"A gyökerek számomra semmit sem jelentenek. Máshova húz a szívem, mint ami, és aki valójában vagyok. Úgy érzem, mintha nem lenne múltam, a jövő pedig – mely ködös és sötét – csak az álmaimban élne. Az idő múlik, s a fény is már kialvóban. És én még mindig nem tudom, ki vagyok..." – Kiss Kinga Karina írásai. 

 

 

 

 

Kiss Kinga Karina írásai

 

 

 

 

Egyedül akartam lenni. Csak egyedül. Nem akartam senki másra gondolni, csak magamra. Ez az állapot…  ez a szörnyű, szorító, fojtogató állapot már túl erős volt ahhoz, hogy el bírjam viselni. Gyenge lettem. Az idő egyre csak telik és én nem tudom magam megvédeni az emberektől. Önmagam elveszítem, és ami rám vár ezután… attól reszketni kezdek. A magatehetetlen várakozásban félelem tölt el. Csak őt ne! És ezt a félelmet táplálnom kell, mint egy csecsemőt, akit az anyja tejével tart életben. Nincs más választásom. Így kell lennie!

 

Ahogy egyre mélyebbre süllyedek a tudatlanság örvényében, most először valami bizsergetőt érzek. Boldogságnak aligha nevezném, mégis olyan dolog, amitől melegség tölt el. És amint ráébredek, mi is ez az érzés, azonnal fulladozni kezdek a tudatlanság sötét, mély vizében. Levegőre van szükségem. Rájövök, vissza kell jutnom, hogy ez az érzés teljes legyen. Minden erőmmel azon vagyok, hogy egyre feljebb és feljebb rúgjam magam a talpammal. Küzdök! Minél közelebb kerülök a felszínhez, annál émelyítőbb a bizsergés. Még gyorsabban kapálódzom, mint előtte bármikor. Szükségem van rá! Szükségem van őrá! Mindjárt kint vagyok! –
 

 

Hirtelen újra süllyedek, nem értem, miért. Levegőm fogytán van, nincs sok időm hátra. Azt hittem kijuthatok… Megmenekülhetek… Az a jóleső érzés homályba vész, helyébe újra a félelem lép. Bármennyire is harcolok a mélységgel, nem tudok elegendő erőt meríteni ahhoz, hogy karjaimat úszásra bírjam. Egyre kimerültebb vagyok, a fény, amely odafentről árad felém most halványul. Minden sejtem levegőért kiált, a tüdőm szorít, a csönd – mely körül vesz – még jobban fojtogat, és mindeközben én csak süllyedek és süllyedek a mélybe…
 

Már nem félek! Abbahagytam, nem küzdök tovább. Egyszer úgy is vége lesz, nem igaz? Akkor miért ne most? Miért ne itt? Elfáradtam, pihenni akarok! Igaz, nem így képzeltem el, de nekem így is jó. Boldogság kezdi átjárni a testem. Magam előtt látom őket. Mosolyognak. Hát mégis ilyen lenne? Békés, könnyű? Nem, az nem lehet! Ez így túl egyszerű! Ez nem létezik, hogy csak ennyi legyen! A boldogság már annyira gyönyörű volt, hogy azt hittem, ha létezik mennyország, akkor én ott vagyok. Azt kívántam, bárcsak így maradhatna ez a pillanat örökre. Hihetetlen volt kimondanom, de boldog voltam. Olyannyira, mint még soha eddigi életem során.

 

Aztán valahogy minden megváltozott. Ez az egész múlni kezdett, és egyben bizonyos voltam: nem akarom elereszteni ezt a mennyországot! Ha kell, foggal-körömmel ragaszkodom hozzá! Ebből nem engedek! Én így akarok maradni örökre, ebben a percben, ebben a tökéletességben! Miért mennék vissza? –
 

Különös, de olyan, mintha valaki megfogná a csuklómat. Nem tudom ki az. Nem ismerem most fel kezének érintését. Aztán elindulok fölfelé. Elképesztő! Olyan mélyre érkeztem, hogy innen az egyetlen út csak visszafelé van? A puha kezek szorosabban fognak, mint előtte, én pedig hevesen tiltakozom ellenük. Hát kell annál több mint ami itt magába fogadott? Mert úgy vélem, valami felső hatalom a kegyeibe zárt, hogy ennyire kiváltságos lehetek. És én ezt a kiváltságot nem szeretném elveszíteni! Hiába van minden ellenállásom, azok a magabiztos kezecskék csak erőteljesebben húznak a fény felé, ami dereng a fejem fölött. A boldogság egyre távolabb, égető fájdalom váltja fel. A tüdőm szép lassan megtelik vízzel, én hajthatatlanul török fölfelé. Testem megadja magát, és élettelenül lebeg. Ha az a két kéz nem fogna még mindig, biztosan újra elmerülnék, és végre ismét örömömet lelném saját mennyországomban.
 

Odafent a fény erősödni kezd, már-már túl világos a számomra. Olyan, mintha hangokat hallanék, ám képtelen vagyok felfogni őket. Tüdőmben a fájdalom elviselhetetlen. A pokolban lennék talán? Meglehet… a víz tisztul körülöttem, a sötétség múlni kezd, s a fény most már teljesen elvakít. Bántja a szememet, de nem tehetek ellene semmit. Nem merem becsukni, nehogy valami olyan dolog történjen, ami…
 

Abban a percben a hangok értelmet nyernek, s testembe újra élet költözik. Már nem hátrálok meg. Én is fölfelé törekszem, mint azok a biztonságot sugárzó kezek.
 

És a hang apránként tudatosul bennem. Értem őt. Engem szólongat.

 

 

*

 

Körülöttem minden sötét. Se éjjelek, se nappalok. Csak a homály és a hangtalan kattogás, melyet fülem megtanult elzárni a külvilágtól. Mégis úgy érzem, nem győzhetek felette. Sohasem. Az óra ketyeg, akár egy időzített bomba, mely csak arra vár, hogy végre felrobbanhasson, porrá zúzva féltve őrzött emlékeimet, melyek az évek múlásával szép lassan elfogynak, míg végül bennem csak a puszta űr marad. A Homály. A Sötétség. A Mély.
 

Az óra néma suttogása: TIK-TAK, TIK-TAK.
 

Bele is őrülhetnék, de ez nem adatik meg. Lehetetlen. Akárhányszor nézek a számlapra, annyiszor érzem azt, hogy maga Lucifer röhög az arcomba. Nincs alku, mivel vissza lehetne fordítani a másodpercmutatót. Nincs kompromisszum, mellyel megválthatnám a visszafelé szóló jegyet a Purgatóriumból.
 

Ha tudnám, a falhoz vágnám az órát. De ez képtelenség. Se óra. Se falak. Se Én. Csak a tiszta tudat tart még mindig magamban valamit, hogy talán még van remény. Talán még van egy parányi szikra, mivel a mutató az ellenkező irányba kezd el pörögni.
 

De ezek csak vágyálmok. Kezdem azt hinni, maga az óra is, csak az én képzeletemben létezik. Mi van akkor, ha odakint minden vakítóan fényes, színes és boldogság teli. Csak én vagyok képtelen észrevenni.
 

A gyertya lángja kialvóban…
 

Ismerős hangok…

TIK-TAK, TIK-TAK.
 

 

*

 

 

A gyökerek számomra semmit sem jelentenek. Máshova húz a szívem, mint ami, és aki valójában vagyok.

 

Úgy érzem, mintha nem lenne múltam, a jövő pedig – mely ködös és sötét – csak az álmaimban élne. Az idő múlik, s a fény is már kialvóban. És én még mindig nem tudom, ki vagyok...
 

Nem ide tartozom. Ebben biztos vagyok, mint a halálban. De akkor mégis mit keresek én itt? Miért vagyok itt, ha tudom és érzem, máshol volna a helyem?
 

Csak kérdések, melyekre nincs

válasz…

melyekre nincs szó…

melyek…
... magukba szippantva élik fel bennem mindazt, mit kedvesnek tartok.
 

Gyökerek?
Hahh… nevetséges! Túl gyakran próbáltam magammal elhitetni valamit, amitől legalább egy kicsit is megnyugodhatok. De rá kellett ébrednem, ez az út sehova nem vezet tovább. Most már késő, és az Időt nem lehet visszapörgetni, mint egy videokazettát.

 

Wass Albert elveszettnek érezte önmagát. Én is.

Mégsem bírtam megtenni, amit ő.
 

Olyan sokszor égetett a vágy, hogy magam mögött hagyva elfeledjek mindent, és vissza se nézzek többé.

De nem tudtam elmenni…

Nem mehettem el…

Hát, most itt vagyok!

 

 

*
 

 

Odafent azt mondták, Isten munkáját kell elvégeznem.

Tévedtek! –

Zuhanok…
 

… ami elviselhetetlen érzés. Nem sokára földet érek. Képtelen vagyok elképzelni, mi vár rám. Figyelmeztettek, hogy amin keresztül fogok menni, az még a pokolnál is rosszabb lesz. De hogy ennyire? Azt én sem hittem volna… Elveszíteni a négy dimenzióból egyet különös érzés. Fájdalmas…
 

Az emberek hallanak, látnak, szagolnak, ízlelnek és tapintanak…
 

Ezek közül mi csak látunk és tapintunk. Nem tudjuk milyen hallani, ízlelni vagy éppen szagolni… Az érzelmeink is mások… 
 

…Földet értem… sötét van és mindenem lángol…
Amit érzek leírhatatlanul borzalmas. A mellkasomban valami folyamatosan lüktet. Valami nagy… és ez tovább küldi a lüktetést bennem. A fejem két oldalán pedig máshogy érzem a pulzálást…
 

 

Ez elviselhetetlen, szörnyű! A testemet vörös folyadék lepi el. Furcsa, de olyan, mintha belőlem szivárogna.
 

A szemhéjam alatt mozgatom a szememet. Még nem nyitottam ki. A mellkasom szüntelen ugyanazt a mozgást végzi, és nem értem miért. Nem tudom megállítani. Csak egy kis időre. Aztán újra elindulni kényszerül.
 

Az orrom, mintha kapcsolatban lenne vele. Valamit… érzek. Ha odateszem a kezem, a mozgással azonos ritmusban kijön valami meleg. Undorító! Marja a torkom és fintorognom kell tőle. Nagyon rossz!

A fülembe, mintha egyre több és nagyobb valami férne bele… egyre több és nagyobb… nem tudom, hogy nevezik ezt, de iszonyúérzés! A fájdalomtól üvölteni tudnék! A fejem akár egy időzített bomba! Zúg és kalapál!
 

A lüktetés felgyorsul, és én szaporábban végzem azt a kényszeres ritmust.
Így még lehetetlenebb elviselni! –
 

Végre kinyitom a szememet, és amit látok, képtelenség szavakba önteni. A sötétség mindent beborít, s az Ég villámokat szór, melyek ezernyi színben pompáznak. –
 

Most mégsem tudom értékelni. A hatalmas villámokkal még több minden fér be a fülembe, ami őrülten kellemetlen, és a két kezemet rájuk tapasztom. Egyelőre nem értem miért, de ettől enyhül az a valami…
 

Nem tudom hogyan, de mintha azok a dolgok így ki jöttek volna. Viszont most újra azt a dobogást érzem a kezeim alatt is. Kimondhatatlanul fáj!
Hát ezért rosszabb a Pokolnál…
 

Ezért rosszabb mindennél, mint amit mi csak el tudunk képzelni…
 

Ezért küldtek engem…
 

Hányingerem van, és rettentően szédülök. Pedig a hátamon fekszem. A számban valami gennyes, nyúlós anyag termelődik, hiába nyelem le erőlködve…
 

Esküszöm inkább választottam volna a Pokol kénköves bugyrait az idők végezetéig, minthogy ezt átéljem!
 

Most már nem fekszem, hanem fetrengek a földön, ami forró és fagyos egyszerre. Nem tudom tovább elviselni ezt az égető fájdalmat. –
 

A fejem lüktet… –
 

A mellkasom emelkedik, majd visszasüllyed, miközben valami folyton ki-és beáramlik… –
 

Vörös nedv folyik belőlem…–
Fáj! –
 

Inkább a Pokol!
 

Elnehezülök és lelassulok. A szemem lecsukódik. Aztán egyszer csak az a valami már nem dobogott többé.
 

Azt mondták isten munkáját kell elvégeznem!

Hazudtak!

 

 

---

 

 

Kiss Kinga Karina 17 éves. A szegedi Waldorf iskolába, és a Benkő Imola vezette Focus-műhely nevű színtársulatába jár. Fotózik, zenél, színjátszik, ír.