2005-ben csatlakoztam a Budapest Shortfilm Festival csapatához, és ezévben megnyertem a francia NISI MASA forgatókönyvíró pályázatát. Utóbbi hatalmas csalódás volt, ugyanis a pályázati kiírásban egy szóval sem szerepelt, hogy az a 3000 euro, amivel nyereményként kecsegtettek, az forintosítva nulla, ugyanis 3000 euro értékű laborköltséget jelentett, amivel nem mentünk itthon semmire, hiszen elindulni sem tudtunk vele. A kirobbanásom elmaradt, de a filmezést továbbra sem adtam fel. Na, mindegy, nem panaszkodom: csapásokat adunk és csapásokat kapunk…

Tudatrobbantás és nyelvújítás - ez lehetne a mottóm. Modern felgyorsult világunkban minden írónak be kell gyorsulnia egy kicsit, ha felszínen akar maradni. Ezt már nem tudom, ki mondta, de van benne igazság. Kedvenc műfajom a groteszk és az abszurd, mert mindkét irányzat teret enged írói eszközeim hatékony kibontakozásának. Egyfajta bizarr emanáció érthető közvetítését szeretném elérni minden megnyilvánulásommal.
   Ezzel párhuzamosan minimalista installációkat is készítek, melyből állandó kiállítás látható a Puskin mozi előterében. Ami a stílusomat illeti, szeretek olyan szavakat használni, amik nem léteznek, én találtam ki őket, és ha számon kérik tőlem, hogy mégis mi ez, azt felelem, hogy egy szó akkor létezik, ha valaki jelentéssel tölti fel azt. Ha elmagyarázom a hallgatóságnak, hogy a „lampingúd” szó azt jelenti számomra, hogy napolaj, akkor a legtöbben elfogadják. Miért ne? Hiszen a szó akkor szó, ha értelmezi valaki.

   1979-ben születtem Budapesten. Kitanultam a forgatókönyvírást is. 2004-ben Dr. Nyershús néven jelent meg első kötetem. 2005-ben csatlakoztam a Budapest Shortfilm Festival csapatához, és ezévben megnyertem a francia NISI MASA forgatókönyvíró pályázatát. Utóbbi hatalmas csalódás volt, ugyanis a pályázati kiírásban egy szóval sem szerepelt, hogy az a 3000 euro, amivel nyereményként kecsegtettek, az forintosítva nulla, ugyanis 3000 euro értékű laborköltséget jelentett, amivel nem mentünk itthon semmire, hiszen elindulni sem tudtunk vele. A kirobbanásom elmaradt, de a filmezést továbbra sem adtam fel. Na, mindegy, nem panaszkodom: csapásokat adunk és csapásokat kapunk…
   A Prae és a Spanyolnátha folyóiratok rendszeres szerzője vagyok, 15 éve rendszeresen publikálok, humormagazinokban (többek között a nemrég megboldogult Kretén magazinban) és irodalmi folyóiratokban és on-line újságírásból keresem meg a sörre vagy borravalót.

Rimóczi László

Operabál és Pók

Minden évben szép, minden évben izgalmas. Jó nézni. Egy Operabál mindig cukros látvány. Ott van mindenki, aki összemutyizott a jó sorssal. Én nem voltam ott. És (a) Norbi se. De ezt most hagyjuk.
   Az Operaház gyönyörű neoreneszánsz épület. Harmonikus egységben olvadnak össze benne a reneszánsz és barokkos stíluselemek, architektúra és plasztika, ornamentika, fa- és fémmunkák.
   Ezen az estén az izgatott tolongást az első bálozók sora metélte szabályossá. A nyitótáncosok Johann Strauss Császárkeringőjére nyomultak; keringett a sok szép ember. Ezt a látványos, elbűvölő, csecsebecse hülyeséget finom kaja követte: szarvasgombás libamájtorta, libamáj trüffellel, balatoni fogas kaprosan, lazacölelésben chilibalzsamos vajmártással, gombás puliszka zsályás almaraguval.
   – Aj, kedves barátom – sóhajtotta egy elegáns frakkot viselő, éhes, vén buzi, az arannyal kivert sarokban. – Oly szép itt minden. De mondja csak, mennyi az idő, ha megkérdezem?
   – Fél tizenegy – felelte a másik, aranyrubintos órájára pislantva.
   – Ó, akkor hamarosan érkezik a Pók.
   – Bizony. A szokás rabjai vagyunk. A suvadás a lélek halála.
   – Hallotta, hogy meghalt Oszkár?
   – Egek! Mikor?
   – Délben…
   – Egek! Délben nem szoktak meghalni az emberek…
   Pók minden évben megjelent, nyolc lábon, nagyképűn, minden alkalommal új frakkban és cilinderben. Nélküle nem volt operabál.
   – Tudja, kedves barátom – így a vén buzi, – olvastam egy könyvben, hogy ha visszatartom a magomat, az növeli a kreativitást. Ön tudta ezt?
Társa szívesen hajlott a beszélgetőpartnerség felé:
   – Egyetlen egyforintos előállítása négy forintba kerül – suttogta, ugyanis a pénzverdében és a bankjegybizniszben voltak kisebb-nagyobb érdekeltségei.
   Ekkor halk harangszó töltötte be a termet. Mindenki tudta, mit jelent ez: Pók hamarosan megjelenik.
   Így is lett. Fél óra múlva, a terem végét uraló, húsz méter magas, százéves tölgyfaajtó nyikorogva kitárult. Mögötte csak a középkori fáklyák fénye vetített utat a sötétségben. Hamarosan egy gigantikus árny kezdett kibontakozni, majd fenyegetően közeledett a bálterem felé.
   Pók az ízeltlábú állatokra jellemező megfontolt lomhasággal totyogott elő, nyolc szörnyű lábán. Az Ármány divatházból származó, vadonatúj szmokingja tökéletesen passzolt a sok szőrös lábra. Fejtorán fényes cilinder ült, akár egy rémes reklámfigurának. Ilyen lehet a mumus, ami karácsonykor előjön a szekrényből gyereket enni.
   – Sziasztok! – mennydörögte az óriásállat, mély, reszketeg, sáros orgánumán. Mindig olyan hangja volt, mintha megfázott volna, pedig egy ekkora állatnak erős az immunja.
   – Hogy vagytok, drága pajtásaim? Felemelő érzés idén is látni titeket.
   – MI IS SZERETÜNK! – felelte kórusban a cifra tömeg.
   Minden évben probléma volt, hogy melyik asztalé legyen a megtiszteltetés, amihez majd Pók telepedhet. Mindig az állat döntött: idén Valagné Erzsébet és Gróf Sándor asztalát jelölte ki magának. A gyilkos rovargépezet odacsattogott lábain, majd lerakta irdatlan magát az asztal elé, ahol diszkréten összecsengett az asztalon álló finom porcelán-kabaré. Aztán jöhetett az élelem. Ezzel az aktussal mindenkinek az volt mélyen titkolt viszolygása, hogy a pókok nem esznek valami gusztusosan. Nem szalonba való az ilyen. Az alsó állkapcsuk egy rágóízből és egy állkapcsi tapogatóból áll. A két állkapocs össze is nőhet, mint az atkáknál. De nem ez a lényeg. Mikor Pók nekilát táplálkozni, egyszerűen ráokád a kajára, így a bélszín-gyöngytyúk alagútból, meggyes vörösbormártással kevert salátából és a ropogós sonkaforgácsból hamarosan szürke, gomolygó massza lesz. Ezt a cuccot asztaltársai szeme láttára felszívja. Ilyenkor mindenki udvariasan elfordul, nehogy megsértse az urat, tolakodó tekintetével.
   A tavalyi bálon történt egy kis baleset: egy fiatal első bálozó hamupipőkelány arcára rettegés ült ki, mikor lopva mégis odasandított. Ezzel íratlan szabályt szegett meg. Benézett Kékszakáll titokszobájába, ahol halott feleségek helyett most egy távemésztő pókféle fogadta. Felkészületlenül érte a látvány, pedig szülei előzőleg figyelmeztették rá. Az óvó tanácsok ellenére ránézett a zabáló állatra, és nem tudta levenni róla a szemét. Arcára őszinte megvetés, borzalom és undor ült. Azonnal felfordult a gyomra, s mintha Pókot próbálná gúnyolni, tenyerébe okádott. Katasztrófa. Pók észrevette a lányt, és azonnal behálózta. A hengerded gubóban még mocorgott egy kicsit a lány, majd lassan elcsendesült. A szörnyű csomag még ma is ott lóg a díszlépcső felett, a hatalmas bronzcsillár szomszédságában, néma mementót állítva a további szemtelen vendégeknek.
   A vacsora véget ért, a pincérek pedig szorgos legyek módjára elkezdték leszedni az asztalokat.
   Innentől kezdve már a jól megszokott tradíció vezette az estét. Póktól jött egy kérdés, a tömegtől pedig egy bejáratott válasz:
   – Na, mit szeretnétek, gyerekek? – recsegte Pók.
   – MESÉLJ NEKÜNK! – zengték azok ott lent.
   – Hát, jó. Üljetek le, és belekezdek.
   A rengeteg ember azonnal letelepedett, ki-ki az asztalához, mások a páholyokba vonultak vissza, de a vagányabbak ott helyben letették magukat törökülésbe, a fényes, konfettivel felszórt táncparkettre.
   Mikor elcsendesedtek, Pók belekezdett a mesébe. Érdes hangját visszaverte az aranykazettás tükörmennyezet, az ablakok feletti lunetták és a felmázolt mitologikus jelenetek.
   – Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár. Ez a házaspár meddő volt. Mármint csak a csaj. A férfivel nem volt gond: csak nyomta, nyomta bele az anyagot, de az asszonyban eseménytelenül eltűnt minden. Történt egyszer, hogy ezek ketten elmentek Bibionéba. Éppen ráértek mindketten egy kis nyaralásra. Bibioné egy tengerparti turistapari, és a sok bunkó pancsolón kívül még másról is híres: a csodatevő polipról. Hozzá zarándokoltak. A Csodatevő Polip szentélye a pálmabícsen, a fagyizó mögött volt. Az asszony nagy áhítattal közelítette meg a csodagerinctelent, és áldozati ajándékát tekergő csápjai elé helyezte: egy kis szardellát.
   – Mit kívánsz tőlem, földi asszony? – ébredezett a bölcs, öreg tengeri herkentyű.
   – Legyek terhes! – vágta ki a gyönyörű, életre szóló asszony.
   – Legyen – felelte a biztonságos állat.
   Kilenc hónap múlva az asszony egy gyönyörű, egészséges bébipolipnak adott életet. A házaspár meghökkent, de ez van. A szülészorvos öklendezéséből is azt vonták le, hogy valami nem okés, de Isten összes útja kifürkészhetetlen. Rég várták már a gyermekáldást, így elvitték az állatot. Nevet nem adtak neki, mert az végképp hülyeség volna. Amint felcseperedett a kis tengergyümölcse, eljött az idő, hogy beírassák a suliba. Az igazgatónő elhűlve szemlélte leendő tanítványát, majd torkát köszörülve, zavartan megjegyezte:
   – Na, elmentek a picsába. Ez egy kölyökpolip!
   – És?
   – Ide nem járnak ilyenek! Vannak bizonyos jogszabályok…
   – Akkor hova vigyük? – nézett az anya.
   – Kínai étterembe! – felelte az igazgatónő, gondolatban szójaszószba forgatva leendő nebulóját.
   Az apa bátorítón az igazgatónőre mosolyogott, majd azt mondta neki, hogyha nem veszik fel a gyermekpolipját, akkor szól az ombudsmannak, hogy ebben a suliban fasiszta az igazgatónő, beszéd közben köpköd és klaffog a műfogsora.
Így a kis polip azonnal felvételt nyert. Osztálytársai nem szerették. Féltek tőle. Különösen akkor, ha végig kellett nézniük, amint szünetben nyálkásan kúszik-mászik a kék linóleumon. Mint a tengeri állatoknak általában, neki is időnként vízre volt szüksége, ezért néha be kellett csobbannia a suli szökőkútjába, úszni egyet. Ezután a gyerekek már vonakodva ittak onnan. Különösen akkor féltek, amikor az állat is még benne ázott, hiszen olyankor, eme csúf teremtmény, hazai pályán volt, és bármi megtörténhet: rácsavarodhat a Csabi, a Dávid vagy a Ricsi arcára, és nagyon megijesztheti őket.
   Egy darabig a tanári kar zavarban volt az állat nemét illetően, hiszen nem tudták, hogy melyik tesiöltözőbe osszák be. Fiú vagy lány egyáltalán? Merthogy ezt még a szülei sem tudták. Aztán úgy döntöttek, mindegy. Érettségizzen le, aztán húzzon el. A gyerekek nem kezelték ilyen éretten a krízist, ezért összeesküdtek a csúfság ellen. Egy szép napon a vécébe csalták, és elpusztították. Megsütötték és vajon futtatott hagymakarikákkal, paradicsomszósszal elfogyasztották.
   Mikor a tanárok és a szülők kétségbeesve keresni kezdték a kis állatot, a gyerekek csak megvonták a vállukat. Ők nem tudnak semmit. Ami kajaszag pedig a vécében terjeng, biztos a gondnok bácsié, mert neki mindig olyan a kipárolgása. Később a kölyökpolip szülei belenyugodtak, hogy gyermekük elcsatangolt, s immár más vizeken evez, boldogan. Két év múlva a nő magától teherbe esett, végre normálisan, polip nélkül. Szép, egészséges, illatos, rózsaszín kislány(t szült) lett. Az asszony igyekezett elfeledni a polip-affért, ezért lányuk születése előtt, férjével együtt, gondosan elégették a játékait. Itt a mese vége.
   Pók befejezte a történetet, figyelmes hallgatósága pedig fokozódó tapsviharban tört ki, fáradtan ocsúdva a magnetikus előadásból. Az állat feloldásként elmondott még néhány tuti tőzsdetippet, hogy a brókerek is magukhoz térjenek.
   – Ennyit mára. Most pedig térjetek nyugovóra – jelentette ki az öreg potrohos, majd fonómirigyével integetve az éljenző tömegnek, visszavonult petét rakni. Felemelkedett és bemászott a helyére, hogy újabb vidám mesével töltekezhessen fel a következő Operabálra.
   Jövőre ugyanekkor, ugyanitt.