Poós Zoltán: A szív határai

Apám megvakarta a tarkóját, majd beinvitálta Orolyánt a konyhába.
Az emeleti könyvtárszobába – ahol a robotkészítéshez szükséges szerszámaimat tartottam –, már nem ért fel a beszélgetés. Ablakából remek kilátás nyílt a kertfalat takaró hársfasorra, és az érpartig leereszkedő széles veteményesre, melynek tulipánt formázó, díszes kerítéskarói mellett sóskamezők hullámzottak az enyhe szélben.
Ahogy a szoba hűvösében lomjaim között szemlét tartottam, eszembe jutott: ha nem lehet enyém Katinka, ha küzdelmes udvarlásom eredménytelenül zárul, őt megformázó bábut készítek.

Első rész

1944. szeptember 23.

1.

Amikor az évszak első mennydörgése fölverte a sűrűn benőtt kertet, lehullottak az ajtó fölé kitűzött rókalepke szárnyai. A fecskeszaros vaskerítésről bögölylegyek szálltak a veranda üvegtábláira. A kert buján virágzott, és ez már nem lehetett csupán a természet műve. Képtelenül nagyra nőtt dáliák között, mint egy óriáskígyó, nyálkás vízzel teli slag tekeredett. Az elviselhetetlen szagú gyomnövények felől abbamaradt a rovarzsongás, csak a Beliczey kastély redőnytokjaiba bújt darazsak zümmögése hallatszott. Mintha a vegetáció is egy követ fújna a határszakasz erdeiben élő farkasokkal, akik néha bemerészkednek a városba, hogy szétmarják a kertek alján alvó csavargókat és a katonaszökevényeket.
Túl a folyón már számolni kell az éjszaka gyermekeivel, akik bepiszkítják, összetörik a templomok szent tárgyait, de én csak arra tudtam gondolni, amit hajnal fél ötkor láttam, amikor kimentem vizelni a nyári konyha melletti budiba.
Bár a kastélyban volt angol vécé, mégis a sajátomat, a Herter Katinka körömlakkjával kipingált illemhelyet szerettem.
A hengerelt minták rácsait, mint afféle kifestőkönyvet a tizenhárom és fél éves Katinkával közösen színeztük ki. A bérmálása előtt kapott mélyvörös lakkjával valóságos ékszerdobozzá varázsoltuk az árnyékszéket.
Ahogy álmosságtól kábán, a nyári konyha hátsó traktusa mellett lépkedtem, neszezésre lettem figyelmes. A zaj Sztanoj Bogdán gazos telke felől jött. Az egyre erősödő szél leverte a harmatot a kert fáiról.

Lenn a Szárazér partja felé – ahol a telkünk széle rojtosodni kezdett és gazos tereppé vált – csapatostul vonultak el az őzek és a szarvasok.
Háromnegyed öt lehetett, amikor megszólalt a kakas. Vászika, a cselédünk szerint minden kakri el van átkozva, mert amikor megtagadták Jézust, kukorékolás hallatszott. Leültem, hogy dolgom végezzem. Elbambultam a deszkán ülve, de hirtelen a szél kivágta a budi ajtaját, és kiröppentek az összevágott újságlapok. Nyitva hagytam az ajtót, hogy jól belássam a terepet. Esni kezdett, a szél szétbontotta a magtár göcsörtös falára felfutó szőlő leveleit, és kirángatta a fal apró repedéseibe belenőtt fiatal ágakat.
Itt kellett átvészelnem a vihar első hullámát. Körömlakkos cifra palotám mellett egy üregre lettem figyelmes. Persze, pár nappal ezelőtt, mikor édesapám szétszedette a neogótikus cserépkályhát, itt ásatta el Knébel Zsívával, birtokunk gazdatisztjével.
Nagyapám – akit az első világégés idején koronás arany érdemkereszttel és Ezüst Signum Laudisszal tűntettek ki, és akitől 1920-ban elvették az Arad-Modenai uradalmát – idegösszeroppanást kapott, amikor egy hónapja a románok átálltak az oroszokhoz. A román megszállás idején a katonák kifosztották a birtokot, elvitték az ékszereket és az ezerötszáz pengő értékű állatállományt. Rossz volt az előérzete, hangján átütött az aggodalom, minden értéket elásatott az uradalom területén. Az ezüst szőlőtőkés dísztálakat, a Mária Terézia koronázásának emlékére készített gyöngyházbetétes rokokó karkötőt, az 1848-as zászlónkat, a perzsabundákat, a huszármentéket, a Molnár C. Pál festményeit, a perzsaszőnyegeket és még tíz bödön zsírt is. Csak nehogy elvigyék Zsíva bácsit, mert ha tényleg átvonul a városon a front, az egész környéket fel kell túrni, ha rántást akarunk csinálni.

2.

Városunk a Pestről Aradra vezető postaúton, Aradtól két állomásnyira feküdt. Igaz, ezt csak az iskolában mondtuk így, hisz Arad már egy másik országhoz tartozik, ahogy az öt kilométerre található Tornya is. Az a falu, ahol édesapám született.
Napkeletről nézvést a birtokunk mellett terültek el a vizesi és varjasházi puszták, délről a pécskai határ, napnyugat felől a sziondai – észak felől pedig a lévési puszták.
Vadgalamb lebegett a veteményes fölött, méregetve a szél erejét. Visszasétáltam a kastélyba. Ahogy a hajnali félfényben rápillantottam, olyan idegenül állt a semmi közepén, mint egy elhagyott, díszes vasútállomás, amely előtt fölszedték a síneket.
Apám szerint egész Csanád vármegyében a mi kastélyunk volt a legszebb, még ha nem is a legnagyobb. Nagyapa szerint csak azért nem lett nagyobb, mert nem tudtuk volna normálisan kifűteni. 1882-ben készült el, abban az évben, amikor krivinai Lonovics József főispán buzgó fáradozása folytán a városban vasútállomás épült, s megindulhatott Szeged és Arad felé a vasúti közlekedés.
Ahogy becsuktam az udvar kapuját, a pávaszemlepke szárnyai besodródtak a folyosóra, melynek padlóját sakktáblaszerűen lerakott fekete-fehér kőlapok borították. Kezet mostam, majd szédelegve visszamentem a szobámba, és azonnal elaludtam.
3.

Még félálomban voltam, amikor úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást a fenyegető jelekről, befejezem Kempelen Farkas sakkgépének megépítését.
Ha nem sikerül a masina, legfeljebb magam bújok bele, így rejtőzök el az orosz katonák elől. Persze, csak akkor, ha nem lesz időm kimenekülni a családi kriptába. Az alapanyagokat – a felhúzható táncosnőket, a zenélő dobozokat, az akrobata bohócokat, a kaisersrot függönyt és a tönkrement imazsámolyt – napokkal ezelőtt összekészítettem. Sápadt lehettem a ránk leselkedő veszélytől, és a növekedés okozta fáradtságtól.
Mindenki számolt azzal, hogy a kiugrott románokat megtámadó ezredeknek – ahogy nagyapám mondta – nem sikerül kitűzniük angyalcímeres lobogónkat a Déli-Kárpátok ormaira. Én valahogy nem számoltam ezzel az lehetőséggel. Tizenkét éves kamasz voltam.
Nem volt kétségem afelől, hogy tovább folytatódik régi életünk, hogy ugyanúgy eljárunk majd Szegedre operába, és eleget teszünk a vacsorameghívásoknak.
Amikor a promenádon néhány hete közzétették Dálnoky Veres Lajos kiáltványát, mely szerint a magyar honvédség bevonul a románok által megszállt területre, és feltartóztatja a vörös rémet, biztos voltam benne, hogy sikerrel járnak.
– A haza és a Legfelsőbb Hadúr azt parancsolja, hogy a magyar honvédhadsereg elinduljon délkeletnek, és felszabadítsa a Szent Korona ékességét, Erdélyt – visszhangzott a Köpködőnek nevezett térről. A katolikus templom lépcsőjén félmeztelen, düllesztett hasú gyerekhad vágta a lépést, mintha katonák lennének. Volt, aki papírcsákóval a fején bodzapuskával hadonászott.
. Amikor azt szajkózták, hogy befűtünk a ruszkiknak és az oláhoknak, úgy kacagtam, mint keresztapám viccein a disznótorok alkalmával. Nem számoltam azzal, hogy viharfellegek szegődnek az augusztus végi napokhoz, és hogy száznyolcvan fokos fordulatot vesz családunk élete. Akkor sem hittem volna, ha a kártyából, tenyérből, kávézaccból és vizeletből jósoló cigányok az életükre is megesküsznek látomásaikat illetően. Sokan tudni vélték, hogy Horthy Miklósnak – aki kalendáriumokon, pénzérméken, teáscsészéken nézett nap, mint nap ránk – hamarosan véget ér az országlása. Arról viszont fogalmunk sem lehetett, hogy mi lesz azután, ha Horthy egyszerűen kisétál a budavári palotából, és nem jön vissza többé.
A Szárazér melletti promenádot körülvette a nyár. Cselédek és diákok sétáltak a virágágyak és az első világháborús emlékmű között, a gazdák megálltak egymást üdvözölni, mintha nem is a közelgő front mellett, hanem a béke szigetén növő narancsfák evangéliumi árnyékában lennének. A párban sétáló lányok leültek egy-egy padra, mintha elfáradtak volna a hamis pompától. Lábukat úgy rakták keresztbe, hogy a mozdulatokban benne legyen a megcáfolhatatlan kinyilatkoztatás: egyszer majd férjhez akarok menni, de most udvaroltatni akarok.
, a A dobozi zenetársulat hetente kétszer a kioszkban az iparosoknak és az intelligenciának húzta a talpalávalót, miközben a szabadtéri estélyeken tizenhat díszes petróleumlámpa adta a világítást.
A kíváncsiskodók az olajzöld padokon és székeken ültek, meredten bámulva a folyóparton álló Nepumuki Szent János szobrotsorba állított páncéltörő ágyúkat, a bazárok sorfala előtt vonuló, üres tekintetű, fáradt katonákat.
A hínárral teli folyó enyhe fodrokat vetett a nyárvégi forró szélben. Iszaphátán avarszigeteket emeltek a tölgyfapark lehullott levelei, melyeket a malacdögökkel teli búzászsákok tettek rémisztővé.
Kempelen sakkgépével az volt a célom, hogy elkápráztassam az árva kis Herter Katinkát, a közeli Herter tanyán élő, nálam másfél évvel idősebb lányt. Szülei halála után keresztapja vette gondozásába. Katinka barna haja, telt ajka, egyenes vonalú, ívelt szemöldöke, és zöld, érzéki szeme valósággal megigézett. Arcának vonásai meghaladták a korát, szinte felnőttnek hatott kifejlett melleivel, kissé ívelt – ahogy ő mondta –, nyusziszerű orrával.
Megbabonázott, a látványától szinte sajgott a testem. Nem volt igazán okos, de megvolt benne az üldözött vad éber ravaszsága. Azt mondta, hogy azt szereti bennem a legjobban, hogy nem vagyok felfuvalkodott hólyag, mint a többi gazdag, de azért néha nagy a pofám. Katinka viszont szinte mindent nyűgnek érzett, ami az iskolával volt kapcsolatos. Persze, volt elég baja – ahogy akkoriban fogalmazott.
Elalvás előtt azért imádkozott, hogy támadjanak fel a szülei. Egyszer hallottam, amint azért könyörgött, hogy jelenjen meg előtte az édesanyja, aki belehalt a szülésbe. Apja három évig gyászolt. Ha valaki figyelmeztette, hogy már letelt a gyászév, mindig ezt felelte:
– A szíviben nem ehhöz igazodik, aki gyászol.
Három év után elment a Czene kocsma farsangi mulatságára, ahol felrobbant egy petróleumos hordó, és bennégett az épületben.
A környékbeli fiúk a romok között kormos párbajtőröket és sisakokat találtak, amelyekről azt terjesztették, hogy a benn égett halottak szellemei viselték, csak valamiért itt felejtették.
Ezek a kardok a padláson lehetettek, az ezernyolcszázas évek végén volt itt egy vívó klub.
A tűzeset után Katinka Herter nagyapjához került gyámságba.
Nekem már ez is elég titokzatosnak tűnt, hát még az a történet, amit Katinka mesélt anyai nagyanyjáról, a tornyai Dusik Örzséről. 1896-ban, amikor XIII. Leó pápa elrendelte, hogy a millennium emlékére ezentúl évente, október 8-án tartsuk meg a Magyarok Nagyasszonyának ünnepét, a Pécskára vezető út mentén, a libalegelőn – amit akkoriban a papok földjének neveztek- megjelent Szűz Mária, égszínkék, arannyal szegélyezett ruhában, és azt mondta neki:
– Lányom, soha ne moss vasárnap!
 Azóta se Tornyán, se Pécskán, se Kisiratoson, egyetlen cseléd se mer mosni a hét utolsó napján. A jelenés helyszínén – ahol gyógyvizes forrásvíz fakadt-, kutat ástak a tornyaiak, majd fakápolnát emeltek mellette.
Zsideg János, a helyi plébános azonban nem hitt a víz gyógyító erejében,  lebontatta a kápolnát, és sertésólat csináltatott belőle. A disznói minden évben elpusztultak, mígnem elbontatta az építményt.
Katinka azt mondta, hogy ő elhiszi a történetet, mert nagyapja szerint szóról szóra igaz volt. Örzse néni esküvőjén olyan sokan álltak az utcán, és fogták meg a menyasszony ruhájának szegélyét, hogy igaznak kellett lennie. Vernel fényképész egyetlen fotója sem sikerült az ifjú párról, és ez is az egykori jelenés tanúbizonysága.
Reggel hat körül járt az idő, amikor vad légáramlatok felkapták a tócsák felszínéről a vizet, és a szél megrázta az ablaktáblákat. Hirtelen a kert felől ágyúzás hangja hallatszódott. Az oroszok bevonultak Tornyára, a határ román oldalán lévő, a kastélyunktól mindössze három kilométerre lévő faluba.

4.

Városunkban 1919-ben általános volt a románellenesség. 1919 júniusától 1920 áprilisáig román fennhatóság alatt éltünk, ezalatt az ítélő bírák háromszor tagadták meg a román hűségesküt.
A város 1910-ben negyvenöt évre szóló szerződést kötött az Aradi Villamossági Részvénytársasággal, melynek értelmében a társaság kiépítette a villanyhálózatot – elsőként a kastélyunkban, hisz a tízezer voltos távvezeték az Aradi út mentén, tőlünk pár száz méterre vezetett. Az 1920 márciusában kivonuló románok elvágták, s a villanyvilágítás két évig szünetelt. Nagyapám szerint a megszállást jól jellemezte a város sötétségbe borulása.
1922-től újra volt villanyunk, mert a hengermalomnál a város kiépített egy transzformátorállomást. Tornyáról újra látszott a kastély pompás fényessége.
Ez sokat jelentett a háború után elcsatolt falunak, hisz nemcsak a tornyaiak érezték, hogy a gyalázatos békekötés után az ő falujuk lett a világvége, mi is azt gondoltuk, hogy velünk ér véget a világ. Nagyapám szerint, amit nekünk a Világosi hegyek jelentettek, ugyanazt jelenti a tornyaiaknak a határ túloldaláról átszivárgó fény.
Lehet, hogy többé már nem lépik át kastélyunk küszöbét Csanád megye feltalálói, szocdem tervkovácsok – jutott eszembe a távoli ágyúzás hangjaira, amikor keresztülmentem az emeleti szárnyon, hogy a sakkgéphez fölvigyem a turbánt, azaz a törölközőmet. A sakkgép figurája nem lehet más, csak egy arab filozófus.
– Merre járnak a mieink? – kérdezte anyám szeptember első hetében Orolyán Jenő nyugalmazott századostól, aki azért jött, hogy elvigye a fölfüstölt kolbászokat és sonkákat. Orolyán jobbnak látta, ha levágat egy disznót, hogy legyen mit enni a hosszú úton. Ehhez képest úgy mondta el a híreket, mintha a rádióba olvasná be:
– Hadseregünk egyik éke elérte Magyarpécskát, épp készül átkelni a Maroson, s aztán irány Temesvár. A másik ék Arad felé tör. A románok kitérnek, visszavonulnak. Csapataink harci szelleme kitűnő, a németek hathatós segítsége is hamarosan megérkezik.
Apám megvakarta a tarkóját, majd beinvitálta Orolyánt a konyhába.
Az emeleti könyvtárszobába – ahol a robotkészítéshez szükséges szerszámaimat tartottam –, már nem ért fel a beszélgetés. Ablakából remek kilátás nyílt a kertfalat takaró hársfasorra, és az érpartig leereszkedő széles veteményesre, melynek tulipánt formázó, díszes kerítéskarói mellett sóskamezők hullámzottak az enyhe szélben.
Ahogy a szoba hűvösében lomjaim között szemlét tartottam, eszembe jutott: ha nem lehet enyém Katinka, ha küzdelmes udvarlásom eredménytelenül zárul, őt megformázó bábut készítek.
A könyvtárszobában egy ideig a szokásos ünnepélyes csend volt, de aztán a konyha felől zajra lettem fegyelmes.
– A szovjetek már a határon összevonták erőiket, hamarosan támadni fognak.
A csendőrök gyűjtik a parasztokat, mert a Wehrmacht tisztek rájuk parancsoltak: vágassák le a lábon álló kukoricát, hogy lássák az ellenséget. Volt ott minden, lődöztek, mint a ménkű, az oroszok néhány óra alatt benyomulhatnak a város főterére. Kész csoda, hogy ennyit hezitálnak a határon.
Felismertem az állatorvos, Puzsin Milos hangját, ezek szerint Orolyán után újabb látogató érkezett hozzánk. Lejjebb merészkedtem a lépcsőn, de senki sem vett észre. Nem tudtam, hogy már pár napja összeült a jegyző, a főszolgabíró és a polgármester, hogy rendeletet hozzanak a totális kiürítésről, az élelmiszertartalékok és az üzemanyagkészletek nyilvántartásba vételéről, és a tizenhat évet betöltött leventék besorozásáról.
Sokan kimenekültek a környék tanyáira és majorságaiba. A környéken több ezer szerb lakott, ők lelkesebben várták az oroszokat, és mindenkit nyugtatgattak, hogy majd meglátják, nem lesz semmi baj, a szovjeteknek úgyis sürgős a dolguk, talán egy napot sem maradnak itt.
Puzsin tovább folytatta az ingujjban álló apámnak, hogy megindult az áradat a vasútállomás felé, de már előző este felsőbb utasításra minden vonatot Mezőhegyesre irányítottak a hadiszállítások miatt, így csak a városháza két teherautóját tudják a rendelkezésünkre bocsátani Mezőhegyesig, ahonnan már jár vonat az ország belseje felé. Továbbá hozzátette, hogy sietni kell, mert csak egy megerősített létszámú lövészezred maradt Szelezsán százados parancsnoksága alatt, hogy biztosítsa a német és magyar csapatok gyors kivonását a zsákból. A zsákot nem értettem, viszont rögtön tudtam, hogy én a családi kriptába menekülök. Abban a pillanatban sem a szüleim, sem Katinka nem jutott eszembe. Eldöntöttem, hogy terepszemlét tartok, és felmászok a kertünkben álló hatalmas diófára, ahonnan nemcsak Tornya házaira látni, de ha a köd nem függönyözi el a látványt, a világosi hegyeket is.