Irodalmi Jelen

Kókai János: Maci (részlet)

2010. március. 21. - 06:01

Ez a pofon nem neki szólna. Ahogy most éreztem, hogy felpofoznám: a Bélát képzeltem oda. Igen, ha most itt az utcán képen törölném, akkor igenis a Bélát törölném képen. Azt ő kapná, mert ez nem az Erika, ez az akarom, hanem a Béla.
Amikor felcsinált, akkor is kurva erőszakos volt. Oké, rendben van, nekem is bejött az a dolog akkor, izgatott, hogy milyen, ha valaki ilyen erőszakos. Jó, ez van. Most köpjem szembe magam? De ez visszaütött, így kegyetlenül visszaütött. Ezért is szeretném megpofozni, az Erikán át a Bélát és magamat.

Kókai János: Maci

(részlet)

Anyu meg nem is vesz észre semmit. Hiába ráncigálom a kabátját, meg a kezét. Szeretnék szaladgálni. Meg szeretem a galambokat is elzavarni. De anyu rám se néz. Nem tudom miért. Meg most is, amikor elmentünk ott a kirakat előtt, akkor láttam azt. Először elfordítottam a fejem, de aztán amikor mentünk tovább, akkor még egyszer úgy meg akartam nézni.
Alig tudom anyut visszahúzni. De már nagyon akarom. Elkezdem nagyon ráncigálni anyut. Húzom vissza, de ő nem is veszi észre. És még jobban húzom a kezét, a kabátját, és már egészen azt hiszem, hogy nem fog sikerülni. Legszívesebben sírva fakadnék, amikor végre valahogy visszamegyünk mégis.
Egész közel hajolok a kirakathoz. Anyu meg húz el, de én rátapasztom az arcomat. Rám szól, hogy nem szabad, hogy koszos, de most csak azt akarom látni, azt a barna macit az üveg mögött. Azt akarom, hogy egészen közel legyek hozzá, de anyu nem érti. Neki mindig más a fontos. El akar húzni az üvegtől. Nem tudom neki megmondani, hogy ez most nagyon muszáj, hogy itt legyek, hogy nézzem ezt a macit. Hiába mondom, hogy ne, meg bármit, ő csak húz el. Pedig az előbb egy picit rám mosolygott, és azt hittem, hogy akkor már ő is látja, de akkor még sem. Megfeszítem a lábam, de ő meg csak húz el, hogy végigcsúszom a földön. Nem érti, hogy nekem az kell! És nagyon megijedek, hogy többet nem látom azt a macit a kirakatban, és hogy nem lesz az enyém. Mert anyu most már annyira elhúzott onnan, hogy nem látok semmit, csak ilyen falat. Hiába nyújtom ki a kezem, már azzal sem tudom megérinteni a kirakatot, pedig akarom, akarom...

Egész egyszerűen nem tudom mi van Erikával. Olyan érthetetlenül viselkedik. Nem tudom, mit akar már ettől a kirakattól, amikor én meg menekülnék, csak ne kelljen látnom kettőnket a visszatükröződésben. Nem érdekel, most már végképp elhúzom onnan.
   Mindig ilyen makacs volt. Tuti, hogy a Béla vére van benne. Ő olyan, mint egy pitbull. Letarol mindent maga körül. Rohadtul nem akarom, hogy Erika is ilyen legyen, hogy letaroljon majd engem is.
   Ez biztos paranoia. Most ki vagyok élezve. De igenis rettegek, mert velem mindenki csak kiszar. Amikor kórházba kerültem gyerekkoromban, csak hozzám nem engedték be a szüleimet, mert hogy fertőző vagyok, vagy miért. Pedig igazán beengedhették volna. Meg az óvodában az anyák napi műsornál mindig engem állítottak a háttérbe. Jó, hogy valaki gyorsabban tanulta meg a versikéket, de akkor is! Miért engem kellett? És emlékszem, hogy anyák napján a műsor után más gyerekek kaptak ajándékot, én meg semmit nem kaptam. Rossz volt, hogy bontogatták, én meg csak ott álltam anyu mellett.
   Na mindegy, de én ezt nem akarom, hogy tovább folyjék ez a tarolás. Egyre idegesebb leszek, mert Erikán érzem ezt az erőszakosságot. Nem érti meg, hogy el kell mennem a kirakat elől. Nem akarom látni, ezt a jövőképet, ezt a nem tudom mit, és úgy kell elhúznom, hogy szinte már a földön csúszik, mint egy kis kutya. Kurvára nem érdekel. Igenis az lesz, amit én akarok. Nem fogom hagyni magam, csak azért mert a Béla vére van benne, vagy mi. És közben meg hallom, hogy azt kiabálja, hogy akarom, pedig már a sarkon vagyunk. Átmegyünk az úttesten, és egy öreglány látom, hogy furcsán néz, mintha ő jobban tudná, hogy kell nevelni Erikát. Ha kicsit jobb állapotban lennék, biztos be is szólnék neki. Engem ne vizslassanak.
   És csak ezt az akaromot hallom. Ránézek Erikára, és annyira idegennek tűnik, ahogy kiabálja ezt az akaromot. Idegen a szája, a fogai, az egész arca, mintha most látnám először. Közben fogom a kezét, és most igazából én szeretném elengedni a kezét, és én szeretnék elfutni valahova tőle. De képtelenség itt az úttesten, meg egyébként is. Meg lehet, hogy Erika is idegennek érez és azért szeretne folyamatosan elmenekülni.
   Ez borzasztó, hogy azt hittem, ha megszülöm Erikát, minden jó lesz, hogy minden a helyére kerül, és mégis azt érzem, hogy valahogy eltávolodtam dolgoktól. Így átalakultak dolgok. Ugyanúgy, ahogy a hasam. A testemmel együtt átalakult körülöttem minden, és ehhez nem vagyok okos nem tudom, miért van ez, mit kezdjek ezzel, csak érzem, hogy ez van. Mert idegen voltam magamnak is, mikor terhes voltam. Idegen a tükörben, idegen, ha csak tévézés közben a saját testemre néztem, mintha nem is magamat láttam volna. És most már Erikával is ezt érzem. Amikor hazahoztuk Erikát, akkor is olyan furcsa volt, mintha nem lett volna helye. Pedig vettem neki játékokat, meg ruhákat is. Szóval vártam. De mégis egy ismeretlen valaki jön ide, gondoltam, aki majd megtudja a titkaimat. A szülés után is, amikor odaadták, úgy teljesen frissen - vagy hogy -, akkor is, mint valami lényt vagy kiskutyát fognék. De hogy ennek mi is a köze hozzám, azt nem tudtam pontosan, és nem is tudom miért sírtam, talán hogy ezen is túl vagyok, talán, hogy végre vége a kiszolgáltatottságomnak. És a félelem és az undor is. Igen, hogy bennem volt valaki, valami, és most nincs bennem és egyszerre nagyon közeli. Hogy az én húsomból is van, meg távoli is, mert nem tudom ki ő, ez az ordító embrió. És tudni fogom-e, és szeretni fog-e?
   Vagy az lesz, mint nálam, hogy nem akartam anyámmal lenni, hogy minél kevesebbszer akartam lenni vele. Meg akartam szabadulni a követelőzéseitől, a parancsolgatásaitól, a szorongástól és attól, hogy lekurvázzam. A bűntudattól és a szar érzéstől, hogy mi a szar közöm is van anyámhoz. Hogy ez az egész család egy hazugság. Csak összedobálnak embereket, akiknek igazából semmi közük egymáshoz. Jó, persze biztos vannak marha jó családok, én nem tudom, de nekem szar volt, igenis szar. Már kimondok mindent. Most már eljutottam oda, hogy igenis kimondok mindent. Mert nem akarok rettegni, meg már nekem most már úgyis mindegy, jöhet akármi. Nem számítok semmi jóra, csak fel kell nevelnem kötelességből Erikát. Pedig annyira szeretnék elmenekülni. Igen, de nem tudom, hogy újra kezdenék-e bármit is. Attól félek nem. Attól félek, végérvényesen elvesztettem valamit, és most már csak ezt a gödröt kell tovább szélesítenem, ezt a gödröt, ami majd a saját sírom lesz. Lehet, hogy meg akarok halni. Lehet, hogy itt az úttesten meg kéne várnom egy rohadt kamiont vagy buszt, és nem mozdulni, csak bevárni, hogy megtörténjen. És benne leszek a tévében, a hírekben, hogy egy gyermekes anya szörnyethalt, ahogy védte gyerekét.
   Persze úgy sem teszem meg, mert erre is képtelen vagyok. Menthetetlenül gyenge vagyok, és ez szörnyű.
   Egyre jobban idegesít Erika, ahogy visítja, hogy akarom, akarom. És amikor áttérünk a túloldalra teljesen felbassza az agyam. Én is szinte üvöltök, amikor mondom neki, hogy nem akarom, hanem szeretném. Mert ez is a Béla! Hogy én szültem ezt a lányt, és mégis a Bélát érzem benne, ezzel az akarommal. Ezzel a nekem-már-pedig-jár dologgal.
   Attól meg még idegesebb leszek, hogy Erikával akartam lenni. Mégis kivettem az óvodából. Hogy valahol mégis szeretem, hogy szükségem van rá, hogy ki vagyok szolgáltatva neki. Ő is ki van nekem, de közben nem akarom, hogy ő is elkezdjen rángatni ide-oda, mint az életem során mindenki.
   A munkahelyemen is, ahol dolgoztam a butikban a cipők között, sokszor azaz érzésem támadt, hogy én is csak egy cipő vagyok. Amikor elfogynak a számozások 41, 42, 43, 44, 45 utána jövök én.     Ráadásul nem csak én vagyok, hanem sok más cipő is van, és ha én nem vagyok, akkor simán találnak majd egy ugyanolyan másik cipőt, mint én. Ez teljesen baromság. Ezek a hülye gondolatok. Jó, én nem értek hozzá. Meg mostanában valahogy egyre furcsábbakat kezdek gondolni. Biztos ez a magány is, vagy mit tudom én. De hát ez van.
   Magyarázom Erikának, hogy nem akarom, hanem szeretném. Így kell mondani. Igazából ez csak a Béla miatt izgat, mert nem akarom a Bélát hallani Erikában. De ezt még sem mondhatom meg neki, mert egyébként ki nem szarja le, hogy akarom, vagy szeretném. De ez a hangsúly, ez a szó most ebben a helyzetben, ahogy Erika mondja, követelve, durcásan, sőt kiabálva ez most teljesen kikészít. Mondom neki, hogy szeretném, nem akarom, szeretném. Ő csak les, de nem szól semmit. Kérdezem tőle, hogy mit akarna, vagyis szeretne. Mondja, hogy a macit.
   Pár pillanatig teljesen értetlenül nézek rá. Nem értem mit mond, nem tudom beazonosítani. Annyira máshol voltam idáig, hogy most még fel sem fogom, mit mond. Aztán persze megértem, leesik, hogy megint egy játékot akar. A kirakatban tényleg, mintha játékok lettek volna. Onnan húztam el. Ott láthatta a macit. Persze ez sem biztos, lehet, hogy csak egy légből kapott ötlet neki. Hogy bosszantson, idegesítsen.
   Megfigyeltem, van, hogy élvezi, hogy direkt idegesít. De lehet, hogy ezt mégiscsak én érzem egyedül. A Béla miatt. Lehet, hogy nincs is így. Megsajnálom, hogy megvádoltam, és finoman mondom neki, hogy hát most nem lehet macit venni. Erre ő azt mondja, hogy neki akkor is kell. Ez megint rosszul esik, és eszembe jut a kb. két héttel ezelőtti akciója, amikor egy zsiráfot vetetett meg. Egy ilyen kurva drága zsiráfot 2000 forintért. És az elég gáz annyiért, de akkor megvettem neki, mert piszok szar volt a Bélával a helyzet. Gondoltam, ha látja Béla, hogy zsiráfot is vettünk, meg mit tudom én, szóval látja, hogy így nélküle is folynak a dolgok, akkor szóval, észre tér. Vagy hogy így a szemébe tudom vágni, hogy na tessék, ne izguljon, ne higgye, hogy nélküle nem mennek a dolgok. Igenis mennek. Szóval, hogy fölébe kerekedjek. Aztán persze az egészből nem lett semmi. Le se szarta, hogy vettünk zsiráfot. Erika is hiába mutogatta neki. Én meg kurva ideges lettem, csapkodtam az edényeket a konyhában, és akkor Béla felállt, felvette a zakóját, és szó nélkül kiment a lakásból. Leültem a konyhában, és bőgtem, bassza meg, és akkor most mondom Erikának, hogy nem veszünk macit, merthogy nem rég kapta azt a zsiráfot, de ő mintha nem értené az egészet.   Tovább hajtja, hogy akarja a macit. Ezt mondja, hogy akarom, akarom. Nagyon ideges leszek és mondom neki megint, hogy nem akarom, szeretném. Erre ő meg most felesel, hogy hát hiába szeretném. Kikészít. Most felpofoznám, de itt az utcán mégsem.
   Ez a pofon nem neki szólna. Ahogy most éreztem, hogy felpofoznám: a Bélát képzeltem oda. Igen, ha most itt az utcán képen törölném, akkor igenis a Bélát törölném képen. Azt ő kapná, mert ez nem az Erika, ez az akarom, hanem a Béla.
   Amikor felcsinált, akkor is kurva erőszakos volt. Oké, rendben van, nekem is bejött az a dolog akkor, izgatott, hogy milyen, ha valaki ilyen erőszakos. Jó, ez van. Most köpjem szembe magam? De ez visszaütött, így kegyetlenül visszaütött. Ezért is szeretném megpofozni, az Erikán át a Bélát és magamat.
   Nem vagyok normális, mert most amikor erre gondoltam bevillant a kép, hogy milyen lenne, hogy nézne az ki, ha elkezdeném felpofozni magam az utcán. Röhöghetnékem támadt, és rápakoltam egyet Erikával szemben, így keményem mondom neki, hogy nincs maci, és ne feleseljen, mert felpofozom. Muszáj ilyen drasztikusnak lennem, mert olyan gyenge vagyok idegileg, hogy erre az elképzelt képre, hogy pofozom magam a zebrán, biztos elröhögném magam, ha nem gondolnék arra, milyen szarban vagyunk...

Nem tudom, miért nem látja anyu, hogy nekem kell az a maci. Az a zsiráf, az nem kell, mert az most nem fontos. Most ez a maci a fontos, hogy úgy láttam a kirakatban, és teljesen olyan, mint a tévémaci. Mert ez biztos is, hogy ugyanaz a maci, amelyik a tévében mosakszik mindig este. És nem tudom, anyu miért nem veszi észre, hogy mi fontos most. És nem is egészen értem, amit magyaráz. Meg hiába kérem, meg mondom azt, hogy szeretném, úgy sem akarja megvenni nekem. Ilyenkor megharagszom anyura. Ha ilyenkor nem jól viselkedik. És már csak azért sem mondom amit akar. Azt mindig észrevettem, ha az utcán vagyunk, akkor nem ordibál velem úgy, mint otthon. Otthon nagyon ordibál, de itt az utcán, itt nem. Én is itt valahogy bátrabb leszek, és most már ezért sem fogok engedelmeskedni neki. Mert ha nagy leszek, és én is tudok majd úgy ordibálni, akkor majd fogok is. De most itt az utcán nem ordibál, és nem is félek annyira tőle. Meg itt vannak más felnőttek is, és látom ahogy rám néznek, csak úgy néha. Mosolyognak. Biztos, most nagyon ügyes vagyok. Nem akarom, hogy anyu sem foglalkozzon velem, mint apu. Nagyon félek, hogy anyu nem fog szeretni, és olyankor mindig sírnom kell. Megint úgy kicsit rosszul érzem magam, olyasmi, hogy nagyon sírnom kell, és úgy teljesen eldugul az orrom is. Alig kapok levegőt, és igazán értse már meg anyu, hogy nekem mindennél jobban kell az a maci, hát nem érti, nem látja...

Néha félek Erikától, most is egyre furcsábban viselkedik. Megfigyeltem, hogy rájön egy idő után, valami érthetetlen sírógörcs, és ez megijeszt. Mindig az a hülye betegség jut eszembe, na, hogy is hívják, amikor így habzik a száj, meg nincs magánál. Igen, epilepszia. Igen, remélem nem epilepsziás! Már csak az hiányozna, teljesen kikészülnék, bedobnám a törülközőt. Lehet, hogy ilyen látens - vagy hogy mondják -, epilepsziás. Lehet, hogy el kéne vinnem orvoshoz. De azt is mikor? Látom, hogy teljesen afelé az állapot felé közeledik, hogy mindjárt kikészül. Olyan vörös lesz a feje, és nem lehet beszélni vele. Furcsán veszi a levegőt meg minden.
   Közben bámulnak ezek az idétlen járókelők, mintha én tehetnék róla. Emlékszem, hogy amikor szoptattam Erikát, és egy picit később került rá sor a megszokottnál, akkor is valahogy olyan furcsán kezdett el bömbölni. Annyira lihegett meg minden, hogy azt hittem, mindjárt megfullad. Nem tudtam mi a baja, azt hittem fáj valamije, vagy szélgörcse van, vagy mit tudom én. Próbáltam megnyugtatni, ringatni meg ilyesmi, de semmi sem használt. Kihívtuk az orvost, mert nem tudtam leállítani sehogy a bömbölését, és arra gondoltam a legkevésbé, hogy éhes. Úgy sírt, mint akinek valami irtózatos nagy baja van. Kijött az orvos és megvizsgálta. Közben még jobban bömbölt. Mondta, hogy semmi rendellenest nem talál, és akkor kérdezte, hogy mikor evett utoljára. Én mondtam, hogy kicsit elcsúsztunk, de aztán már nem mertem megetetni, mert annyira bömbölt, féltem valami baja van, és az evéstől csak rosszabbul lenne. Erre az orvos mondta, hogy azért most próbáljam meg. Felvettem és elkezdtem szoptatni. Erika úgy kapott a mellem felé, hogy megijedtem. És tényleg valóságosan úgy szívta, hogy már fájt. Ez mind Béla és az orvos előtt. Amikor befejezte Erika, akkor látszott, hogy kicsit véraláfutás vagy mi lett a mellemen, mert annyira, olyan erővel szopta. Azt javasolta az orvos, hogy inkább többször etessem naponta az előírtnál, és akkor biztos nem fog ilyesmi előfordulni. Ezt tettem.
   Most ugyanezt érzékelem nála valahogy. Mint legutóbb is a fürdésnél, amikor nem tudom mi történt, hab ment az arcába, vagy a víz volt túl meleg, de úgy elkezdett bömbölni, hogy alig kapott levegőt. Hiába ráztam, hiába szólongattam, nem hatott semmi. Féltem, hogy megfullad, olyan nehezen vette a levegőt. Megeresztettem a hideg vizet, és egész egyszerűen az arcába fröcsköltem és akkor hirtelen abbahagyta. Elkezdett lecsendesülni az a roham vagy mi.
   Szóval most is ezt kezdtem érzékelni Erikán, és nagyon megijedtem, hogy itt az utcán most rájön mindenki előtt, meg minden. Pedig piszok ideges voltam már rá, de aztán arra gondoltam, hogy meg kell nyugtatnom nehogy valami végzetes dolog történjen. Attól féltem, hogy meghal vagy valami, és megint teljesen egyedül maradok. Aztán persze arra is gondoltam, és ez sokkal kegyetlenebb mindennél, hogy mi lenne, ha tényleg meghalna, hogy azt érezném, felszabadulok. Szinte remegek, ahogy ezt kimondom. Mégis azt érzem, hogy felszabadulnék. Iszonyat, nem akarom ezt érezni. Bűntudatom van. És már tudom, hogy meg fogok tenni bármit. Hogy meg kell vennem a macit. Mert mindig én engedek, mindig kiszolgáltatott leszek. Mint most Erikának, vagy inkább saját magamnak. Mert sokkal jobban félek magamtól, mint bármitől. Iszonyatos gondolataim, érzéseim vannak, és talán meg is érdemlem, hogy szenvedjek, meg is érdemlem, hogy elhagyjanak. Igen, kiszolgáltatott vagyok saját magamnak, nem tudok védekezni, és nem marad más, minthogy megkérdezzem Erikától, hogy hol látta azt a macit. Erre ő kinyújtja a kezét, igen, pontosan az elhagyott kirakat felé és mondja, hogy ott. Imádnivalóan mondja. Már én sem akarok mást, csak visszamenni a kirakathoz, a bolthoz, és egész egyszerűen megvenni azt a macit...

Kókai János 1972– ben született Budapesten. Verset, drámát és prózát is ír. Különböző folyóiratokban publikált. A közeljövőben tervezi, hogy önálló kötetben is megjelenjenek írásai. Színházzal is foglalkozik. Drámáit, saját társulatával állítja színpadra.