HAZA A MAGASBÓL
ÖRÖK TIHANY

Kisantológia VERES GÁBOR légifényképeivel*

 

 

Illyés Gyula
A tihanyi Templom-hegyen*

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre - sok nagyon!

Szeretném - azért, hogy te is nézd -
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.

Nem érzed, amit én - ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szivembe tenni
lüktető, élő szivedet.

Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!

 

 

 

 

Reményik Sándor
Örök Tihany

Egy szép, visszhangos perc emlékére
Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?

Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?

S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...

 

 

 

 

Gergely Ágnes
Prelúdium és fúga: Tihany felé

Már a vonatablakból
az Apátság barlangi rajza.
Azok a vérző szemaforok.
Lassítás. A naplementén
átgyűrődő inged szoborlobogása.
Lepkék izgalmán előrevetülő
éjszaka. Körös-körül a sűrűség
teli boldog, boldog leopárddal.
Mendelssohn Olasz szimfóniája.
Tornácon recsegő lemez, olimpiai
bajnoké volt. Minden régi.
Minden valódi. Minden
tapintható. A kőkorlátnál
a bajnok özvegye, könyökkel
a képnek, fölötte a szimfónia,
levelek közt a leopárdok
orrcimpái, lepkék, feltépett
ingujj szoborlobogása, sűrűség,
sötétség, lassítás, alvadt szemafor-
pupillák, az ablakon végső
barlangi rajz, két egymásra
meredő torony.

Két egymásra meredő templom
két vonatablak
két naplemente kétfajta vér
két sűrűség két csattogás
két szimfónia
a magyarok szimfóniája
két bajnok az egyik kezében kard
a másikéban malomkő
két ellobbant ingujj
az egyiket feltépik
letépik a másikat
két özvegy két sűrűség
kétféle alvadás
kétfajta vér két naplemente
két egymásra meredő
két megvetemedő
inglobogás két gipszminta
két kőszobor két
éjszaka két átok két különálló
barlangi rajz

 

 

 

 

Rába György
A tihanyi révben

Nyugosznak a kóbor hajók a dokkban,
gyors felhők vitorláznak a tavon,
az út zöld őrei borzongnak halkan,
bólintva bölcsen és hallgatagon.
Lágyfürtű nyár, ölelsz-e, mondd,
csak holnap is még, könnyűvérü kedves?
A pillangó már szédülten csapong,
s a kert alján a tátottorku fagy les.

Alszik a víz mélyén a halász, rőfnyi
szakállában süllő fickándozik.
Tanúja, a domb, látta még kikötni
a herceget s látta Csokonait,
ki a túlpartról, a nyárfák tövén
engedte vijjogó panaszát erre,
hol az ember békéjét várom én
alvó füvek, mókusok közt heverve.

Két sovány karját kitárta a holdra,
az angyalok nyelvén siránkozott, –
reggelre már a csízek dalát fújta
és égi kedvvel nyakalta a bort.
Mint viharra a rezgő levelek,
emlékszik rá a tó, a ház, a szikla, –
ha ébred a szél Badacsony felett,
az ő hangja búg a ködöt hasítva.

„Hová tűnt tünde tested, Lilla, drága,
hová ragadtak táncos lábaid,
a fellázadt regéknek mely honába,
milyen vadonnak járod berkeit?
Ugy szomjaztál, mint friss esőt a rét,
szemeden át mohó fények futottak,
aztán lezártad pillád függönyét,
az apró tüzek más felé lobogtak.

Te virág voltál s őszöd is leélted,
hajad havát nem mossa el eső,
gabonát nevel kerek, fehér térded,
szavaid árját eltömi a kő.
De én még itt vígan mulatozom,
s ha ajtómra az éber csillagfény ver,
jobbomban egy tölggyel, a dombokon,
világ strázsája, állok minden éjjel.”

 

 

 

 

Takáts Gyula
Tihany felől

A szél kitolta már a zöld jeget.
Tihany felől ragyog.
A fák alatt kinyílt a hóvirág
s mint zümmögő, indult kasok
körül a villogó, tűnő ívek,
a bokrokon cikáznak gyors rügyek.

Ez lenne már a visszatért tavasz?
Gyertyásan ég a jég.
Kigyújtja cirmos lángjait a nád
s dalol a táj, mint kis cseléd.
Kezében kanna. Repkedve szalad,
sziromként szórja napra a tavat.

A tőzegkazlak, mint a bivalyok
a fűzfák ágait
csak nézik, mint a sárga vízesést.
Nyáluk szakállukon vakít.
S a berken áthullámzó víg utak
fölött hintáznak a gémeskutak,

mint lila legények gólyalábon.
Kezükben nyurga bot.
Maholnap, mint serény pacsirtaszó
eléri kedvük a napot,
s a fénytőlgyógyult tisztuló vizek
mezőre csalják a teheneket.

 

 

 

 

Garay János
Balaton (VII.)

Tihanynak bércztetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.

Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll,
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sir felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.

S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelő sohajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.

S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen,
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang...

Visszhang-e ez fölülről? vagy lenn a viz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! istent dicsérik a földek és vizek!...
Belé vegyűl e csepp is, mely szememen rezeg.

 

 

 

 

Vörösmarty Mihály
A tihanyi visszhang

"Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
     Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem."
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
     Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
     Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
     Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
     S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
     "Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
     S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
     És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
     Lássa egész ország, s bús legyen érte soká."
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
     Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett

 

 

 

*A légifotók egy repülő modellre szerelt kamerával készültek.