképpen jelentő véleményével.
Így lehet a jövő megbecsült átlagítésze a családanyává, majd unatkozó nagymamává váló tetovált emó, a Coelho-függő ráncosodó cicababa, a sörpocakot eresztő nyugdíjas hírlapárus és a szabadidejében dilettáns költőnek álló középvezető. Mindnyájuk ereje éppen abban rejlik, hogy punkok a szakmában, melyről talán tudomásuk sem lesz. A stílusuk, a határozott véleményük és a szövegre épülő élményalapú mondataik lehetnek azok az erők, melyek arra ösztönzik olvasóikat, hogy vissza-visszalátogassanak hozzájuk.
Bárhogy is lesz, a jövő kritikája nem papíralapú, mert a nyomtatott lap nem kész a gyors, de gyakran még a lassú vitára sem. A nyomtatott sajtó így hatalomféltő szörnyeteggé válhat, aki nem enged szót az internetdemokrácia nicknevek mögötti vagy névtelenül meglapuló, ám véleményét elhallgatni nem akaró kommentelőinek. Tudomást sem vesz róluk, mert megriad egyenességüktől, stílusuktól és gyakori igazságtalanságuktól. Hiszen a hálózat adta szabadsághoz hozzátartozik a hülyeség, az indulat, a tévedések tömkelege. Emellett az egyik legnagyobb veszély, mely az egyre nagyobb számban onlájn is megjelenő folyóiratokra várhat, hogy túl sokan olvassák. Olyanok is, akik nem értenek mindent, és nem félnek ezt hangoztatni. Olyanok is, akik bár mindent értelmezni tudnak, csak éppen nem értenek egyet. Így van mitől félnie a papírra nyomott lapoknak, ha hajlandók kiállni a közönség elé, és vállalni azt a harcot, amit most a harctértől távol, bebetonozott luxusbunkerekből vívnak.
A jövő kritikarovata így bejegyzésekhez vezető linkekből és blogokból átemelt szövegekből állhat, melyhez az egyik leggyakoribb út a közösségi portálok üzenőfalaitól, valamint a keresőprogramok találataitól vezet. De az is lehet, hogy a hallgatás vagy az elhallgatás válik beszédessé, ahogy történt ez néhány nappal ezelőtt egy olyan bloggal, amely államilag dotált írói szervezetek presztízsét veszélyeztette. Így tűnt el a Napi szar vers, amely provokatív és demokratikus célokat ötvözve talán egyedül vállalta fel az etikai szempontokat mellőző, szövegközpontú kortárs verskritikát, de a nyilvánosság mögött megbúvó nyomás miatt kényszerű módon megfutamodott. Ez pedig felveti azt az irodalmon túli kérdést, hogy a döntéssel, bárkié is volt, talán a demokráciától a politikai diktatúra felé tettünk visszalépéseket. De az irodalom keretén belül maradva is kétségeket támaszt: van-e értelme a jövő kritikusairól beszélni.
Sultanus Beatus
Kapcsolódó írások:
A magyar szépirodalmi sajtó állapotáról - Vasárnapi levelek 133.
