Mese, nyelv, attitűd, tárgyválasztás és életlátás mind ez újságát egy delejes egyéniség igazolta és fogadtatta el. Bródynak íze volt – minden reformján erről és túl, csípős, maró, érdekes, meleg íze, egy szabad, sőt, kérkedő individuum elemezhetetlen és utánozhatatlan zamata, amely húsz-harminc évvel ezelőtt izgatott és zsongított, de amelyet ma élvezni talán már az idősek ínye se jó. Annyi lírai hisztéria és ösztönszédelgés után a közízlés ma szigorúbban és gyanakvóbban tartja magát a műalkotás objektívabb kritériumaihoz, s a tiszta szerkezetért, a köröskörül megvésett, teljes jellemekért s a megnyugtatóan érett nyelvért nem fogadja el kárpótlásul a hazárd színkeverés, a rejtélyes mélység vagy a zseniális zamatok tétova és ezoterikus értékeit. Ezen az ízlésváltozáson egyelőre Bródy is sokat vesztett. De csak egyelőre, mert időnként nyilván újra meg újra felveti majd az ízlés örök hullámcseréje. Van benne annyi arany, amennyiért koronként érdemes lesz alászállani szeszélyes vájatú tárnáiba. Kardos László (Nyugat, 1935. 11. szám)

Bródy Sándor: Rembrandt

I.

Rembrandt – amszterdámi keresett festő – fölébredvén, kinyitotta szemeit, és mohó gyönyörűséggel nézett szét maga körül. Aztán betekintett a tükörbe, hogy viszontlássa azt a fejet, amelyet minden földi jelenség között mégis a legjobban szeretett és leginkább ismert. Hiába festette le magát vagy félszázszor, mégis mindig nem unta a saját arcát, amelynek széles felületén kéjesen terpeszkedtek el puha árnyékok, és türelmetlen szenvedéllyel villantak föl a fények. Az egész földgömb volt neki a maga feje, a szeme: a tengerek, a homloka: a mező, a vaskos álla: a mart, orra: a hegy….

Ha rajta állott volna, mást talán nem is fest, csak magát. Meg még két fejet, akikkel szintén nem tudott betelni.
    Rembrandt lábujjhegyen járt, mert a két fej még szunnyadt: a felesége és a nagy fia, az első feleségétől való Titus. Mind a kettő egyformán húszéves, míg ő túl volt az ötvenen, és ezt néha – ha különösen sok ideje volt – sajnálta, és nem vette volna rossz néven, ha éppen annyi idős lett volna, mint ezek. Néha nem értette meg, amit a második asszony és a fia beszéltek, olykor ő nem tudta megértetni magát velük. Halkak, oktalanul szomorúak voltak, míg őt úgy elárasztotta az életöröm, hogy nem bírtak vele. Ahol vászoncselédet látott, annak a derekát elkapta, megölelte, összevásárolta a zsibárusok minden pókhálós törmelékét, mint egy spanyol vagy francia király, olasz képeket vásárolt, egy Lionardo nevű külföldi kartársának meztelen nőt ábrázoló képét magához váltotta annyi pénzért, amennyiért nagy vízimalmot vehetett volna odahaza Leydenben. Zsidó gyémántkereskedőkkel és csiszolókkal barátkozott, kártyázott és verekedett, sőt, szakállat viselő rabbinusokkal ült, és bibliát olvasott velük, ha jött a szombat estve csendje….Szerencsére kevés szavú volt, de ha szólt, sokszor bolondokat mondott. Ilyeneket:
–    Aki nem született, nem is sejti, milyen gyönyörű ez az élet!
–    A ránc az arcon szép. Egy öregember, mielőtt begubózná magát a halálba, fakó
lesz.  Ez olyan szép szín, hogy a nyál összefoly a számban, ha rágondolok.
    És a fia, akit olyan előkelően járatott, mintha ez Észak hercege lenne, szintén nem vette az atyját komolyan, bár ez kereste a pénzt, sokat, de sohasem eleget. Mert italosak és étkesek is voltak külön-külön és mindannyian. Most is, hogy kitörülték szemökből az álmot, mindhárman az asztalhoz ülének, nagy, csontos és füstölt húsokat, fahajas, mézbe főtt gyümölcsöket és olajban kisütött kenyérkalácsot ettek. Alkörmöst, égett bort, méhsört és zöld színű szeszt ittak rá, és amikor délelőtti tizenegyet ütött az óra, mindhárman olyan vidámak voltak, hogy összevissza ölelkeztek.
    Ekkor lépett be hozzájuk – bejelentés nélkül – a plébánia küldöttsége, két városi esküdt, két makacs képű lelkipásztor és élükön a polgármester. Six nevű feketében, csipkésen, aranyláncosan és kardosan.
–    Rembrandt van Rhyn – mondá ez kedvtelenül -, eljöttünk hozzád, úgy is, mint
 erkölcsi hatóság, egy igen szigorú ügyben.
–    Sürgetni a munkát?! Valóban megérdemlem, hogy bezárjanak. Az előleget
 elköltöttem…
–    Nem pénzről van szó, nem hinnéd, de van ennél komolyabb is.
–    A becsület?! – mondá Rembrandt, és csuklott egyet. Majd tisztességtudóan a
küszöb felé fordult és köpött. Six úr így folytatá:
–    Küldd el ezeket!
–    Nincs miért, nincs titkom előttük. Feleségem és fiam, egy hús és egy vér!
–    Éppen ez az! – mondá a fiatalabb és soványabb pap. Mire a kövérebb gyorsan
kimondta:
–    Hendrikje Honders hajadonnal való együttélésed, ez az!
–    Jó, hát megesküszök vele. Az elsőnek megígértem, amikor halódott, hogy nem
esküszöm meg másodszor.  Hát nem tartom meg az ígéretemet, ha a polgármester úr és a pap urak úgy akarják. Akár mindjárt, van itt szükséges szerszám?
    Az asszony és a fiú, egymás mellett ülvén, eddig nyugodtan, most idegesen néztek egymásra. Az egyik esküdt – tagja a műfestők szabad guilde-jének – nem állhatott ellen az ingernek tovább, és egész füléig elmosolyodott, és ugyanebben az állapotban szigorra merevítette az arcát és szólt:
–    A vád az, hogy e nő, akivel konkubinátusban élsz, szabad szerelemben él együtt –
a fiaddal.
    A polgármester kérdetlenül igent intett a finom fejével, a papok leültek, és a gyomrukra tették a kezüket. Az egyik esküdt a lebernyegéből kivette a kalamárist és a papírost, hogy írjon. Rembrandt a terített asztalra ütött és fölordított:
–    Hazugság, hazugság!
–    Nem igaz! – sikoltotta az asszony.
Titus, a fiú, lehajtotta a fejét és hallgatott.
–    Most már tájékozva vagy! – mondá Six, a polgármester, előkelően, de némi
részvéttel. – Most már tudtodra adhatjuk egyházi és világi hatóságod parncsát: köteles vagy Hendrikje Honders hajadont a házadból egyszer s mindenkorra eltávolítani!
    Rembrand van Rhynnek, a molnár fiának, aki az asztalnak könyökölve, maga elé meresztett szemmel hallgatta az ítéletet, különösen kettő járt az eszében. Az egyik, hogy: ölni, ölni! A másik, hogy a kis ablakú szobában, a fekete díszbe öltözött barettás alakok mily földöntúli nagyok, és mennyire kijön a formájuk. De nem tudott magáról, sírt és kacagott egyszerre, verte az asztalt, marta magáról az inget, és észre se vette, amikor az urak eltávoztak. Amikor fölocsúdott, látta, hogy az asszony ruhájából kiszabadult mellei és kibontott hajjal térdel előtte, a fiú pedig a falnak esve, csendesen sír. Az asszonyon rúgott egyet és ráordított:
–    Ki, ki. A konyhába, vissza!
A fiút magához intette, nagy tenyerét ennek gyenge vállára helyezte és szólt:
–    Mondd, hogy nem igaz, ugye, nem igaz?
–    Igaz! – mondá a fiú halkan.

II.

–    Hogy történt?
–    Ahogy az ilyen szokott. Te öreg vagy, én meg fiatal.
–    Csábított?
–    Nem kellett.
–    Igaz! – mondá a fiú halkan.
–    Nem mondom. Nem kellett. Mindig láttuk egymást. Te dolgoztál, és mi ültünk.
Mindig csak nem ehetik az ember.
–    Mikor kezdődött?
–    Nem is tudom, olyan régen. Egyszer mondtad: segítsek neki öltözködni. Egész
éjjel rázott a hideg. Te erősen aludtál. Vizet kértem, mert a nyelvem a számpadlásához tapadt.
Vizet adott, és kérdezte: mi bajom?
–    Én nem láttam semmit, nem láttam semmit. Vak vagyok én?
–    Vigyáztunk. Egy darabig. Aztán nem vigyáztunk. Két helyen a városban, ahol
szállásunk volt, nem fizettünk. Nem volt pénzünk.
–    Azok árultak el?
–    Azok!
–    Tudod, hogy mit tettél, az a bűnök bűne?
–    Tudom, ha te mondod.
–    Tudod, hogy tőlem halált érdemelnél? A lábadat összekötni és fölakasztani a
kapufélfára.
–    Tudom. Az apám vagy, erősebb vagy. Én gyenge vagyok!
Az apa gyűlölettel és egyben szerelemmel nézte a fiát, aki neki a legszebb és
legtökéletesebb alkotás volt. Képzelni se tudott szebbet fiatalban, sugár és vékony csontő, az arcán a fiatalságnak az a bűbájos hamvassága, amelyet nem tudott a vászon számára kiküzdeni: elsuhant a keze alól, elsötétedett, mihelyt erősen megnézte. Az apának most imponált a fiú szépsége, és kissé zavarosan, de kezdte a dolgot megérteni.
–    Nem csodálom – mondá halkan, büszkélkedve és gúnyolódva is -, nagyon szép fiú
vagy!
    Elhallgattak, nem néztek egymásra, majd az apát megint elkapta a haragnak a hulláma, és eszét veszítve szorította magához a fiút, mintha agyon akarta volna ölelni, vissza a testébe, amelytől ilyen galádul elszakadt. A fiú fölordított a fájdalomtól, mire az asszony besompolygott a szobába, közel a küszködőkhöz, és párnás fehér kezével próbálta őket elválasztani.
–    Ha őt megölöd, engem is ölj meg! Engem is! Itt vagyok én! – sikoltotta az ura
fülébe, mire az egyszerre kijózanodott, eresztette mindkettőt, és az asztal maradékából eddegélni kezdett.
–    Hát jó! – mondá, és rájuk se nézett.
–    Hát jó! Éppen ezt a cselédet kellett kiválasztanod? Ezt a falusi riskát. Olyan
 karcsút és gazdagot választhattál volna, mint az anyád. Ha én neked vagyok, rá se nézek. Nézzed, milyen puffadt, a szemfoga hiányzik. Egy rézhajtűje nem volt, amikor a faluban fölszedtem. Éppen az én cselédem kellett neked? Most mit csináljak? Mely úri nép festeti magát ezentúl velem?
    Észak hercege és a kiruházott hó húsú, nagy szemű szolgáló álltak egymás mellett. A déli nap erősen besütött, úgyhogy a festő a tenyerét mint ellenzőt helyezte  a szeme elé, és nézte őket.
–    Nekem éppen jó volt. Kedves volt. Gondoltam, asszonynak már elég lesz erre az
életre. Most el kell kergetni. Vagy téged, vagy őt. A képet se fejezhetem be, aminek ült. Az új kis szolgáló, a delfti, sovány. Mindegy, majd meghízik!
    A gazda kikiabált, mire a delfti leány bejött, kezében a seprővel; nevetett, mert mást nem tudott cselekedni.
–    Gyere ide! – mondá van Rhyn komolyan, és megcsípvén a leány kövér kis állát, a
ház asszonyára mutatott.
–    Ez többé neked nem ténsasszony. Mától fogva te vagy az. Megértetted?
–    Meg! – mondá a parasztleány.
–    Te pedig – fordult az öreg férfi a régi asszonyához – estére visszamégy a faludba.
Szekereket hozatok, és elviszed a cókmókodat, mivel nem fogom le, mert a fiamhoz voltál gyenge!
–    És én, mi lesz velem? – kérdé az összetört, a szomorú fiú.
–    Te itt maradsz velem, hiszen te, bármit tettél ellenem, a fiam vagy!

III.
Estefelé, hogy Hendrikje mégiscsak el akart búcsúzni a hű, a sokat kereső, bolondos, de mégis kedves urától, a szobákban sehol se találta. Egy friss írást talált helyette az asztalon, amelyet, hogy nem tudott olvasni, Titust hítta, hogy kibetűzze. A fiú könnybe lábadt szemmel silabizálta:
    „Szeretett szerelmeseim, kisfiam és kis nejem, én most egy kicsit elbújok a kocsmázók közé, az árusok közé, azokhoz, akik mindig részegek, és rossz ruhájuk is szakadt. Mondjátok, hogy meghaltam. Akkor adjátok el a képeket, akiket festettem, és táplálkozzatok – jól – ruházkodjatok – szépen – az árából. El azért a vásznakat ne potyázzátok. És menjetek át Harlembe, ahol a sok virág van, és ott, mivel fiatalok vagytok, éljetek. Hogy az irigyek, buták és igazmondók benneteket ne irigyelnének.
    Én azért, ha meghaltam is, dolgozok rátok, szeretett szerelmeseim. – Rembrandt.”

Bródy, ki mint ember minden örömet, s mint író is minden sikert a jelentől követelt, most mégis, mint haldokló, ha nem is menekül transzcendens gondolatokba, beleesik az általános írói hiúságba - kezdi már hinni, hogy a halál talán mégsem jelent megsemmisülést, ha marad belőlünk valami. Művei? Fitymálva tekint vissza arra a betűkkel telenyomtatott ötven vagy hatvan kötetre, melyek nevének jelzésével röppentek ki a világba. A végső igazolásnak szánt s már szedés alatt levő Rembrandt-könyv sem elégíti ki, ezért írja meg az „életörömnek fölkent, de immár letört szerelmese” önkezével saját nekrológját, mely a kötet véglapján, mint a kiadó jegyzete olvasható:
„Bródy Sándor ezt a könyvet élete utolsó három esztendejében írta. Az írás Rembrandt életének utolsó éveiről szól. Az öreg és beteg írót az elöregedett Rembrandt érdekelte, ezt írja meg és a közös, a végzetes betegséget, amely mindkettejüket egyformán, életük hatvanharmadik évében fektette sírba. Bródy Sándor szerette ezt a művét egy betegség történetének nevezni, holott nem egy, hanem két kór históriája: a Rembrandté és az írójáé. Kisebb-nagyobb testi, immenzus lelki kínok és e keretben a festő életének egy-egy epizódja: keserves vagy reményteljes eseménye. Ez a három év - 1666-tól 1669-ig - az, amelyben az elbetegesedett Rembrandtot többször elárverezik, fiának helyette gyámot rendelnek, mert őt mint a gyermeket, földi dolgok nem érdeklik és idegen szférákban él, ahol anyagi érdekek többé nincsenek. Míg a praktikus érzelmű hollandus tanácsurak ezt a határozatot hozták, addig Rembrandt, hogy szemeinek szomját csillapítsa, a zsibvásárra jár, és összekeres Hernasses, Moriljons, Japansche Pontjerts, bont en Rafelkragen, die hij schilderachtig vond, azaz minden lim-lomot, amit festőinek talál. Ezeken az útjain jut el a városabeli gettóba és talál barátokra az amsterdami zsidók között. Hogy itt is halt volna meg, arról nem tudunk. De ez - és a történeti teljes igazság - nem fontos e könyvben, mert nagyobb és teljesebb igazság van benne: a rembrandti. Ez láthatóvá teszi az érzékfölöttit, megfogja a festhetetlent és a vonalak összevisszaságát, játékát a színeknek, minden dolgot a térben és minden cselekedetet egynek tesz részévé: az egységes és oszthatatlan igazságnak, az életnek.
Bródy Sándor életéről és igazáról beszélni még korai.”
Micsoda világot élünk, Istenem, micsoda rémséges világot, hogy ezt a megrázóan emberi és páratlan irodalmi dokumentumot mindeddig tudomásul sem vették. Hogy az ellenségek elferdítették Bródy igazságait, - s hogy a jóbarátok a csókok agg tudoráról és a kávéházi anekdotázók koronázatlan fejedelméről írt megemlékezéseikkel, inkább csak kompromittálták és összezavarták, mintsem hogy földerítették volna Bródynak írói igazát, mely pedig úgy látszik, mégis fontosabb volt neki, mint a látszat után magunk is hihettük. Tudomásul kell venni, hogy a köztünk valaha élt Bródy nincs többé, hogy az utókor színe előtt csak félszáz kötetbe rótt szavai vannak, amelyeknek értékét úgy kell felmérni, mintha a baráti megemlékezés fájdalma már nem sajogna bennünk s mintha sohsem állottunk volna élő szavának kígyóbűvölői hatása alatt. (Hatvany Lajos)
Forrás: http://mek.oszk.hu/07400/07457/07457.htm#1

Rembrandt van Rijn alakja, korából szinte kiszakítva, csupán néhány külsőség ráaggatásával, jóformán csak mint a mértéktelenül szubjektívvá ernyedt író egyéni problémája és nem az igazi, elevenné varázsolt Rembrandt van Rijn, tesz-vesz, ágál, de leginkább csak cseveg, azaz csupán alkalom az író csevegéséhez. A korból, a környezetből, a más emberből semmi sincs e könyvben, néhány mellékalak csupán a szem számára van megrajzolva. A Rembrandt tehát kevesebb, sokkal kevesebb, mint egy Rembrandtról írt regény.
De hiszen a Rembrandt utolsó műve az írójának, fölösleges volna szigorú okvetetlenkedéssel szétszedni, az író maga pedig nem szorul dicséretre. Bródy Sándor, amikor a Rembrandtot írta, már beteg volt, ha itt-ott lehetségessé vált számára a munka, írói képessége - úgy látszik - egyszer sem emelkedett a régi erejére. Külső magyarázatnak s mentségnek ennyi elég a Rembrandthoz, - magát Bródy Sándort pedig a Nyomor című első novellás kötetéből, a Dada és a Tanítónő című színdarabjaiból s a Nap lovagja című regényéből kell megítélni. (Nagy Lajos)
Forrás: Nyugat, 1925. 16-17. szám, Figyelő
 

Rembrandt eladja a holttestét

Egyszer a nyavalyás magánzóra, Rembrandt régi, nevezetes műfestőre rájött a vágy, hogy cselekedjék: elment, elindult előpénzt kérni, ebben folyt le úgyis egész élete, külön beteg volt ezért, mert már régen nem uzoválta.  Festett alattomban egy kis képet valami maradék vászondarabra sötétben villogó asztráltestet, ő maga sem tudta, mit és azt se, hogy polgári származásra kicsoda az illető. Érezte csak. És érezte, hogy el kell adni, de csak úgy, hogy majd visszaváltja, ha jobb kerül. Hogy ezt a festett rongyot végérvényesen megvegyék, valóban nem remélte.
    Sok képe volt már ilyen módon az elszánt gazembernél. Az illető kép-, hegedő, spinet- és szerszámkereskedőt Becker néven írták be az anyakönyvbe annak idején, és ezen a néven nevezetes a műtörténelemben is. De hamisítások vannak világszerte e nagy könyvben – és a kereskedőnek szerencsére álneve is volt: Mosusz. Alkalmasint átható illata miatt, mely ellenkezően hatott, úgyhogy a rendes képírók, bár a pénznek a mai természetrajza már ki volt fejlődve, hacsak nem kellett, nem is keresték föl. De kellett Rembrandtnak legfőképpen és legsürgősebben.
    Oldalvást, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, tántorgott a palotasorra, mert hol lakott volna másutt Mosusz, mint itt, szemben a muzsikházzal, amelynek csúcsíves ablakai tisztelettel néztek az uzsorás ablakaira.
    Az előlegkérő betántorgott a kapun, amely pont úgy csengetett, mint harmincöt esztendővel ezelőtt.
    Mi sem változott! – szólt magához Rembrandt, és kínjában röhögött. Remélte, hogy nem találja otthon, vagy elköltözött. Esetleg el is takarították, egy-két öllel alább, ahová leköltözködött az utolsó időben csaknem minden ismerőse. Mosuszt sajnálta volna; arcátlanul gonosz és kedves volt, amióta csak ismerte.
Szorongott, hogy kivitték már a zsidó temetőbe. Eh, mit zsidó. Ha az volt, az volt. Lehet, hogy föníciai volt, vagy abból az ivadékból való, akiknek már a magját sem ismerjük. Nos hát, Becker Mosusz würtembergi német volt, és mielőtt műárus lett volna, egészen ifjú korában fiatal keleti lányokat szállított a szerelemfaló nagy orosz városokba, de a kisebbeket sem vetette meg. Mint házasember jött vissza Amszterdamba, és a szegény kis rossz nők után csaknem átmenet nélkül a művészetnek és hasonló könnyelmű lények bőre vételére adta magát. Furcsa, de érthető dolog, hogy a kettő majdnem összefüggő. Mosusz alapjában véve lenézte, sőt, nemegyszer tényleg le is köpte az eladásra kínált jó képet. Megcselekedte azt egyszer magával a leydeni ténsúrral is, aki egyszer valami kis szentképet hozott neki, ahol a szentek között majorság kaparászott a földes pádimentumon.
– Mi ez? Ez mi! Koldusbotra, akasztófára akarsz juttatni! Ha az egyházatyák ezt
 meglátják! Piha! – és leköpte a képet, sőt, ezúttal nem adott előleget, talán csak egyetlenegyszer nem, pedig tudta, hogy az előpénzen csak ő nyerhet. Négy évig nem is beszéltek ezután. Igaz, hogy az ágensnek új, fiatalabb és főképp olcsóbb arckép és műfestők jelentkeztek.
Rendesebb emberek. Tisztábban is öltözködnek. Nem durva mesterember-fiúk, hanem
illatos patikusfiúk. Rendes céhbeliek, akik pontos időre szállították, és liliomfehérre fényesítették ki a hentesnék borvirágos arcát. Az igazba belecsömörlött a holland köztársaság és az édes olasz hamisítás divatba jött. Jöttek az új legények, akik festmények után festették a festményeket, és nem a közönséges élet után. És nem vesztek össze senkivel. Tánclépésben jártak, viszont az öregedő Nagra-parti medve nem akart muzsikára táncolni.
    Rosszul folyt a Harmens sora, és Mosusz nem volt rest ezt az alkalmatosságot is a maga javára értékesíteni. Nem lehetett rajta keresni. Nem volt érdemes fönntartani az összeköttetést. És ha még megalázkodott volna, udvarolt, hízelgett volna, óra számra ott ült volna az ágens officinájában. Elmaradtak.
    Annyi év után vajon fogadja-e most, és hogy fogadja a betámolygót?
    Beeresztette. És Rembrandtnak az volt a fontos, hogy a műárus még megvolt, itt volt, szótlanul helyet mutatott neki.
– Ülj le, úgyis látom, hogy alig állsz a lábadon. Hallottam már mindent, hallottam! –
szólt a szokottnál is rekedtebb hangon. Abban a mértékben, ahogy a pénze mindjobban csengett, a hangja mind fakóbb csaknem fahangú lett. Süketebb is. Azelőtt, ha valami tűrhető üzletről volt szó, minden hangot meghallott. Most már, úgy látszik, ez se izgatta. Az úgynevezett tisztesség lépett előtérbe, és az a valaki, aki a betűket ide rakja, valóban kétségbe van esve, hogy retrospektíve nem tud valami igazgatóféle címet adományozni Becker polgárnak.
Rembrandt kiabált.
– Te a régi vagy, te a régi, Mosusz vagy. Látom, most is megnyálazol mindent, a pénzt
is, a papirosokat is, a magad tenyerét is, a magad száját is. Miért?
A képkereskedő nem felelt, annál jobban nyálazta, számolta a különféle valutákat, és még a szokottnál is édeskésebben rosszkedvű volt. Ráripakodott a barátjára. Mert mi természetesebb és szebb, hogy egészen addig, amíg teljesen el nem esett, legkedvesebb barátjának nevezte az öreg piktort. Most is tegezte.
– No, ugyan terólad szépeket beszélnek Amszterdamban! Tudod-e, jobban utálnak,
mint a varangyos békát!
    Rembrandt téglavörös lett, hirtelen méreg – pedig nem volt mérges – fogta el, kedve támadt, hogy behorpassza a másik kopasz homlokát. De lecsitult.
    Ennek a szaracénnek igaza van – gondolta –, csakugyan, engem utálnak, de mennyien és miért? Csak azért-e, mert nem lehetett velem csinálni semmit, amit ők akartak? Mert nem engedelmeskedtem senkinek se. Makacs voltam.
    Elhallgattak. A két ős ellenség nem nézett egymásra, belülről szemlélték egymást mély megvetéssel. Az alkusz türelmetlenkedett, szeretett volna a haszontalan embertől megszabadulni, ingyen melegedett nála a jóillatú, meleg szobában. Szép és jószagú virágok voltak a Mosusz asztalán, elfogyasztja ingyen a rossz-szagú csavargó. Feléje fordult.
– No, mi jót hoztál? Mit akarsz? Azt, remélem, tudod, hogy a kép és a papiros nem
kell senkinek sem, még ha fizetnek is rá. A házak tele vannak, nincs hely a pincékben se, konyhákban se, a pervétákban se. Ha valami csinos új holmid, de csakis új, régi nem kell, ilyesmid ha volna eladni való. Olyan ruhadarab, amilyent az orvos uraknak szoktál festeni volt, amíg becsületes ember voltál?
    Most már sértegette is, mert ingyért bánhatott vele úgy, mint a kutyával, ha mást nem lehetett rajta keresni. Most már csakis ezt.
    Rossz ember azért nem volt Mosusz, és azt hogy igazán rossz valaki, még nála ezerszer rosszabbra se lehet úgy egyszerűen és biztosan rámondani. Hogy lehetett volna Mosusz gonosz, amikor jó volt a saját gyermekeihez? És ez mégiscsak a fő dolog. Vagy nem? Nem!
    A mosuszillatú most is arra gondolt, hogyan lehetne ettől a haszontalan férfiútól valami hasznos dolgot a gyermekei számára megszerezni. De mit? Mit?
– A fiad, Titusz, a szép, akit hercegnek neveltél, hallom, meghalt. Kár, rosszul
nevelted. Agyonitta magát! – szólt gyengéden, mert arra gondolt, hogy az egyik puklis lányát, míg fiatal volt, most elvétethetné a tönkrejutott jó ismerőse elzüllött fiával. Az egyiket majd talpraállítja, a másikat meg kineveli. Mindjárt kész volt a tervvel; egyáltalán, az aszú koponyában úgy születtek a tervek, mint a nyű.
– Emlékszel a kislányomra, olyan nagy lett, mint amilyen a fiad lett volna. Olyan szép
lett a lány, amilyent te nem láttál! – dicsekedett az apa.
– Emlékszek a szemére, olyan volt, mint a fekete virág. És tüze is volt, mint a fekete
gyöngynek! – szólt Rembrandt tompa hangon. A szempárra emlékezett is, a szívébe volt belevésve. És arra is emlékezett, hogy nagyon kedves és jó is volt, és nemegyszer kötött üzletet Mosusszal a lánya miatt, mert nem hihette, hogy ennek a kedves púposnak a nemhzője végképp ocsmány legyen.
– A háta megjavult a kis tündérnek? – kérdezte a kérencsélő, és e pillanatban már nem
is volt eszében a kérés.
– Az, az a semmiség? Kinőtte. Kigyógyíttattam, ki fogom gyógyítani. Pénzkérdés,
tehetem. Vele, miatta semmi bajom, gondom nincs.
– Hát a fiad? Patikárus vagy orvos lett?
– Mind a kettő. És temetésrendezuő is. Mind a három jobb együtt.
    Nem nevettek.
– „A három kis kék koporsóhoz” című üzlet az övé – folytatta a kereskedő a
dicsekvést. Majd meg hirtelen elkeseredett. – Egy baj van, a fiamnak nincs hullája, nem kap Amszterdamban. Még a szegények se adják oda¸ha van nekik, elássák, és büszkék rá. Így nem tanulhat tovább, nem gyakorolhatja magát. Te, Rembrandt, hallom, csak koldusokkal és koldusnőkkel barátkozol, talán kommendálhatnál nekem egy jó holttestet. Talán tudsz. Nem kívánom ingyen.
– Tudok, magamat! – felelte a rossz anyagi viszonyoknak örvendő festő, nevetett
hozzá, de komolyan gondolta.
– Hogy gondolod? – kérdezte Mosusz meglepve egy kissé, de csak egy kissé.
– Úgy, ahogy mondom. Képet úgysem veszel tőlem, előpénzt úgyse adsz, eladom
neked a holttestemet. A lelkem, ha van – sokan, sőt, a biblia is azt mondja, hogy van –, majd csak kiszabadul a fiad kése alól, mint ama olasz Tintoretto Robusti Szent Márkus! (Az a kép! Láttam a képet.) A fiad a húsomat fölvagdalhatja, a fejemet kettéfűrészelheti, s csontomat akár a kutyáknak dobatja, úgyis azoknak való! – szólt száraz és éppen nem érzelmes hangon a festő.
– No, ne! Kisebbíted magadat, rosszkedved van, meggondolod te még a dolgot! Nem tudom, nem ütközik-e ez a törvénybe. A törvényt tévő polgárokat, tudod, tisztelem. Minden szavuk szent nekem. Isten ments, hogy a legkisebb hibát elkövessem, még a fiamért is! Pedig hogy szeretné, mennyire kívánja. És neked, külön is, az elmúlt híredre nézve, hasznod volna abból a dologból. Keresnék valami fiatal festő mesterembert, aki lefestené a fiamat boncolás közben – melléje téged is. Neked nem fájna, és megint híres ember lennél. Projektem az van nekem!
Egyszeriben ott volt, megszületett a terv. Rembrandt a maga vörös kezével a karvaly mancsát megfogta, megrázta.
– Mit adsz, mennyit adsz, mennyiről adjak írást? És hogy szóljon, te mondjad.
– Írjad a kvétánciát úgy, ahogy te akarod. Nyugtatót adni pénzről – elkölteni,
elszórni –, azt tudsz, az a te mesterséged. Ne sokat teketóriázzunk. Nem komoly dologról van szó. Ez nem üzlet nekem. Csak egypár szót, hogy nem ellenzed, beleegyezel: hogy a fiam, a medico, jogosítva lesz, ha a sor kerül – mindenkinek meg kell halni úgyis, de ne siess, élj miattam száz esztendeig…. Írod? Nem tréfálsz?
– Nem. Írom. Már itt is van. Én, Rembrandt van Rijn, eladom a holttestemet Becker Fülöp Cidnek… Úgy hívják?
– Jól emlékszel. De még egy új neve is van most, mint doktor Mosusznak is hívják.
– Tehát Mosusz medicónak, okulás céljából, semmi rossz gondolattal az illetőre nézve. Egyébként testemet és lelkemet dicsőséges Leyden város kegyelmébe ajánlom. És az Istennek is! Ezt tedd bele, hogy az eklézsiával baj ne legyen.
– Csak a temetést megfizessék. Van porzód itthon, arany porzód, mert az ilyen írásra az kell.
Mosusz odanyújtotta a valóságos katarina aranyból készült porzót. Rembrandt az írást szépen behintette, és a másik markát odatartotta.
Gyöngén potyogott a Carolinen-Gulden, végre is az eladó kéz fáradt ki, megelégelte a nem nagy, de nem teljesen kicsi summát.
És akkor, amikor kitámolygott a műárustól, Rembrandt némi megelégedéssel szólt magához:
Ingyen kaptam tőle pénzt! Ingyen daraboltat föl, ingyen takaríttat el, és ingyért nem temetnek el élve. Milyen gazember vagyok én – becsaptam!

Forrás: Bródy Sándor: Húsevők, Magvető Kiadó, 1960. Válogatta és függeléket írta Bródy András

Bródy Sándor (Eger, 1863. júl. 23. – Bp., 1924. aug. 12.): író, drámaíró, publicista. A középisk.-t nem fejezte be; tizennyolc éves korában Gyulán írnok egy ügyvédnél; első cikkei a helyi lapban jelentek meg. Novellákat írt. 1884-ben Pestre költözött. Nyomor c. novelláskötete és Faust orvos c. regénye alapján a kritika a m. Zolát sejtette benne. A Magyar Hírlapnál kapott állást. 1888-ban – ahogy ő maga írta – egy báli tudósításra Kolozsvárra utazott, három évig maradt ott. Szerk. az Erdélyi Híradót (188889), az Erdélyi Képes Újságot és a Kolozsvári Életet (1889), ezután a Magyarországot (1889-90). 1890-ben ismét Bp.-re került, a Magyar Hírlap munkatársa. 1900-ban egy évig Fehér Könyv c. irodalmi és publicisztikai havi folyóiratot adott ki, amelynek érdekessége az volt, hogy minden számát elejétől végig ő írta. 1903-05 között Ambrus Zoltánnal és Gárdonyi Gézával szerk. Jövendő c. hetilapjában, amely a Nyugat megindulásáig a modern, haladó polgári irodalom legfontosabb orgánuma volt, merészen bírálta a korabeli társadalom visszásságait. 1905 nyarán a Semmeringen öngyilkossági kísérletet követett el. Felgyógyulása után a Pesti Hírlap, A Nap, Az Újság, később Az Est munkatársa. A forradalommal, a Tanácsköztársasággal egyértelműen rokonszenvezett, s bár szerepet nem vállalt benne, az ellenforradalom alatt mégis bécsi emigrációba kényszerült. 1923-ban tért haza. A századforduló jelentős polgári írója volt. Színművei nagy sikert arattak: A dada (1904); A tanítónő (1908); A medikus (1911). Szókimondó bátorsága s újszerű modern prózai stílusa miatt Ady Endre s Móricz Zsigmod is az új m. irodalom egyik legjelentősebb úttörő egyéniségének tartotta.
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
 

Kapcsolódó: A stílusteremtő nőcsábász