A már ismert elemekre való utalás kissé humoros és kétségbeejtő módozata fedezhető fel azokban a sorokban, amelyekben az ég barnasága jelenik meg. Az ég ily módon a koszt, a takarást, a fedést prezentálja. Ebből az égből „zuhognak” le az esőcseppek. Nem csoda, hogy ehhez az éghez az angyalok negatív jegyekkel kötődnek.

Ők a brutalitás elszenvedői, csakúgy, mint az a meseraj, amely már galambként ábrázolva a szétmaratás áldozatául esett: „Hol csillapodik le a ránk küldött meseraj? Ezt kérded Annától. Nyilván/ Anna körül, mondod neki, Velence főterén./ Ahol nyomban/ sósavval itatott, szétmarcangolt galamboknak látszanak.” – Kovács Flóra kritikája. 

 

 

 

 

 

 

 

Hajtogatok, tehát vagyok

– Kritika Solymosi Bálint Tiszta sor című kötetéről

(Scolar Kiadó, 2009.)

 

   Solymosi Bálint Tiszta sor című kötetében, mely négy egységet vonultat fel (a Pokoli nyelv, A műnéger, a Rémületek és a Tiszta sor) a hajtogatás, a gyűrés, a rétegzés művészetét mutatja be. A hajtásokban, a rétegekben, a gyűrésekben megférnek egymás mellett, sőt egymáshoz csatlakoznak időegységek, hangok, képek (képdarabkák, más szóval akár kivágatok is). Az elemek egymáshoz csatlakozása, egymásra hajtódása révén egy olyan szöveg teremtődik meg, amelynek sajátossága a végtelen számú variációk lehetőségének hangsúlyozása, így azon ismétlődésé is, amelyet a kötet a visszhang jegyeivel jellemez.

   Az egymásra/egymásba hajtások létrehoznak egy olyan összességet, amelyben az emlékek — melyek problematikája a kötetben kiemelt szerepet kap — adott egyénhez párosítása nehézségekbe ütközik, ugyanis maga az egyén is folytonos alakulása, azaz valamivé válása által fontos. Ennek folyamatát oly jellegzetességét tárja fel a Solymosi-kötet, amelyben lényegi, hogy az egyén úgy leend egyfolytában, hogy a kiindulópont, vagyis a születés is viszonylagosként ábrázolódik. John Cage zenéjének behajtogatása ezt húzza alá, hiszen e zene ősi és „mai” jegyeinek vegyítésével, továbbá az „esőhang” vissza-visszatérő megjelenésével a meg-nem-állás, a meg-nem-pihenés, a meg-nem-nyugvás, az alakulóban levés állandóságát tárja fel. Az apa ideje és az én ideje így nem választható el. A variációk lehetősége végtelen, megvalósulásuk (adott behajtogatás miatt) csak egyszeri.

 

„de újra meg

újra az ő ideje a te időd, ami az én időm is, ami itt, a korcs

vadkörtefa levelein, egy előszoba előtt, ahol mindezt leírod,

ahol gondolatban követed azt a bizonyos fonalat, amelynek

legvégén a bennlét, a visszahozhatatlan, az együttlevés zené-

je…” (Képzelt tájkép, 66. o.)

 

   A szibarita dal „időtampon”-kifejezése (95. o.) az időnek az ilyen egységbe rendezettségét erősíti. Az egység következménye, hogy az én már csak éppen hogy választhat, melyik árnyékot veszi magára. A választás lehetősége persze kétséges, hiszen az árnyékok „zuhognak”, így a választást talán nem is az én hajtja végre. A zuhogás (az esőre való rájátszásával) a brutalitást, az ént ért találatot, az én terén való módosítást érzékelteti.

 

„árnyékok zuhognak, újabb

és újabb azonosuló

lehetőségek […]” (vadkürt, 83. o.)

 

   Az eredetiség veszélyben van: az én „hullákat ébreszthet” (83.o.), „pótkávék habját” használhatja (66. o.) és „visszhangokat” (31. o.) hallathat. Behajtogathatja saját szövegébe akár Franz Schubert, John Cage, Tom Waits, Joseph Beuys, Csontváry Kosztka Tivadar, Byron munkáit; e minták segítségével, beemelésével alkothatja meg sajátját, amelyet Solymosi a kör esetleges újrarajzolásával mutat be. Az átírás, az újrahajtogatás magában hordozza a kísértést a „kezdőkör” átrajzolására. Itt nemcsak az esetleges átformálás, hanem valamiféle áthelyezés is említődik. Ezen áthelyezés azonban időbeli, tehát átemelésként értelmezhető. A saját megalkotása ismételten, a már meglévő átemelésének hála, az ismertekkel dolgozást aktiválja. Ez az „együttdolgozás” biztonságot is képezhet. Az ilyen újrahajtogatás kérdésére oltja rá (Gilles Deleuze) Solymosi a szerelem-tematikát.

 

„egyedül dolgozni -, egyedül lenni bűnösnek?

[…]

Idő ahhoz kell,

hogy valamelyest arrébb kerülj,

erőlködés nélkül, másképp

szólva, hogy

átrajzold a kezdőkört. (Hová?)” (A történetről, 152-153. o.)

 

   Az esőcsepp, a kavics, illetve a málló vakolat az ismétlődőre, a már létezőre játszik rá. Ezen anyagok milyenségüknek köszönhetően egy előző kapcsolatot és az újraalakulást egyszerre képviselik és jelenítik meg. A visszhangok, a nyomok — melyek e fentiekkel egy egységbe rendeződnek — sokkal inkább megkövetelik a figyelést, a kutatást, így aktív befogadást igényelnek.

 

„megállsz a bepárásodott ablaküveg

előtt, a hajnal ívei, korai bomlások

a szemközti épület homlokzatán, fönt

a gyér vadszőlővel befutott égen,

az ereszcsatorna mellett egy csiga.” (Vers, csigával, 150. o.)

 

   A már ismert elemekre való utalás kissé humoros és kétségbeejtő módozata fedezhető fel azokban a sorokban, amelyekben az ég barnasága jelenik meg. Az ég ily módon a koszt, a takarást, a fedést prezentálja. Ebből az égből „zuhognak” le az esőcseppek. Nem csoda, hogy ehhez az éghez az angyalok negatív jegyekkel kötődnek. Ők a brutalitás elszenvedői, csakúgy, mint az a meseraj, amely már galambként ábrázolva a szétmaratás áldozatául esett [„Hol csillapodik le a ránk küldött meseraj? Ezt kérded Annától. Nyilván/ Anna körül, mondod neki, Velence főterén./ Ahol nyomban/ sósavval itatott, szétmarcangolt galamboknak látszanak.” (Anna, mint sötét ló, 186. o.)]. A meseraj kétszeresen is negatív jegyekkel ellátott, hiszen nemcsak szétmarcangolt, de az itt terére rá is erőszakolt.

   Mivel az esőcseppek pillanatnyilag nem az én emlékeit hordozzák, nem az én emlékeivel telítettek, tartalmuk dekódolása csak részlegesen járhat sikerrel. Az esésük által keltett hang zajként, csak részint kivehető jelentéssel bíróként áll az én rendelkezésére. (Természetszerűleg egy következő egyedre eső cseppek már az én emlékeit is magukban foglalják/foglalhatják.) Az emlékhez való hozzáférést egy, az emléket borító réteg akadályozza. A réteg roncsolásával lehet az emlékhez jutni. Ez a roncsolás a szakítás, a tépés, a rágás brutális aktusát rejti magába. A kötet ezen aktusokat a betegséggel párosítja.

 

"Ez volna

hát az idegenség, kérdem, s itt is,

ott is, kavicson, párkányon,

ablaküvegen szinte ’másodper

cegő’ hangokat hallat a

víz, aprócska emlékzajok számom

ra csak, feldúlt kis ’netovábbocskák’

melyek kikezdik végképp hallásom,

látásom.” (Eső, 78. o.)

 

„Az emlék irdatlan erdő, éterbe

csomagolták a holtak,

csak a betegség kezdi ki, fóliát éji rágcsálók,

»az ördög nem alszik«” (Olcsó kirándulás, 148. o.)

 

   Solymosi Bálint Tiszta sor című kötetében az emlékeket és az időegységeket a fent vázolt módon kapcsolja össze, hajtogatja egymásba. E kötet, mint ahogy Ágoston Zoltán is összefoglalja utószavában, rendkívül nagy nyelvi leleménnyel bír. Az olvasó azonban semmiképpen ne egy könnyen befogadható kötetre számítson, hanem olyanra, melyben meg kell dolgoznia a folyamatosan kimozdított jelentésért. E kötet erénye pedig éppen ez a kalandképzés.

 

Solymosi Bálint

 

Kovács Flóra

 

Kapcsolódó helyszíni tudósításunk.

Kapcsolódó interjúnk.

Kapcsolódó szövegközlés.