„…minden illúzió a valóságból születik…” - Hargitai Ildikó Álomsárkányok című kötetéről

"Ha az író ügyesen rakosgatott mozaikdarabjait az olvasás előrehaladtával a maguk teljességében látjuk, észrevehetjük, minden eszköz, esemény, gondolat ugyanarra tart: hogy a saját életünket úgy alakítsuk, hogy minél több ember boldog lehessen körülöttünk. Hosszú, lendületes mondatok váltják egymást a kapkodó beszámolótól a nyugodt vagy felkavaró emlékeken át a heves önvitákig – a stílus változatossága nem hagyja, hogy elunjuk magunkat. Az is előfordulhat, hogy történni éppen nem történik semmi (a fiú sem festi épp a hajó vécéjét, a lány sem gondolkodik a sokadik fiún), de a főhősök belső vívódása, s az ő gyermeki vagy felnőtt értetlenségről, tehetetlenségről vagy változni vágyásról való eszmélkedéseik kihathatnak a könyvből, élővé válva az olvasóban." – Stenszky Cecília írása

„…minden illúzió a valóságból születik…”

- Hargitai Ildikó Álomsárkányok című kötetéről

(Irodalmi Jelen Könyvek,  2010.)

„Mennyi minden van azon kívül, amit a szemünkkel, kezünkkel, orrunkkal érzékelhetünk!”

   Párhuzamos életrajzoknak is indulhatna akár, a gyermekkortól kezdődően az egymásra találás pillanatáig Hargitai Ildikó új könyve, az Álomsárkányok. Mozaikkövekként áll össze kerekké a történet, három színből: Janéból, Íriszéből és a kislányéból, melyek – hogy, hogy nem –, össze-összefonódnak. A mahjong játék sárkányos kavicsai mellett az utazás, az elválás, a visszatérés és sok egyéb motívum fűzi össze a szálakat, egyre nagyobb feszültséget teremtve, mely a körbeéréssel oldódhat csak föl, le nem zárva, csak befejezve a könyvet. Mert a párhuzamosság mellett a történet újra és újra körbefutja ugyanazt a témát, kergetőzik a „másik én”-ekkel, vissza-visszakanyarodik a gyerekkorhoz, az egyén életét meghatározó hétköznapi vagy különleges élményekhez.

„Mi maradna a világból, ha nem vágynánk jobbra, szebbre, többre, mint amit elérhetünk?”

   A magyar lány és az angol fiú élete kamaszkoruk kezdetén egy villanásnyira összekapcsolódik Magyarországon, Szegeden; majd megy mindegyik a saját útján, próbálgatva magát különböző helyzetekben, különböző emberek mellett, de mindig valami hiányérzettel. Fel-felbukkan a jelenben élő családos asszony mellett a kislány, Írisz, kerek gyerekszemmel nézve a világot, átélve minden hétköznapi, érthetetlenül fájdalmas, vagy indokolatlan örömmel teli pillanatot, majd átvált a felnőtt szemüvegére, a régi eseményekre elemzően tekintve. A kamasz Jan otthonról való szökése, saját útjának keresése pedig a szülőktől való elszakadás és a boldoggá tévő munka örök a kérdéseit boncolgatja.

   Ha az író ügyesen rakosgatott mozaikdarabjait az olvasás előrehaladtával a maguk teljességében látjuk, észrevehetjük, minden eszköz, esemény, gondolat ugyanarra tart: hogy a saját életünket úgy alakítsuk, hogy minél több ember boldog lehessen körülöttünk. Hosszú, lendületes mondatok váltják egymást a kapkodó beszámolótól a nyugodt vagy felkavaró emlékeken át a heves önvitákig – a stílus változatossága nem hagyja, hogy elunjuk magunkat. Az is előfordulhat, hogy történni éppen nem történik semmi (a fiú sem festi épp a hajó vécéjét, a lány sem gondolkodik a sokadik fiún), de a főhősök belső vívódása, s az ő gyermeki vagy felnőtt értetlenségről, tehetetlenségről vagy változni vágyásról való eszmélkedéseik kihathatnak a könyvből, élővé válva az olvasóban.

„Olyan bőséges a világ, mindenkinek jut minden.”

    A férfi, a nő és a gyermek világlátása eleinte élesen elválik, önmagában kerek világot alkot, hihetően logikátlan világot, s a kissé valószerűtlen elemek – egy kicsi felhő például kíváncsian odaóvakodva hallgat és néz végig egy belső vívódást – teljes természetességgel lesznek része az életszagú, éles részleteknek, hétköznapoknak és sorsdöntő pillanatoknak.

   A múltnak a jelen szűrőjén át való látását a gondolatritmus tagolja, s az örökösen visszatérő kettős én, mely a kislányban és a felnőtt nőben egyaránt belső párbeszéd formájában jelenik meg, annál érdekesebb, mert a valódi párbeszédeknél a megszokott gondolatjel hiánya belsővé, álomszerűvé teszi a hihető eseményeket. A szürreálisba forduló események valószerűbbek lesznek, mert minden részlet mintha velünk is megtörténhetne – ismerős helyzetek, érzések, gondolatok, mindenki életében megvannak ezek vagy ehhez hasonlóak.

    A szeretet, az egymáshoz (de kihez?) tartozás, az önmagunk megtalálása, a nővé és férfivá válás és főleg a szabadság nagy kérdéseit feszegeti az író számunkra is nagyon ismerős helyzetekkel, miközben a Jan hajóslegény-történetének vonalán lévő egzotikum is feltár dolgokat, gondolatokat, melyek a leghétköznapibb történetből is személyes útkeresést alakíthatnak.

„…de a fontos dolgok megestek szavak nélkül is.”

    Kimondásra váró dolgokat gondolhat végig az olvasó a három párhuzamos, de a motívumokban és helyzetekben minduntalan összefonódó történet alatt; álarcok fel- és levetésének vagy az ember teremtő képességének bonyodalmait végigrágva eljut végül az igazi vágy kérdéséig. És a mit-is-akarok-valójában-az-élettől meg a hogyan-szeretem-igazán-a-szeretteimet kérdések az elmenetel és a maradás, a változás és a változatlanság ritmusában végül mégis körbeérnek, visszakanyarodnak a kezdethez, mely ezentúl magában hord minden eddig tapasztalt valóságot.

    Az egyes szám első személyű elbeszélés olykor minden további nélkül átvált harmadik személyre, de nem egyszer valaki másnak (sokszor jelöletlenül) elmondva tudjuk meg a történteket, vagy belehallgatunk a gyermek vagy a felnőtt Írisz önmagával folytatott vitáiba. A kimondhatóság és a kimondhatatlanság, a nyelv tökéletlensége vagy feleslegessége minduntalan fel-felbukkan, hiszen az egyén szabadsága mellett ez is kulcskérdéssé válik.

    Sok más mellett a világ érzelmeken keresztül való megragadására tesz kísérletet Hargitai Ildikó az Álomsárkányokban, az érzelmeket pedig a tényeken keresztül fogja meg, írja le, tapasztja papírra, és talán szabadítja fel:

„…bármennyit tudunk, néha mindennél fontosabb az érzésekre hallgatni, mert mindazt elveszíthetjük e nélkül, amit összes tudásunkkal felépítettünk. És arra, hogy néha ki kell zárni az érzelmeket, csak a tudásban bízni, meg arra, hogy valaki itt bent tudja, mikor melyiknek van itt az ideje”.

Stenszky Cecília

Kapcsolódó írásunk: Szántai Edina interjúja Hargitai Ildikóval.