Négy kortárs pályatársat, barátot, kollégát – Mányoki Endrét, Géczi Jánost, Petőcz Andrást, Szűgyi Zoltánt – kérdeztünk néhai Sziveri János költőről, szerkesztőről.

 

 

 

 

Sziveri-díjak, 2010

Március 25-én, Sziveri János születésnapján az Irodalomtudományi Intézetben  átadták a húsz éve elhunyt költő, az Új Symposion főszerkesztője  emlékére alapított művészeti díjat. Az idei díjazott Orcsik Roland Orcsik Roland költő, műfordító, irodalomtörténész. Költői munkásságáért és a Sziveri-örökség ápolásáért különdíjat kapott Szűgyi Zoltán.

1990-ben, harminchat évesen és budapesti földönfutóként hunyt el a vajdasági költő, az Új Symposion legendás főszerkesztője, Sziveri János. Születésnapján, március 25-én, csütörtökön az Irodalomtudományi Intézetben idén is átadták az ő emlékére 1992-ben alapított művészeti díjat.

 

 *******************************************************

 

 

 

 

SZIVERI JÁNOS

  

Sziveri János (Muzsla, 1954. március 25. – Budapest, 1990. február 1.) költő, műfordító,

1980-tól 1983-ig, politikai okok miatt történt eltávolításáig az Új Symposion folyóirat főszerkesztője. Nemzedékének kimagasló képviselője. 1984 és 1986 között – miután Újvidékről az akkori magyar kommunista politikusok eltanácsolták – Temerinben a lakatlanul álló Matuska-házban kapott ingyenszállást családjával.

Később Szabadkára, majd Budapestre költözött, Kelenföldön egy szükséglakásban élt súlyos betegség után bekövetkezett, korai haláláig.

Verseskötetei: Szabad gyakorlatok (1977), Hidegpróba (1981), Diadalok (1987), Szájbarágás (1988), Mi szél hozott (1989), Bábel (1990) , Magánterület (1990), Minden verse (posztumusz, 1994).Válogatott versei kötetbe gyűjtve szerb és francianyelven is megjelentek.

Sinkó-díjas (1978).

Sziveri János: Bábel

 

 

 

 

Mányoki Endre  
egyetemi adjunktus, a régi Mozgó szerkesztője

http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/3957

 

   Onagy Zoltán: Ötvenhat éves volna ma Sziveri János. Tudomásom szerint nagyon korán, a pálya kezdetén megismerkedtetek. Milyen ember, milyen fiatalember kezdő költőnek Sziveri? Hogyan emlékszel rá? 
   Mányoki Endre: Vad volt, néha fékezhetetlen. Érthetetlenül kategorikus, tömbösen elutasító. Végletesen fogalmazott, nem volt hajlamos, mi több, hajlandó a „józan megfontolásra”. A szótárában nem szerepelt az is-is, a noha, egyáltalán: semmi modus, semmi vivendi. A gesztusai is kizárólagosak voltak. Vagy elfogadott, vagy nem. És hogy ez téged hogyan érint, nem látszott, hogy érdekelné. Ha elfogadott, akkor ragaszkodott és szeretett, a feltétel nélküliség minden gyötrelmével és gyötrésével. Nehéz volt szeretni, és lehetetlen volt nem szeretni. A költészete ő maga volt, a költőt is csak úgy becsülhetted, ha Jánost szeretted. Nehéz volt szeretni – mi lázadók voltunk, ő harcos. Sok, széles közös felület, egymásba illeszkedő terek, de legalább annyi, ami lelóg, kitüremkedik. A lázadó mindig magához nivellál; ismeri és szenvedi a határait, s azt hiszi, a legroppantabb erőfeszítés a falak eltolása. A lázadó tágít, a harcos nem tágít. Ez volt a különbség közöttünk – és a többes első nem engem jelenít meg ebben a viszonyban, hanem minket és őt.

   OZ: Szerkesztette előbb a vajdasági Képes Újság irodalmi rovatát, azután három – meglep, hogy csak három – éven át a legendás "régi", azaz első Új Symposiont. A Symposion hatása a korabeli magyar irodalomra ma már megkérdőjelezhetetlen. De személy szerint mit jelentett számodra a lap?
   ME: Olyan tágasságot, ahol sokszor ki sem ismertem magam. A külső formától a tipográfián át a rovatokig, a szerkesztésmódig minden gyökeresen más volt, mint amit az itthoni kultúrában akár az akkori jelenben, akár az akkori múltban ismertünk és használtunk. Még a Mozgó Világhoz képest is, pedig éppen ez, a felismert, hiszen nyilvánvaló rokonság hozott minket közel egymáshoz. Persze korántsem csak a formák. A Sympo radikális volt minden megfogalmazásában, minden gesztusában. Egyszersmind volt ebben a vad radikalizmusban valami érthetetlen könnyedség, elegancia, csín. Például a mindenhol fölbukkanó publicisztikai attitűd (a műfajt mi, itthoniak járattuk le annyira, hogy mára a bértollnokság szinonímája lett), ami nem volt más, mint pontos magánbeszéd, a saját mondataiért személyes felelősséget viselő ember alkotói magatartása.  A Sympo telve volt iróniával, imádta a képünkbe törölni az abszurdot, szeretett sarkítani a végtelenségig. A Mozgó folyamatokat testesített meg egy-egy lapszámában. A Sympo szerkesztési elve és praxisa a folt volt. Súlypontok, ritmusok, ellenpontok: a formátumosság pogány triptichonja. Az Új Symposion lenyűgöző volt, de nem otthonos. A Mozgó Világ zaklatott volt és mégis otthonos. Mondom: a harcos és a lázadó.

   OZ: Nekem a vajdasági Fórum kiadónál megjelent kötetei közül csak egyetlen van meg, nyilván a korabeli terjesztésnek köszönhetően, viszont ismerem, itt áll a polcon a Kortárs Kiadó nagy, fekete Minden verse, amit te szerkesztettél. Két dolog tűnik fel. Az első, hogy nagyon szikárak ezek a versek. A második, hogy élete utolsó harmadában mintha kisorolna az avantgárd alól, mintha a formai dolgokat felváltották volna az emberiek. A betegség megváltoztatta a vershez való viszonyát?
   ME: Haldokolt. Gyorsan futott az élete addig, ahonnan már látta a végét. És ahogy gyorsult a végzete, úgy lassult a lelke száguldása. Nem szokatlan ez, láttuk József Attilát, Bakát, látjuk Juhász Ferencet: ki-ki a maga irgalmatlan démonait rázza le végül. Ami igazán különös Sziveri „kései” lírájában, éppen az, hogy valójában nem szakít korábbi önmagával, nincsen – nem találok hirtelen jobb szót – megvilágosodás-pillanata. Sőt (és ez a rá, rájuk valló gyönyörű abszurditás), a vége felől nézve érthető igazán a harcos Sziveri is. Számomra mindennél világosabb, hogy a saját halállal vívott küzdelme a kezdetektől fogva folytonos. Hogy a harc önáldozat. Ahol semmi helye nincs és ne is lehessen a sajnálatnak, a szánalomnak, de még a szenvedésével való sorsvállalásnak sem. Sziveri szinte archaikus-maszkos haláltáncot jár, ahol az összes ikonikus alakot egymaga alakítja. Nem az ontológia alakítja a magatartását, hanem a magatartása emelkedik filozófiává. Tarkovszkij csepűrágója, Picasso clownja fehérbohóckodik holtában is nekünk, ideiglenes túlélőknek.

   OZ: Február elsején már húsz éve, hogy meghalt. Lehet, rosszul követem, lehet, nem értesülök minden kapcsolódó eseményről, de mintha a magyar közönség nem fogadta volna be. A költőtársak megemlékeznek róla, irodalmi díj is született a nevével, túl ezen van még valami örvendetes?
   ME: Nincs.

 

 

 

 

 

Géczi János
 

(Interjú: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4476)

   OZ: Ötvenhat éves volna ma Sziveri János. Tudomásom szerint nagyon korán, a pálya kezdetén megismerkedtetek. Milyen ember, milyen fiatalember kezdő költőnek Sziveri? Hogyan emlékszel rá? 
   Géczi János: Sziveri, amikor személyesen megismertem, utólag látni, már nem pályája kezdetén, hanem a delelőjén tartott. Zalán volt az, aki révén találkozhattunk, s nem csupán vele, hanem a családjával is. Ami benne számomra imponált Sziveriben, az a nagyléptűsége. Az idegenből érkezett friss tekintetűsége: miként nem vett észre dolgokat, s másokat pedig miként tett meglátottá. Ahogyan szerkesztett: a tekintélytelensége. A költői ízlése is váratlan volt: nagyon figyelte és kedvelte akkor például Faludy Györgyöt.

   OZ: Szerkesztette előbb a vajdasági Képes Újság irodalmi rovatát, azután három - meglep, hogy csak három - éven át a legendás "régi", azaz első Új Symposiont. A Symposion hatása a korabeli magyar irodalomra ma már megkérdőjelezhetetlen. De személy szerint mit jelentett számodra a lap?
   GJ: Az Új Symposion ismerete korábbi. Szegedi egyetemistaként Ilia Mihály adta először a kiadványt a kezembe, majd két vajdasági biológus évfolyamtársam fizetett számomra elő a lapra. Az első irodalmi lap volt, amelynek állandó olvasója voltam – mondhatom, a hazai irodalomra a Sympón keresztül kezdtem figyelni. De magam nem tartoztam a lap szerzői közé.

   OZ: Nekem a vajdasági Fórum kiadónál megjelent kötetei közül csak egyetlen van meg, nyilván a korabeli terjesztésnek köszönhetően, viszont ismerem, itt áll a polcon a Mányoki Endre szerkesztette nagy, fekete Minden verse. Két dolog tűnik fel. Az első, hogy nagyon szikárak ezek a versek. A második, hogy élete utolsó harmadában mintha kisorolna az avantgárd alól, mintha a formai dolgokat felváltották volna az emberiek. A betegség megváltoztatta a vershez való viszonyát?
   GJ: János valamennyi kötete esemény volt, köztük nagy-nagy irodalmi események is akadnak. Kevés olyan költőről tudok, aki életében képes volt hatni – mármint a barátok körén kívül is. Ő, amúgy szerkesztőként is hatott, erősen hatott a világra, s akkor is, most is voltak-vannak formátumos tanítványai és követői. Az, hogy éppenséggel az aktuális kánonok nem emelik föl, más kérdés: erre is érdemes lesz egyszer választ adni. Emlékeim szerint erről egyszer már próbált nyilvánosan ezt-azt elmondani Bodor Béla: azokhoz a költőszerepekhez, amivel a magyar irodalom mostanság bíbelődik, nem sok köze van Jancsinak, hála az égnek. Nyilván a vajdaságiak önmeghatározását is jellemzi, és az anyaországiak önhitségét ugyancsak az, ami Sziveri ismertségét illetve ismeretlenségét okozza.

   OZ: Február elsején már húsz éve, hogy meghalt. Lehet, rosszul követem, lehet, nem értesülök minden kapcsolódó eseményről, de mintha a magyar közönség nem fogadta volna be. A költőtársak megemlékeznek róla, irodalmi díj is született a nevével, túl ezen van még valami örvendetes?
   GJ: Nézzed: az íróasztalom fölött, a polcom deszkájának peremére kevés dolog van felfüggesztve. Az egyik: Jancsi kezétől származik. Már halálos betegen írt le két szót, számomra, szerbül, az Adria egyik börtönszigetének a nevét. A másik egy képecske, Torok Sándor grafikája. A harmadik egy hal, Zalán Tibortól.  Mondhatom, nincs nap, amikor ne vele is kezdődne el.
    Tavaly Sziveritől egy terjedelmes válogatás jelent meg a Varsóban kiadott világirodalmi folyóirat Vajdaság számában (www.literaturanaswiercie.art.pl). Arról az eseményről mintha Pályi András az ÉS-ben tudósított volna… A lapot magam is láttam: Grencsó István fájdalmasan nagyszerű Jancsi-portréja áll a versek élén. Tudtommal ismét szó van arról, hogy Sziveri-verseket adnak lengyelül közzé.
   A róla elnevezett irodalmi díj átadása pedig éppen a napokban esedékes!

 

 

 

 

Petőcz András

(Interjú: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/526)

 

   OZ: Ötvenhat éves volna ma Sziveri János. Tudomásom szerint nagyon korán, a pálya kezdetén megismerkedtetek. Milyen ember, milyen fiatalember kezdő költőnek Sziveri? Hogyan emlékszel rá? 
   PA: Nagyon korán, 1981-ben ismertem meg, ha jól emlékszem, egy Magyar Műhely-találkozón, talán Hadersdorfban, vagy egy évvel később a Párizs melletti Marly-ban. Zárkózott, vékony fiatalember volt, én is ilyesmi lehettem, úgy emlékszem, kissé bizalmatlanul méregettük egymást. Akkor jó dolguk volt mindazoknak, akik az akkori Jugoszláviából jöttek, irigykedve hallgattam, hogy útlevelük van, amivel szabadon utazhatnak bárhova, és időbeli korlátjuk sincsen. Sziveri is éppen úton volt, és mintegy ellátogatott a Magyar Műhely találkozóra, és utazott is tovább, talán Hollandiába, ha jól emlékszem. Sokkal nyitottabb, sokkal európaibb ország volt ez az akkori Jugoszlávia, mint az akkori Magyarország. Ez érződött Sziverin is. "Nyugatinak" tűnt, így a viszonyrendszerünkben is a "nyugati" és a "keleti" ember viszonyrendszere jelent meg.

   OZ: Szerkesztette előbb a vajdasági Képes Újság irodalmi rovatát, azután három - meglep, hogy csak három - éven át a legendás "régi" Új Symposiont. A Symposion hatása a korabeli magyar irodalomra ma már megkérdőjelezhetetlen. De személy szerint mit jelentett számodra a lap?
   PA: Az Új Sympo ennek a nyugatias szemléletnek volt nagyon erős megjelenési formája. Úgy tekintettünk erre a lapra, mint a Magyar Műhelyre: a korszerű, az új dolgok itt, ezekben a lapokban jelentek meg. És részben az akkori Mozgó Világban. Tudatosulást jelentett ez a lap, mértéket is: mind az Új Symposionnal, mind a Magyar Műhellyel erős kapcsolatom volt, a legkevésbé a Mozgó Világgal találtam meg a hangot.

   OZ: Nekem a vajdasági Fórum kiadónál megjelent kötetei közül csak egyetlen van meg, nyilván a korabeli terjesztésnek köszönhetően, viszont ismerem, itt áll a polcon a Mányoki Endre szerkesztette nagy, fekete Minden verse. Két dolog tűnik fel. Az első, hogy nagyon szikárak ezek a versek. A második, hogy élete utolsó harmadában mintha kisorolna az avantgárd alól, mintha a formai dolgokat felváltották volna az emberiek. A betegség megváltoztatta a vershez való viszonyát?
   PA: A kérdésed kissé suta, azt sugallja, hogy az avantgárd az "formai", a "nem-avantgárd" meg "emberi". Nem így van. Az avantgárd egy kifejezési forma, ami ugyanúgy emberi vonatkozásokat jeleníthet meg, mint a klasszikus formák, akár. A Ver/s/ziók antológia is Sziveri versével indít, de a vers üzenete nagyon is emberi. Hogy hangot vált a szerző az idők során, az ugyanolyan természetes, ahogy az emberi arc is változik az évek alatt. Sziveri verseinek a dinamikája változott meg, ebben a betegsége nyilván szerepet játszott.

   OZ: Február elsején már húsz éve, hogy meghalt. Lehet, rosszul követem, lehet, nem értesülök minden kapcsolódó eseményről, de mintha a magyar közönség nem fogadta volna be. A költőtársak megemlékeznek róla, irodalmi díj is született a nevével, túl ezen van még valami örvendetes?
   PA: Sikeresen megfeledkeztek az elmúlt években arról a rendszerváltó irodalomról, ami a 80-as években megszületett, és amelyik akkoriban nagyon erősen kötődött magához az avantgárdhoz. Sziveri kanonizációja sem történt meg, másoké sem ebből az időszakból. Ez szomorú, de tény. Én magam döbbenten látom ezt a folyamatot, ami tulajdonképpen a 90-es évek elején indult el, és ami máig tart. Azt, hogy nem akarnak tudomást venni a 80-as évekről, az akkori időszak sajátos dinamikájáról, erejéről. Összefügg ez azzal, hogy az avantgárd mint olyan nem érdekes napjainkban? Biztosan összefügg, hiszen Sziveri is ebbe a vonulatba tartozik. Biztos vagyok abban, hogy ez változni fog. Sziveri neve és költészete megmarad az utókornak.

 

 

 

 

Szűgyi Zoltán

Interjú: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4390

   OZ: Ötvenhat éves volna ma Sziveri János. Tudomásom szerint nagyon korán, a pálya kezdetén megismerkedtetek. Milyen ember, milyen fiatalember kezdő költőnek Sziveri? Hogyan emlékszel rá?
   Szűgyi Zoltán: 1972 nyarán ismertem meg Jancsit, ha jól emlékszem egy zentai képzőművészeti, azt hiszem művésztelepi akció során (ő egyébként képzőművészként indult).  1973 őszén azután, amikor mindketten az újvidéki bölcsész kar magyar tanszékére kerültünk (Jancsi a gyorsan letudott mostári pilótaiskola, illetve a Nagybecskereken - Zrenjanin - elvégzett háztartási gépszerelői szakmunkásképző középiskola, én pedig egy évvel idősebb lévén, már a zentai egészségügyi szakközépiskola természetszerű folytatásaként az újvidéki orvostudományi egyetemet is otthagva a lehallgatott két tanulmányi félév után) az első pillanatoktól kezdve összetartottunk, s rövidesen nagyon komoly, elmélyült barátság alakult ki közöttünk.
   Jancsiban hihetetlen energiák lappangtak, jókedélyű, karakán, elszánt ifjú titán volt, aki már akkor mindent a művészetekre, egyre inkább az íróságra szándékozott feltenni. Megalkuvást nem ismert, nem tudta még egészen pontosan megfogalmazni, mit akar, de azt igen, annyit mindenképpen, hogy nem egyszerű vegetatív életet akar élni. A szülők ellenzése ellenére összeházasodott szerelmével, hamarosan aztán megszületett fia is. Alig voltunk húszévesek.

   OZ: Szerkesztette előbb a vajdasági Képes Újság irodalmi rovatát, azután három – meglep, hogy csak három - éven át a legendás "régi", azaz első Új Symposiont. A Symposion hatása a korabeli magyar irodalomra ma már megkérdőjelezhetetlen. De személy szerint mit jelentett számodra a lap?
   SzZ: A "régi" Sympónak mi már a második vagy inkább a harmadik nemzedéke lehettünk. Az elsőt Tolnaiék jegyzik, utána Danyi Magdi – Bognár Anti páros következett, s csak velük együtt, illetve őket váltva mi, hivatalosan, 1980-ban. A Képes Ifjúság mindig is helyet adott a legfiatalabb, de már folyamatosan publikáló irodalmároknak (egyébként a Symposion maga is, 1965-ben, az Ifjúság mellékleteként jelent meg először, s abból kiválva lett önálló folyóirat), így 1973-ban, az akkori szerkesztő felkínálta hármónknak, már írogató elsőéves bölcsészhallgatóknak (akkor, igaz csak rövid ideig Tari István, Sziveri János és jómagam alkottuk a triumvirátust) az irodalmi rovat szerkesztésének lehetőségét. Örömmel és nagy tervekkel vállaltuk. Lesz nekünk még saját lapunk is, nemcsak rovatunk – gondoltuk, s azt hiszem ki is mondtuk rögtön! Egy pillanatra nem volt kérdés, hogy mi hárman egyenrangúan szerkesztünk, s hogy az ezért a munkáért járó kis pénzecskét Jancsi kapja, mivel ő már házaséletet élt, anyagilag ő volt a legnehezebb helyzetben. Alig kezdtük meg azonban a munkát, a kéziratok felhajtását, amikor kiderült Tarit jegyzik be hivatalosan rovatvezetőként, aki ennek értelmében tudatta is velünk, hogy tőlünk bármit bármikor közöl, s minden ötletet, kéziratot szívesen fogad ajánlásunkra, de őt nevezték ki "főnöknek". Jancsival mi ezt "nagy ügyünk" elárulásának tekintettük, és nemcsak a közös szerkesztésből nem lett semmi, hanem Taritól is eltávolodtunk. Egy év múlva Fenyvesi Ottó csatlakozott azután hozzánk, hogy újból hárman lehessünk (persze később egészen szépen kibővült ez a kör). A Sympóban egyébként évről évre folyamatosan publikáltunk. A hetvenes évek végére szerkesztőbizottsági tagok lettünk, és 1980-ban nevezték ki Jancsit főszerkesztőnek, ami a pártkatonáknak és nem egyébnek köszönhetően tartott csak addig, ameddig tarthatott.
   A Symposion nekem a szabadságot jelentette. A költészetben, irodalomban egyáltalában a szellemiekben azt a szabadságot, amit a polgári magánéletben például az akkori Jugoszlávia világútlevele. Vagy azt, amit Rousseu így fogalmazott meg (remélem, hirtelenjében jól idézem): Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.

   OZ: Nekem a vajdasági Fórum kiadónál megjelent kötetei közül csak egyetlen van meg, nyilván a korabeli terjesztésnek köszönhetően, viszont ismerem, itt áll a polcon a Mányoki Endre szerkesztette nagy, fekete Minden verse. Két dolog tűnik fel. Az első, hogy nagyon szikárak ezek a versek. A második, hogy élete utolsó harmadában mintha kisorolna az avantgárd alól, mintha a formai dolgokat felváltották volna az emberiek. A betegség megváltoztatta a vershez való viszonyát?
   SzZ: Jancsi nagyon fontosnak tartotta a könyvet mint tárgyat (is), mint egészet. A Minden versében ugyan megvan minden vers, de számomra máig külön élményt, többletet jelent, ha például a Csak néhány kegyetlen kép-et a Symposion könyvek 58. darabjaként (ugyancsak a Forum kiadványaként) 1981-ben megjelent Hidegpróba c. kötetből olvasom el. Vagy valamit a Dia-dalok-ból.
   A Sziveri-versek fegyelmezettek, szerintem, amikor lemondott az avanatgárd eszközeiről, akkor sem mondott kategorikusan nemet semmire, azaz nyitva hagyta az utakat, szerepeket.
   Az utolsó kötetek verseinek kifejezési formáit szerintem nem annyira az elfordulás, mint inkább az elmélyülés szabta meg. Miután egyetemes dolgokról az emberhez kívánt szólni, soha nem olvasóban gondolkodott, nyilván úgy találta, hogy a klasszikusabb formák jobban megfelelnek az egyetemességnek, mint az avantgárd eszközei. A legnehezebb időkben a költészet adta az egyedüli örömöt és az egyedüli fogódzót számára. A legkevesebbet tőrödött azzal, hogy hová lehet őt sorolni, azzal az eltökéltséggel dolgozott, hogy elmondja azt, amit megtapasztalt, amit megértett.

   OZ: Február elsején már húsz éve, hogy meghalt. Lehet, rosszul követem, lehet, nem értesülök minden kapcsolódó eseményről, de mintha a magyar közönség nem fogadta volna be. A költőtársak megemlékeznek róla, irodalmi díj is született a nevével, túl ezen van még valami örvendetes?
   SzZ: Nem tudom. Akik szerettük Jancsit, költészetét, ma is szeretjük, s nem feledjük. Örvendetes dolgokról én nem nagyon számolhatok be, legfeljebb azt említhetném meg, hogy vannak azért magyar fiatalok (Magyarországon és határon túl is), akik Sziveri költészetéből készítik diplomadolgozatukat vagy doktori disszertációjukat, és Jancsi szülőhelyén, Múzslyán működik a nevét viselő művészeti színpad, mely folyóiratot is ad ki, s évi rendszerességgel irodalmi rendezvényeken igyekszik fenntartani Sziveri János emlékét. De a kérdés első részére vonatkozóan a legszívesebben visszakérdeznék: kit fogadott be a magyar közönség?  1991 óta élek Magyarországon, s talán a legnagyobbak között is számon tartható, általam is nagyon tisztelt  (némiképp még kortársnak mondható irodalmi) nevek sokasága közül (egy-két kultusztól eltekintve) szinte nem is hallok, alig hallhatok, soroljam? Kassák, Füst Milán, Mészöly, Nagy László, Pilinszky...