Bevallom őszintén, már rég szerettem volna egy ilyen könyvet a kezembe kaparinthatni. Ahol a szerző nem szentenciákból épít bábel- vagy elefántcsonttornyot, ahonnan hivatalos előadások hangján lehessen elmennydörögni, hogy kinek miről mit muszáj gondolni. Egy olyan könyvet, amelynek előszavában szerepelnek a bűvös szavak: “precedenst akartam teremteni. Olvassunk, fedezzünk fel újra! Ne tekintsük kötelezőnek a kanonizált fényekben való érzékelést: lássuk meg a csendesebb színeket is: a szétcsurgó aranyt és a szépiát.”  –  Szabó Csaba Kaffka Margit félmosolya című kötetéről Simon Ilona ír.

ÚJRAOLVASOTT KAFFKA MARGIT
 

    Innentől már érdekelt a szerző minden szava. Unalomig és betéve tudtam már mindazon cifra jelszavakat, amikkel a kor és a különféle politikai és egyéb megfontolások kritikája skatulyázta az olyan nagyon félreismert, félreolvasott nőírónk, Kaffka Margit könyveit. Tudtam és nagyon nem értettem velük egyet. Merthogy bennem mindig élesen elkülönült az a könyv, amit úgy írtak, mint egy férfi, lett légyen a szerző akár nő, akár sem, és az a könyv, amit úgy írtak, ahogyan én is látom a világot. És végre nyomtatásban, másvalaki által kimondva láttam-hallottam: „Azt az eredendő asszonyiságot tudta papírra konvertálni az óriáslány, amelynek dimenzióit addig olyannyira nem értette a férfitársadalom – azaz a világ  –, hogy még Móricz Zsigmond is gyermekes érdeklődéssel fedezte fel az asszony lelki teremtettségének másféleségét." Igenis, kérem szépen, másfélék vagyunk és ez nem baj. Óriáslánynak kellett lenni annak, aki ezt a másféleséget szavakba tudta önteni és ez mindmáig annyira új és szokatlan, hogy a kritikus Varró Ilona egyenesen így fogalmaz: „Kaffka Margitra nálunk nem szokás hivatkozni... Soha senkinek az irodalmi pályáját nem mozdítja elő, ha sűrűn írja le vagy ejti ki, illetve ha egyáltalán leírja Kaffka nevét.”

       Szabó Csaba nemhogy leírja a nevét, hanem egyenesen könyvnyi anyagot gyűjt össze róla. És sejtvén vagy egyenesen tudván, hogy az eredendő asszonyiság mindig kontextuális, vagyis kizárólag másokkal való összefüggéseiben szemlélhető, deríthető fel a maga teljességében, mindjárt a kezünkbe is adja azt az Ariadné-fonalat, amelynek mentén végigjárhatjuk azt a világot, a remekműveknek azt a labirintusát, amelyet olyan kínnal-bajjal kategorizált harcos feminizmussá a hivatalos közvélemény. Az óriáslányt és könyveit két óriásfiú testvér-barát (Szabó Dezső és Kuncz Aladár) írásainak tükrében és a hasonlíthatatlan gigász Ady fényében-árnyékában tudjuk ismét friss, előítéletmentes szemmel látni.

      Persze, nem lehet elvonatkoztatni a történelmi háttértől sem – a szerző mindebből épp annyit idéz, se nem többet, se nem kevesebbet, amennyi okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a képeket megfelelő perspektívába helyezhesse. Merthogy Szabó Csaba született tévés-filmes... hozzá  képekben, filmezhető, vágható, montírozható vizuális nyelven beszélnek a könyvek, amiket újraolvasásra ajánl, a szerzők, akiket új fénybe állít, szemben az akkori elgondolásokkal: „Az a világ a szépiát nem tekintette hivatalos színnek, hanem a fekete-fehér – netán a szürke – értéktelen árnyalatának. De a népnek – főleg ha (elő)forradalom dübörög odakinn  – cirkusz kell, kenyér és persze: szín. Erős színek. Vadak – hogy mindenki lássa nemfehér, nemfekete, illetve nemszépia valójukat.

       Kaffka Margit szépiája csak effektus volt a mindenkori forradalmak meg- és átélői számára: harmadosztályú szín – valami sárgásbarnaféle.

       Erős színek, kontrasztok kellettek, és jelmondatok. Aki nem ilyet írt akkoriban, az fehér-fekete volt a nép szívében – legfeljebb szürke a szemében. De hát ugyanbiza ki akart a huszadik század első évtizedében a szürkék hegedőse lenni?”

       Hát igen.  Bátorság kellett akkor is, ha az ember önmaga akart maradni, „csak írni” és nem harsogni avagy szónokolni akart, bátorság kell ma is, ha az ember azt mondja el, hogy „az utókor  – kiragadott félfejezetek alapján és konjunkturális igazságok zászlaja alatt – Kaffka Margitot a női jogok pennás testőrlédijévé tette.

       E kis kötet feladata – többek között – az, hogy ezt a szomorú Kaffka Margit-plakátképet letépje a mindig-forradalmak hirdetőoszlopairól.”

       Mi mást mondhatnék immár, mint hogy nem csupán ez sikerül remekbe e könyv lapjain. A befejezésben egy olyan mondatot olvastam, amibe beleujjongott a filológus felfedező öröme. Hadd osztom meg ezt önökkel végezetül: „Az óriáslány öntudatlan, nagy kísérlete: az eredendő  (genetikai gyökereztetésű) asszonyiság beatifikálása, valamint két eszköze: a nemi illúzió tükre és a botanikai erotikum fedőképe már elválaszthatatlan nevétől.” Soha ennél találóbban meg nem tudtam volna fogalmazni, miben nyújt igazán újat, igazán sehol másutt fel nem lelhetőt a Nyugat méltánytalanul mellőzött nagy nőírója, Kaffka Margit. Olvassuk hát újra az írásait e nagyszerű szép(ia)irodalmi riport fényében.

Simon Ilona