Angyalok márpedig íródnak - Vitamin-beszélgetés Schein Gábor Egy angyal önéletrajzai című regényéről
"Két, időben távoli, párhuzamosan futó önéletrajz olvasható a különös, kicsit misztikus, kicsit romantikus Schein Gábor-regényben. A német Johann Klarfeld története az ezerhétszázas években, Józsa Bertáé pedig az 1944-es születésével indul. Az időben távoli sorsok egy angyal reinkarnációi, innen hát az egyes szám első személyű elbeszélés. Ezen a technikán kívül még számtalan mozzanat fűzi össze a két sorsot. A reménytelen küzdelem az otthontalanság, a gyökértelenség ellen. Ezt a hatást a könyv különösen impozáns borítója is felerősítheti az olvasóban, amely két, a talajba kétségbeesetten kapaszkodó, földből kitépett, gyökértelen fa távoli és közeli képét ábrázolja." - Fekete Ilona tudósítása
Angyalok márpedig íródnak
Vitamin-beszélgetés Schein Gábor Egy angyal önéletrajzai című regényéről
(Szeged, Grand Café)
Nyári szünetre készül a Vitamin irodalmi beszélgetéssorozat, és őszi folytatást ígér a szegedi Grand Caféban. Méltó záróestje volt az idei évadnak a Schein Gábor Egy angyal önéletrajzai című regényéről folytatott beszélgetés a Vitamin állandó tagjainak, Szilasi László (kritikus), Sinkovicz László (egyetemi hallgató) és Gaborják Ádám (PhD-hallgató) részvételével. A közönség soraiban most is a megszállott irodalomrajongók ültek, akik suttogva cserélnek véleményt: „nagyon szép könyv”; „megrázó történet”, „mi az, hogy angyalok?”.
Egy angyal önéletrajzai? Vannak egyáltalán angyalok? Angyalok „márpedig nincsenek”!
Kis utánaolvasással már nem vállalom olyan határozottan előbbi kijelentésemet. A világ összes nagy vallása elfogadja az angyalok létezését. A keresztények hét fő arkangyalt neveznek meg, az iszlámban négy létezik. A zsidó hit szerint Metatron a neve a legnagyobbnak.
Szilasi László
S ha mindez nem elég az érveléshez: a Biblia általánosságban legalább háromszázszor említi az angyalokat. Emellett hitt az angyalokban egy általam tisztelt szekszárdi-szegedi költő, Baka István is, akitől Szilasi László (l. a képen) is idéz. De most inkább nézzük a szakemberek vitáját, ami érzésem szerint ezen az estén inkább elfogadó, értelmező beszélgetés volt, s nem a vélemények ütköztetése.
Két, időben távoli, párhuzamosan futó önéletrajz olvasható a különös, kicsit misztikus, kicsit romantikus Schein Gábor-regényben. A német Johann Klarfeld története az ezerhétszázas években, Józsa Bertáé pedig az 1944-es születésével indul. Az időben távoli sorsok egy „angyal reinkarnációi”, innen hát az egyes szám első személyű elbeszélés. Ezen a technikán kívül még számtalan mozzanat fűzi össze a két sorsot. A reménytelen küzdelem az otthontalanság, a gyökértelenség ellen. Ezt a hatást a könyv különösen impozáns borítója is felerősítheti az olvasóban, amely két, a talajba kétségbeesetten kapaszkodó, földből kitépett, gyökértelen fa távoli és közeli képét ábrázolja.
Összefűzi még a két sorsot: származásuknak elhallgatása, a megbélyegzettségtől való félelem, a szorongás, a rettegés, amit olvasóként inkább az ősök, mint a főhősök történeteiből érez a mai olvasó.
Anélkül, hogy elkülöníteném a három irodalmár szavait, összegezni szeretném, hiszen véleményük ezen az estén igencsak összecsengett. Schein Gábor a regényírás múltbeli, nagy alakjainak tintásüvegébe mártogatva alkotta meg művét, melyben keveredik a nevelődési regény, fel-felbukkannak kalandok, bűnesetek, szerelmek.
Az elbeszélői nyelv véleményük szerint nem tükrözi a kort, amelyben a 18. századi és 20. századi sorsok megjelennek. A stílus a német romantikusokra, illetve a huszadik századi realista regényírás hagyományaira építve azonban igen.
Érdekes a regény szerkezete, amelyet keretként elő- és záróbeszédek vezetnek be, előbb Johann Klarfeld angyalé, majd Józsa Bertáé öt-öt megszólalása. Majd a különös tizedik fejezetben Johann és Berta sorsa, élete egybefonódik. Ebből adódóan mondhatják az irodalmi beszélgetés szakemberi, hogy a két történet önéletrajz és családregény is egyben, mint ahogyan ez a magyar regény megszületése előtt is volt. Főleg Szilasi hangsúlyozza ezen véleményét.
Ugyanakkor a könyvben megjelenik egy olyan történelmi nézőpont, amelyet a szereplők nem láthatnak belülről, csak egy angyal kívülről és felülről, aki sokat tud a magyar történelemről, és számtalan utalást tesz a jelenre is. A történetben Johann mégis úgy véli: „A háború nem a legrosszabb dolog, amely kitölthet egy életet”. Ha választ szeretnénk arra, mi az ennél rosszabb, megtaláljuk a sorok között. Rosszabb a háborúnál, ha a „szabadságát”, azaz „a beszéd örömét” veszti el valaki. Beszélni, elmondani, kibeszélni, azaz „rendezni végre közös dolgainkat”, milyen szépen fogalmazta meg egy 20. századi költő, aki hőseinkhez hasonlóan maga is otthontalan volt saját idejében.
Aki mégis otthon van az időben, az a szerző-angyal, akit „néha elővesznek”. Az ember (olvasó) „akár jó neki, akár nem, hallgatja az angyalok suttogását”. Máshol pedig az angyalok olyanok, mint a csiripelő verebek: „egyedül ők vannak otthon az időben és telebeszélik háborúkkal, házasságokkal, csalásokkal és csalódásokkal”, melyek komollyá válnak. Az esti beszélgetés a komolyságon felül kiemeli a könyv zseniális nyelvi humorát, a nevetés fontosságát, amelyet a szerző is többször hangsúlyoz.
Schein Gábor, az angyalszerző
Az est irodalmárai kölcsönösen egyetértenek abban, hogy az regény „nagyon szép és bölcs könyv”. A hallgatóság, aki lassan-lassan beszélgetőtárssá lép elő, azonos véleményen van a középiskolás diáktól a nyugdíjas könyvtárosig. Kölcsönös megegyezés eredménye: nehéz olvasmány, de követhető és szép! Vannak, akik ismerik és olvasták a Bolondok tornya című Schein Gábor-verses elbeszélést, és azt mégis könnyebb olvasmánynak tartották.
Az angyal-elbeszélő így szól hozzánk a mű végén: „…szolgálatom ezzel lejárt. Beszéltem és láttam, ha mást nem is, legalább két arcot, melyeket összeillesztettem, mert összetartoznak, bár összeilleszteni éppen az összetartozó arcokat nem lehet. … Semminek sincs vége, se elmúlása, csak eltűnése. Ahogy eláll a havazás, ahogy egy hópehely elolvad”.
Ha hívják, talán megjelenik, hogy száz év múlva az Angyal, „az életrajzok örökébe helyezett biografikus klaviatúrán” egyszerre egy új történetbe kezdjen: „Én, …, aki valaha voltam, a csillagok kedves gyermekeként” 1969. július 2-án „jöttem erre a világra” Budapesten.
Fekete Ilona
Angyalok márpedig íródnak
Vitamin-beszélgetés Schein Gábor Egy angyal önéletrajzai című regényéről
(Szeged, Grand Café)
Nyári szünetre készül a Vitamin irodalmi beszélgetéssorozat, és őszi folytatást ígér a szegedi Grand Caféban. Méltó záróestje volt az idei évadnak a Schein Gábor Egy angyal önéletrajzai című regényéről folytatott beszélgetés a Vitamin állandó tagjainak, Szilasi László (kritikus), Sinkovicz László (egyetemi hallgató) és Gaborják Ádám (PhD-hallgató) részvételével. A közönség soraiban most is a megszállott irodalomrajongók ültek, akik suttogva cserélnek véleményt: „nagyon szép könyv”; „megrázó történet”, „mi az, hogy angyalok?”.
Egy angyal önéletrajzai? Vannak egyáltalán angyalok? Angyalok „márpedig nincsenek”!
Kis utánaolvasással már nem vállalom olyan határozottan előbbi kijelentésemet. A világ összes nagy vallása elfogadja az angyalok létezését. A keresztények hét fő arkangyalt neveznek meg, az iszlámban négy létezik. A zsidó hit szerint Metatron a neve a legnagyobbnak.
Szilasi László
S ha mindez nem elég az érveléshez: a Biblia általánosságban legalább háromszázszor említi az angyalokat. Emellett hitt az angyalokban egy általam tisztelt szekszárdi-szegedi költő, Baka István is, akitől Szilasi László (l. a képen) is idéz. De most inkább nézzük a szakemberek vitáját, ami érzésem szerint ezen az estén inkább elfogadó, értelmező beszélgetés volt, s nem a vélemények ütköztetése.
Két, időben távoli, párhuzamosan futó önéletrajz olvasható a különös, kicsit misztikus, kicsit romantikus Schein Gábor-regényben. A német Johann Klarfeld története az ezerhétszázas években, Józsa Bertáé pedig az 1944-es születésével indul. Az időben távoli sorsok egy „angyal reinkarnációi”, innen hát az egyes szám első személyű elbeszélés. Ezen a technikán kívül még számtalan mozzanat fűzi össze a két sorsot. A reménytelen küzdelem az otthontalanság, a gyökértelenség ellen. Ezt a hatást a könyv különösen impozáns borítója is felerősítheti az olvasóban, amely két, a talajba kétségbeesetten kapaszkodó, földből kitépett, gyökértelen fa távoli és közeli képét ábrázolja.
Összefűzi még a két sorsot: származásuknak elhallgatása, a megbélyegzettségtől való félelem, a szorongás, a rettegés, amit olvasóként inkább az ősök, mint a főhősök történeteiből érez a mai olvasó.
Anélkül, hogy elkülöníteném a három irodalmár szavait, összegezni szeretném, hiszen véleményük ezen az estén igencsak összecsengett. Schein Gábor a regényírás múltbeli, nagy alakjainak tintásüvegébe mártogatva alkotta meg művét, melyben keveredik a nevelődési regény, fel-felbukkannak kalandok, bűnesetek, szerelmek.
Az elbeszélői nyelv véleményük szerint nem tükrözi a kort, amelyben a 18. századi és 20. századi sorsok megjelennek. A stílus a német romantikusokra, illetve a huszadik századi realista regényírás hagyományaira építve azonban igen.
Érdekes a regény szerkezete, amelyet keretként elő- és záróbeszédek vezetnek be, előbb Johann Klarfeld angyalé, majd Józsa Bertáé öt-öt megszólalása. Majd a különös tizedik fejezetben Johann és Berta sorsa, élete egybefonódik. Ebből adódóan mondhatják az irodalmi beszélgetés szakemberi, hogy a két történet önéletrajz és családregény is egyben, mint ahogyan ez a magyar regény megszületése előtt is volt. Főleg Szilasi hangsúlyozza ezen véleményét.
Ugyanakkor a könyvben megjelenik egy olyan történelmi nézőpont, amelyet a szereplők nem láthatnak belülről, csak egy angyal kívülről és felülről, aki sokat tud a magyar történelemről, és számtalan utalást tesz a jelenre is. A történetben Johann mégis úgy véli: „A háború nem a legrosszabb dolog, amely kitölthet egy életet”. Ha választ szeretnénk arra, mi az ennél rosszabb, megtaláljuk a sorok között. Rosszabb a háborúnál, ha a „szabadságát”, azaz „a beszéd örömét” veszti el valaki. Beszélni, elmondani, kibeszélni, azaz „rendezni végre közös dolgainkat”, milyen szépen fogalmazta meg egy 20. századi költő, aki hőseinkhez hasonlóan maga is otthontalan volt saját idejében.
Aki mégis otthon van az időben, az a szerző-angyal, akit „néha elővesznek”. Az ember (olvasó) „akár jó neki, akár nem, hallgatja az angyalok suttogását”. Máshol pedig az angyalok olyanok, mint a csiripelő verebek: „egyedül ők vannak otthon az időben és telebeszélik háborúkkal, házasságokkal, csalásokkal és csalódásokkal”, melyek komollyá válnak. Az esti beszélgetés a komolyságon felül kiemeli a könyv zseniális nyelvi humorát, a nevetés fontosságát, amelyet a szerző is többször hangsúlyoz.
Schein Gábor, az angyalszerző
Az est irodalmárai kölcsönösen egyetértenek abban, hogy az regény „nagyon szép és bölcs könyv”. A hallgatóság, aki lassan-lassan beszélgetőtárssá lép elő, azonos véleményen van a középiskolás diáktól a nyugdíjas könyvtárosig. Kölcsönös megegyezés eredménye: nehéz olvasmány, de követhető és szép! Vannak, akik ismerik és olvasták a Bolondok tornya című Schein Gábor-verses elbeszélést, és azt mégis könnyebb olvasmánynak tartották.
Az angyal-elbeszélő így szól hozzánk a mű végén: „…szolgálatom ezzel lejárt. Beszéltem és láttam, ha mást nem is, legalább két arcot, melyeket összeillesztettem, mert összetartoznak, bár összeilleszteni éppen az összetartozó arcokat nem lehet. … Semminek sincs vége, se elmúlása, csak eltűnése. Ahogy eláll a havazás, ahogy egy hópehely elolvad”.
Ha hívják, talán megjelenik, hogy száz év múlva az Angyal, „az életrajzok örökébe helyezett biografikus klaviatúrán” egyszerre egy új történetbe kezdjen: „Én, …, aki valaha voltam, a csillagok kedves gyermekeként” 1969. július 2-án „jöttem erre a világra” Budapesten.
Fekete Ilona
