A vizsgálóbíró felemelkedett ültéből, és odalépett a halott mellé. Megemelvén a lepedő szélét, lehúzta róla, és feltárta a teljesen csupasz testet, mely a gyertyafénynél olyan sárgának tetszett, akár az agyag. Itt-ott azonban nagy, kékesfekete elszíneződések is látszottak rajta, melyeket nyilván zúzódásos véraláfutások okoztak. A felsőtest elölről és oldalról úgy festett, mintha egy furkósbottal hagyták volna helyben. Rettenetes, nyílt sebek éktelenkedtek rajta,a bőr csíkokban és foszlányokban lógott. 

A kiátkozott Bierce

"Szent: egy halott bűnös átszerkesztve és felülvizsgálva."
   Amikor a figyelmetlen és önelégült ember úgy érzékeli, minden szinten sikeres, az országot és nem mellesleg az ő életét is átjárja a líra, humanitás, emberszeretet, szolidaritás és békevágy, keressen gyorsan egy Bierce-válogatást, üljön le valami csendes, árnyékos zugba, és tanulja újra, az ember nem az, aminek látszik. 

Ambrose Bierce a Bőség zavarában: A halál novellistája

Ambrose Bierce

Az átkozott

     
  
1. Az ember nem mindig eszi meg, ami az asztalon van 
     
A gyalulatlan asztal végére állított faggyúgyertya világánál egy ember olvasott valamit egy könyvből. Amolyan naplóféle lehetett, igen elrongyolódott állapotban, írása is alighanem rosszul olvasható, mivel az ember időnként egészen odatartotta a lapot a gyertyalánghoz, hogy erősebb fénynél nézhesse. A könyv árnyéka ilyenkor homályba borította a szoba másik felét, s elsötétítette az arcokat és alakokat; az olvasón kívül ugyanis még nyolc másik férfi volt a szobában. Heten ott ültek egy sorban a durván ácsolt deszkafalnak dőlve, csendben, mozdulatlanul, és - lévén a helyiség kicsiny -, egészen közel az asztalhoz. Ha akármelyikük kinyújtja a kezét, megérintheti vele a nyolcadikat, aki az asztalon feküdt hanyatt, egy lepedővel félig letakarva, karjai az oldalánál. Halott volt.
  
  Az ember, aki a könyvet tartotta, nem olvasott hangosan, és a többiek sem beszéltek, mintha mindannyian várták volna, hogy történjék valami; egyedül a halott nem várt semmit. A kinti sűrű sötétből az ablakul szolgáló nyíláson át beáramlottak az éji vadon soha meg nem szokható zajai - egy távoli prérifarkas elnyújtott, szóval le nem írható vonítása, fáradhatatlan rovarok állhatatosan hullámzó zirregése a fák között; éji madarak furcsa rikoltása, amely annyira más, mint a nappali madaraké; nagy, mindenbe beleütköző bogarak dongása, és az apró zörejek egész rejtelmes kórusa, amely mintha szakadatlanul morajlana, bár csak olyankor hallja meg fél füllel az ember, amikor, mintegy megsejtvén tapintatlanságát, hirtelen elnémul. Ám ez a társaság mindebből semmit sem vett észre, tagjai nem szoktak üresen morfondírozni gyakorlatilag haszontalan dolgok felett, ez bele volt írva barázdált arcuk minden ráncába, oly világosan, hogy a szál gyertya gyér fényénél is látni lehetett. Nyilván a környékről valók voltak - földművesek, favágók.
  
  Az olvasó férfi egy árnyalatnyira különbözött tőlük; azt lehetne mondani, világot járt, már-már nagyvilági ember benyomását keltette, bár volt valami az öltözékében, ami arra engedett következtetni, hogy tulajdonképpen egy tőről való a környezetében tartózkodó többi élőlénnyel. Kabátja aligha ütötte volna meg a mértéket San Franciscóban; lábbelije nem volt éppen városi eredetű, kalapja pedig, mely ott hevert lába mellett a földön (egyedül ő volt hajadonfőtt), olyan látványt nyújtott, hogy ha valaki afféle sajátos díszítménynek tekinti, igencsak tévedett volna. Az ember arca eléggé megnyerő volt, mindössze egy leheletnyi szigor tükröződött vonásain, meglehet ugyan, hogy ezt csak tisztének tekintélyét fokozandó öltötte magára: ő volt ugyanis a vizsgálóbíró. Hivatalának gyakorlása közben került birtokába ama könyv, melynek olvasásába most belemélyedt; az elhunyt ingóságai között találták - itt, a vityillójában, ahol most a halottszemlére sor került.
  
  Mikor a vizsgálóbíró befejezte az olvasást, a könyvet belső zsebébe csúsztatta. Ekkor belökték az ajtót, és egy fiatalember lépett be rajta. Szemmel láthatólag nem a hegyek közt született és cseperedett fel: öltözéke városlakóra vallott. Most azonban poros volt, mintha nagy útról jött volna. Úgy is volt: fárasztó lovaglás után érkezett meg a szemlére.
  
  A vizsgálóbíró bólintott; más nem üdvözölte.
  
  - Már vártuk - mondta a vizsgálóbíró. - Ma éjjel le kell zárnunk ezt az ügyet.
  
  A fiatalember elmosolyodott. - Sajnálom, hogy megvárattam önöket - mondta. - Elutaztam, de nem azért, hogy megszökjek az idézés elől, hanem mert feladtam a lapomnak egy beszámolót arról, aminek elmondása végett, feltevésem szerint, ide kérettek.
  
  A vizsgálóbíró mosolygott.
  
  - A lapjának küldött beszámoló - mondta - valószínűleg eltér attól a vallomástól, amit itt majd eskü alatt fog tenni.
  
  - Ön nagyon téved - válaszolt amaz indulattal és erősen elpirulva. - Sokszorosítóval írtam, és nálam van egy példány a postázott írásból. Nem riportként közöltem, hiszen hihetetlen, hanem mint tárcát. Veheti eskü alatt tett vallomásom részeként is.
  
  - De ön szerint hihetetlen.
  
  - Ez önnek mit sem jelenthet, uram, ha megesküszöm, hogy igaz.
  
  A vizsgálóbíró egy ideig némán ült, szemét a földre sütve. A többiek, akik körben helyezkedtek el, a kunyhó falai mentén, suttogva váltottak néhány szót egymás közt, de ritkán vették le szemüket a hulla arcáról. Végül a vizsgálóbíró fölemelte tekintetét a földről, és megszólalt.
  
  - Folytatjuk a szemlét.
  
  A férfiak levették kalapjukat. A tanút megeskették.
  
  - Neve? - kérdezte a vizsgálóbíró.
  
  - William Harker.
  
  - Kora?
  
  - Huszonhét éves vagyok.
  
  - Ismerte az elhunyt Hugh Morgant?
  
  - Igen.
  
  - Mellette volt, amikor meghalt?
  
  - A közelében.
  
  - Hogyan történt ez, mármint hogy ön vele volt?
  
  - Itt voltam nála látogatóban, vadászgattunk, halászgattunk. Egyúttal azonban tanulmányozni is kívántam őt, meg különös, magányos életmódját. Jó típusnak látszott, olyannak, akit érdemes volna megírni. Ugyanis írogatok olykor egy-egy elbeszélést.
  
  - Olykor elolvasok egyet-egyet.
  
  - Köszönöm.
  
  - Elbeszéléseket általában, nem az önét. - Az esküdtek nevettek. Ha sötét a háttér, vakító fénnyel szikrázik fel a humor. Katonák a csaták szüneteiben könnyen fakadnak hahotára, és egy tréfa a halottas szobában szinte lefegyverez a meglepetés erejével.
  
  - Mondja el nekünk e férfi halálának körülményeit - szólt a vizsgálóbíró. - Használhat bármilyen feljegyzést vagy emlékeztetőt, amit óhajt.
  
  A tanú megértette. Belső zsebéből előhúzott egy kéziratot, és odatartotta a gyertyalánghoz, majd miután fellapozta az ide vágó passzust, olvasni kezdett. 
   
   
  
2. Mi lehet egy tábla zabban? 
   
  
"...Alig pitymallott, midőn felkerekedtünk hazulról. Foglyot akartunk lőni, mindkettőnk vállán sörétes puska, de csak egy kutyánk volt. Morgan azt mondta, hogy a legjobb hely egy dombhát mögött van, s meg is mutatta, hol; így hát átvágtunk a dombon, egy csapás mentén, mely a bozótoson át vezetett. Túloldalt egy viszonylag lapályos részre értünk, melyet sűrűn benőtt a vadzab. Amint kiértünk a bozótosból, Morgan néhány méternyire előttem haladt. Hirtelen zajt hallottunk, mely egészen közelről jött, egyenest szemből, vagy talán kissé jobb kéz felől. Olyan volt, mintha egy állat vergődne a bozótban - mi legalábbis csak annyit láttunk, hogy a bokrokat hevesen rázza, cibálja valami.
  
  - Fölvertünk egy szarvast - mondtam. - Kár, hogy nem hoztunk golyós puskát.
  
  Morgan megállt, és feszülten figyelte a hullámzó bozótot, de nem szólt semmit, csak fölhúzta puskája mindkét csövének kakasát, és lövésre emelte a fegyvert. Kissé izgatottnak láttam, és ez meglepett, mivel híres volt páratlan hidegvéréről, amit váratlan veszély esetén is meg tudott őrizni.
  
  - Ugyan már - mondtam neki -, csak nem akarsz söréttel megsózni egy szarvast!
  
  Erre sem válaszolt; ám mikor kissé felém fordult, és megpillantottam az arcát, elképedve láttam, milyen feszült izgalom ég a szemében. Ebből megértettem, hogy komolyra megy a játék, és már-már arra gyanakodtam, talán egy grizzly-medvébe botlottunk. Csatlakoztam Morganhoz, és közben én is fölhúztam a puskámat.
  
  A bokrok most nem mozogtak, és a hangok is megszűntek, Morgan azonban továbbra se vette le szemét arról a helyről.
  
  - Mi az? Mi az ördög van ott? - kérdeztem.
  
  - Az Átkozott! - felelte, anélkül hogy felém fordult volna. Hangja érdes és szokatlan volt. Láthatóan reszketett.
  
  Már a nyelvem hegyén volt a következő kérdés, mikor észrevettem, hogy a vadzab a nevezetes hely közelében egyszerre mozogni kezd, méghozzá a legrejtélyesebb módon. Nem is tudom, hogyan írjam le. Olyan volt, mintha egy szélroham fújná végig, ami nemcsak meghajlította, de le is nyomta a szárakat - letaposta őket, olyannyira, hogy fel se álltak többé; és ez a mozgás lassan haladt tovább, egyenest felénk.
  
  Soha életemben nem hatott még rám ilyen furcsán semmi, mint ez az ismeretlen és megfoghatatlan jelenség, mégsem emlékszem, hogy elővett volna a félelem. Emlékszem viszont - és ezt itt is megjegyzem, mert különös módon akkor is eszembe jutott -, hogy egyszer, még régebben, amint szórakozottan kitekintettem a nyitott ablakon, egy pillanatra összetévesztettem egy kisebb fát, ami ott állt a közelben, egy másikkal, ami távolabb volt, nagyobb fák között. Ugyanakkorának látszott, mint amazok, de minthogy egészében és részleteiben is világosabban, élesebben rajzolódott ki, valahogy nem illeszkedett harmonikusan közéjük. Puszta érzéki csalódás volt az egész, a légi perspektíva törvénye okozta, mégis meghökkentett, szinte rám ijesztett. Annyira hozzászoktunk már a jól ismert természeti törvények szabályos ismétlődéséhez, hogy látszólagos megszűnésük biztonságunkat fenyegető veszedelem érzetét kelti bennünk, valami kiszámíthatatlan baj előjeleként fogadjuk. Így tehát a növényzet minden nyilvánvaló okot nélkülöző mozgása, és az, hogy a szárak hajladozása kitérő nélkül, egyenes vonalban közeledik felénk, feltétlenül nyugtalanító volt. Társam egyszerűen halálra rémült tőle, és én alig akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy hirtelen vállához kapja a puskát, és mindkét csőből belelő a mozgolódó zabba. Mielőtt a lövés füstje eloszlott volna, hangos, artikulálatlan üvöltést hallottam - mintha egy vadállat bődült volna el -, mire Morgan, puskáját elhajítva, hatalmas ugrással, hanyatt-homlok futásnak eredt. Ugyanabban a pillanatban egy heves lökés a földre taszított - hogy honnan jött, a füstben nem láthattam, de valami puha, nehéz anyag volt, amit mintha egy roppant erő lódított volna nekem.
  
  Mielőtt még talpra álltam, és fölvettem a puskámat, melyet mintha kiütöttek volna a kezemből, már hallottam, hogy Morgan szinte halálra váltan ordít, és kiáltásaiba olyan rekedt, vad hangok keverednek, amilyet marakodó kutyáktól hall az ember. Leírhatatlan rémülettel tápászkodtam fel, és néztem abba az irányba, amerre Morgan elrohant; az irgalmas Isten kíméljen meg még egy ilyen látványtól! Barátom ott vergődött, alig harminc yardnyira tőlem, fél térdre ereszkedve, feje ijesztő szögben hátravetve; kalapja lerepült, hosszú haja összekuszálódott, s egész teste hevesen lendült jobbra, balra, előre, hátra. Jobb karját fölemelte, de a kéz mintha hiányzott volna róla - én legalábbis nem láttam. Másik karját nem lehetett látni. Ahogy most felidézem e rendkívüli jelenetet, úgy rémlik, testének időnként csak egy-egy részletét láthattam; a többit mintha eltörölték volna - más szót nem tudok rá -, aztán egy helyzetváltoztatástól újra látható lett az egész.
  
  Mindez másodpercek műve lehetett; mégis, e rövid idő alatt Morgan minden elképzelhető testhelyzetet fölvett, ahogyan egy elszánt birkózó küzd, amikor nagyobb erejű és súlyú ellenfele már-már földre teríti. Nem láttam semmi mást, csak őt, de őt se mindig világosan. Egész idő alatt ordított és szitkozódott, de kiáltásai mindvégig olyan dühös, acsarkodó hangok általános moraján hatoltak át, aminőt sem ember, sem állat torkából nem hallottam soha!
  
  Csupán egy pillanatig álltam tanácstalanul, azután puskámat eldobva, futottam barátom segítségére. Valami olyasmire gyanakodtam, hogy talán roham jött rá, vagy görcs bántja. Mielőtt odaérhettem volna hozzá, egyszerre elterült, és ott maradt fekve, mozdulatlanul. Minden hang elnémult, de még az iménti szörnyű események se váltottak ki belőlem olyan borzadályt, mint amit most éreztem, midőn láttam, hogy a vadzab rejtélyes módon ismét mozgásba jön, majd a mozgás továbbhalad az elnyúlt ember körül legázolt térségtől az erdő széle felé. Csak mikor már elérte az erdőt, azután voltam képes levenni a szememet róla, hogy társam felé forduljak. Akkorra már halott volt." 
   
   
  
3. A meztelen ember is lehet rongyos 
   
  
A vizsgálóbíró felemelkedett ültéből, és odalépett a halott mellé. Megemelvén a lepedő szélét, lehúzta róla, és feltárta a teljesen csupasz testet, mely a gyertyafénynél olyan sárgának tetszett, akár az agyag. Itt-ott azonban nagy, kékesfekete elszíneződések is látszottak rajta, melyeket nyilván zúzódásos véraláfutások okoztak. A felsőtest elölről és oldalról úgy festett, mintha egy furkósbottal hagyták volna helyben. Rettenetes, nyílt sebek éktelenkedtek rajta, a bőr csíkokban és foszlányokban lógott.
  
  A vizsgálóbíró az asztal mögé került, és kibontotta a halott feje tetején a selyemkendőt, amellyel az állat felkötötték. Mikor levette a kendőt, szemük előtt feltárult az a hely, ahol valaha az ember torka volt. Az a néhány esküdt, aki felállt, hogy jobban lásson, nyomban megbánta kíváncsiskodását, és hamar elfordította az arcát. Harker tanú félrevonult a nyitott ablakhoz, és kikönyökölt a párkányra - émelygett, ájulás környékezte. A vizsgálóbíró, miután a kendőt visszatette a halott nyakára, átment a szoba túlsó sarkába, és egy halom ruhanemű közt kezdett kotorászni, egymás után magasba emelt néhány darabot, hogy a jelenlevők futólag megtekinthessék. Mindegyik szakadozott volt, és merev az alvadt vértől. Az esküdtek nem nagyon vették szemügyre őket. Meglehetős érdektelenség rítt le róluk. Ezt már mind látták élő valóságban; az egyetlen újdonság számukra Harker tanúvallomása volt.
  
  - Uraim - mondta a vizsgálóbíró -, azt hiszem, nincs több bizonyító anyag. Hogy mi a kötelességük, az már elmagyaráztatott önöknek; ha nincs több kérdeznivalójuk, kivonulhatnak, és megtanácskozhatják az ítéletet.
  
  Ekkor felállt az esküdtek elnöke - hatvan év körüli, magas, szakállas, durva öltözékű férfi.
  
  - Nekem volna egy kérdésem, vizsgálóbíró úr - szólt. - Ez az utoljára jött tanú ugyan melyik bolondokházából szabadult ide?
  
  - Mr. Harker - kérdezte a vizsgálóbíró komolyan, nyugodt méltósággal -, melyik bolondokházából szökött meg?
  
  Harker arca újból bíborszínt öltött, de nem válaszolt, mire a hét esküdt felemelkedett helyéről, és ünnepélyesen kivonult libasorban a kunyhóból.
  
  - Ha nem óhajt tovább sértegetni, uram - mondta Harker, mikor a hatósági ember és ő magukra maradtak az elhunyttal -, úgy vélem, nincs akadálya, hogy távozzak.
  
  - Nincs.
  
  Harker máris indulni készült, de megállt, kezét a kilincsen tartva. Erős volt benne a hivatás ösztöne - erősebb, mint személyes méltósága. Megfordult, és így szólt:
  
  - Az a könyv, ami magánál van... megismertem... az a Morgan naplója. Láttam, nagyon érdekli; míg a vallomásomat mondtam, végig azt böngészte. Megkaphatnám? A közönség szeretné...
  
  - Ez a könyv nem fog semmilyen vizet zavarni ebben az ügyben - felelte a vizsgálóbíró, zsebébe csúsztatva a naplót -, minden bejegyzés írójának halála előtt történt.
  
  Mikor Harker eltávozott, az esküdtek visszatértek, és körülállták az asztalt, melyen élesen kirajzolódtak a most már letakart test körvonalai. Az esküdtek feje helyet foglalt a gyertya mellett, belső zsebéből irónt meg egy darab papírt vett elő, és nagy körülményesen felrótta rá a következő verdiktet, melyet az esküdtek - több-kevesebb erőfeszítéssel - sorban aláírtak:
  
  "Mi, az esküdtszék, megállapítjuk, hogy az elhunyt egy hegyi oroszlán által lelte halálát, de van közöttünk, aki inkább úgy gondolja, hogy néminemű roham végzett vele." 
   
   
  
4. Sírból jövő magyarázat 
   
  
Az elhunyt Hugh Morgan naplójában van néhány érdekes feljegyzés, amelyek mint feltevések, meglehet, tudományos értékkel bírnak. A holttest körül lefolytatott vizsgálatkor ezeket nem vették figyelembe; a vizsgálóbíró valószínűleg nem tartotta érdemesnek, hogy megzavarja vele az esküdteket. Az első bejegyzés dátuma bizonytalan: a lap felső széle leszakadt. A bejegyzés így szól:
  
  "...aztán rohant egy fél kört, miközben a fejét végig a középpont felé fordította, majd megállt, és veszettül csaholt. Végül, mintha puskából lőtték volna ki, elvágtatott a bozótosba. Először azt hittem, megkergült, de amint hazaértem, semmi különöset nem tapasztaltam viselkedésében azon kívül, amit nyilván a büntetéstől való félelem okozott nála.
  
  Lát a kutya az orrával? Nem keltenek a szagok valamelyik agyi központban képzeteket az őket kibocsátó tárgyakról?..."
  
  "Szept. 2.  Tegnap éjjel a csillagokat néztem, amint fölkelnek a háztól keletre a hegygerinc mögött, és észrevettem, hogy egymás után eltünedeznek, előbb a bal oldalon, aztán sorban jobb felé. Mindegyik kihunyt, de csak egy pillanatra, és egyidőben csak kevés, viszont a hegyhát egész hosszában, a gerinctől néhány foknyira, egytől egyig kialudtak. Mintha valami átvonult volna köztem és köztük; de nem tudtam kivenni, hogy mi, és a csillagok nem ragyogtak elég sűrűn ahhoz, hogy kirajzolják körvonalait. Hah! Nem szeretem az ilyesmit!..."
  
  Itt néhány hétről hiányoznak a feljegyzések, mivel három lap ki van tépve a könyvből.
  
  "Szept. 27.  ...Megint felbukkant... mindennap újabb bizonyítékot szolgáltat jelenlétéről. Tegnap megint egész éjszaka lestem ugyanabból a fedezékből, puskával a kezemben, amit mindkét csőre megtöltöttem nagy szemű söréttel. Reggelre megint ott voltak a friss lábnyomok, akárcsak előző nap. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nem aludtam el - az igazat megvallva, már alig alszom valamit. Szörnyű, elviselhetetlen! Ha ezek a tüneményes dolgok valónak bizonyulnak, beleőrülök; ha csak agyszülemények, máris tébolyodott vagyok."
  
  "Okt. 3.  ...Nem mozdulok innét... nem fog elüldözni. Nem, ez az én házam, az én földem. Isten utálja a gyávákat..."
  
  "Okt. 5.  ...Nem bírom tovább; meghívtam Harkert, töltsön itt velem néhány hetet - neki még nem zavart a feje. A modorából észre fogom venni, őrültnek tart-e."
  
  "Okt. 7.  ...Megvan a rejtély nyitja! Tegnap éjjel jöttem rá - hirtelenül, szinte kinyilatkoztatásszerűen. Milyen egyszerű - milyen pokolian egyszerű!
  
  Vannak bizonyos hangok, amelyeket nem hallunk. A skála mindkét végén vannak hangok, melyek nem zendítik meg az emberi fül, e tökéletlen hangszer húrjait. Túl magasak vagy túl mélyek ahhoz. Láttam a minap egy csapat feketerigót, amint egy fa egész koronáját megszállták - sőt, több fa koronáját -, és mind teli torokból énekeltek. Hirtelen, egy szemhunyás alatt, de ugyanabban a szent pillanatban valamennyi fölrebbent és elszállt. Hogy lehet ez? Nem láthatták mind egymást - voltak közben egészen üres fák is. Nem volt olyan pont, ahonnan a vezér mindegyiket láthatta volna. Kellett, hogy legyen valami vész jel vagy parancs, az általános csiripelésnél sokkal magasabb, élesebb hang, amit én már nem hallottam. Hogy így egyszerre felröppentek, mikor pedig valamennyi csöndben volt, megfigyeltem nemcsak a rigóknál, hanem más madaraknál is, például foglyoknál, amikor több bokor választotta el őket egymástól - sőt, egy domb két különböző oldalán ültek.
  
  A tengerészek ismernek egy bálnafajtát, amelynek példányai egymástól mérföldes távolságra sütkéreznek, hancúroznak a víz színén, és közben van a föld görbülete is, aztán egy szempillantás alatt mind eltűnnek a víz alatt. A jeladás elhangzott - az árbockosárban ülő meg a fedélzeten sürgölődő matrózok fülének ugyan túl mélyen, de azért érzik a rezgést a hajón, mint ahogy a katedrális kövei is rezonálnak az orgona mélyebb regisztereire.
  
  Ahogy a hangokkal, ugyanúgy van színekkel is. A vegyész a napfény színképének mindkét végén ki tudja mutatni az úgynevezett »fotokémiai« sugarakat. Ezek olyan színek - a fény összetételének integráns részei -, melyeket szemünk nem képes érzékelni. Az emberi szem tökéletlen műszer; az igazi »kromatikus skálának« csupán néhány oktávját képes felfogni. Nem vagyok őrült: vannak színek, amiket nem látunk.
  
  És Isten legyen hozzám irgalmas! Az Átkozott is ilyen színű!" 
   
  (László Balázs fordítása)

EBOLAJ

Nevem Fanos Farcsik. Tisztességes ágyból szerény sorsra születtem. Apámnak ebolaj-párlója volt, anyámnak kis mûintézete a plébániatemplom tövében, a váratlan gyermekáldás kiküszöbölésére. Kora gyermekkoromtól iparkodó életre neveltek. Apámnak párolni való ebeket hajtottam fel, anyámtól gyakorta hordtam el munkája hulladékát. Ami természetes eszem csak volt, azt néha ugyancsak össze kellett szednem a rám bízott munkához, mert a környék törvényszolgái nem nézték jó szemmel anyám mûködését. Nem mintha az ellenpárt juttatta volna hivatalba õket, nem is keveredett az ügy körül politikai vihar - csak éppen nem szívelhették anyámat. Apám mint ebolaj-párló persze feljebb állt a közbecsülésben, noha az elbitangolt ebek gazdái tagadhatatlan gyanakvással tekintettek rá, sõt, gyanakvásukból énrám is háramlott valami. Apámnak csendestársa volt a város összes orvosa, mivel rendelvényt ritkán írtak betegnek Ol. can. jelzetû szerünk külön javallata nélkül. Az ebolaj valójában a vegytan legcsodálatosabb ajándéka az emberiségnek. Némely emberek, sajnos, nem hajlandók áldozni a gyógyszer nélkül szûkölködõkért, és látnom kellett, hogy a város legszebben kihízott ebeit nem engedik játszani velem. E kemény tilalom annyira sértette gyermeki érzékenységemet, hogy egy ízben már kalóznak akartam állni.
     A múltakra visszanézve, olykor szánom-bánom, hogy bármily közvetett utakon, szüleimre a halált, jövõmre a borút mégis magam idéztem.
     Egy estén apám olajpárlója mellett sétáltam el, hónom alatt anyám egyik kis pártfogoltjával, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy rendõrbiztos sündörög a nyomomban. Zsenge korom ellenére ismertem annyira az életet, hogy a rendõrbiztosok mindenféle tettében azonnal aljas indítékot sejtsek, épp ezért becsusszantam az olajpárló egyik nyitva felejtett ajtaján. Rögtön rá is fordítottam a reteszt, s ott álltam egymagam, a kis holttest társaságában. Apám már nyugovóra tért. A helyiségben csupán a katlan mélyvörös tüze világolt, és táncoló árnyakat vetett a falra. Az üstben zubogó olaj itt-ott kutyadarabokat fortyantott fel. Leültem, hogy itt majd nyugodtan kivárom, míg a rendõrbiztos eltakarodik. A meztelen kis testet ölembe vettem, és elgondolkozva simogattam kurta, selymes haját. Milyen kedves gyermek, állapítottam meg, mert zsenge korom ellenére megvolt bennem a gyermekszeretet, s szinte az az óhaj fogamzott szívem mélyén, bárha az a csöpp vörös seb, amelyet drága anyám ejtett e szõke angyal keblén, ne lett volna halálos.
     Szokásom az volt, hogy kis tetemeimet a folyóba eregettem, melyet bölcsességében a természet e célra rendelt; ezen az estén azonban, a rendõrbiztostól tartván, nem mertem kilépni az olajpárlóból. Nagy baj nem történhet, így okoskodtam, ha kivételesen ide az üstbe teszem. Apám e kis angyal kifõtt csontját a kölyökkutyákétól meg nem különböztetheti, az a néhány halál pedig, ami a hírneves Ol. can. ilyenképpeni fölhígulása következtében a gyógykezelések során várható, legalább némiképp lohasztja majd városunk amúgy is egészségtelenül duzzadt lélekszámát. Egyszóval, belöktem a csecsemõt az üstbe, s ezzel megtettem az elsõ könnyelmû lépést borús jövendõm útján.
     Nem csekély meglepetésemre, másnap apám nagy kézdörzsölgetések közepette tudatta anyámmal s velem, hogy az éjjeli párlatból a legfinomabb minõségû ebolajat sikerült nyernie, s hogy ebben az észleletében az orvosi szakvélemények is megerõsítik. Hozzátette, hogy maga is értetlenül áll a kiváló eredmény elõtt: nem tért el a szokásostól az ebek kikészítésének módjában, s fajuk sem volt az átlagtól elütõ. Úgy éreztem, kötelességem megadni a magyarázatot - s hiába kívánom már, a következmények ismeretében, hogy nyelvem inkább a szám padlásához tapadt volna akkor. Szüleim igen keserülték korábbi tudatlanságukat s ipari összemûködésük hiányát, miáltal szép haszontól estek el, viszont az elmulasztottak pótlására mindent megtettek. Anyám átköltöztette mûintézetét az olajpárló egyik szárnyépületébe, s az én kisegítõ szerepem meg is szûnt ilyenformán, mivel a fölös számban jelentkezõ angyalkák elhelyezésérõl ezentúl nem kellett gondoskodnom. Ugyanígy az ebeket is hagyhattam sorsukra, mert apám már nem belõlük nyerte az alapanyagot, s csak készítményünk nevében õrizték meg tiszteletbeli helyüket. Henye életre vettetvén, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy könnyelmûségeknek s kicsapongásnak adjam fejemet. Ettõl s a fiatal kor egyéb nyavalyáitól drága anyám áldásos befolyása mentett meg, valamint apám szigora, ki egyebekben az egyházközségi iskola felügyelõje volt. Ó, hogy e jeles személyek éppen miattam értek ily dicstelen véget!
     A kínálkozó jövedelemtöbblet kettõs igyekezetre serkentette anyámat. Nem csupán kívánatra takarított el ezután kis jövevényeket, hanem a dûlõ- és országutakra is kijárt, begyûjtvén nagyobb növésû gyermekeket, sõt felnõtteket is, akik az olajpárló megtekintésére hajlandónak mutatkoztak. Apámat hasonlóképpen sarkallta a kiváló minõségû olaj nyerése, s az anyagszerzés terén nem kímélte magát semminemû fáradalomtól. Életük uralkodó szenvedélye lett, hogy felebarátaikból ebolajat pároljanak, s e telhetetlen szenvedély lelkükbõl már-már a túlvilági lét látományát is kiszorította - melyre pedig mindaddig bizton vezérlõ csillaguk gyanánt függesztették szemüket.
     Iparuk oly virágzást ért el, hogy a községi gyûlés korlátozó rendszabályokat léptetett életbe. A gyûlés elnöke megkockáztatta azt a kijelentést is, hogy a községi lélekszám további apasztását nem fogja jó néven venni. Szüleim, szegények, összetörten, lesújtva hagyták ott a gyûlést, s gyanítom, hogy elmeállapotuk sem volt már tökéletes. Én magam mindenesetre úgy döntöttem, hogy helyesebb, ha az éjt nem töltöm benn a párlóban, hanem az istállóban keresek ideiglenes szállást.
     Éjféltájt megmagyarázhatatlan balsejtelem vert fel álmomból, s arra késztetett, hogy az ablakon át belessek a párlóhelyiségbe, ahol apámnak mostanában hálóhelye volt. A katlanban oly fennen lobogott a tûz, mintha másnap nagy munkára lett volna remény. Az óriási üst csöndben fortyogott, mintha teljes erõit visszafogva, a kitörés alkalmas idejét lesné. Apám nem volt az ágyában, hanem hálóköntösben állt, s láttam, hogy erõs zsinegbõl hurkot készít. Anyám hálószobája felé vetett sötét pillantásaiból kitetszett a szándéka. A rémület elvette erõmet, és megnémított. Semmit nem tehettem a közelgõ vész megelõzésére. Anyám ajtaja - ennyit láttam csak - hirtelen s zajtalanul kinyílik, és szüleim, képzelhetõ meglepetéssel, egyszerre ott állnak egymással szemközt. Anyám ugyancsak hálóruhájában jelent meg a találkozón, jobb kezében mestersége segédeszközét, a vékony vasú tõrt emelvén.
     Õ is be óhajtotta seperni tehát utolsó hasznát, melytõl nem foszthatta meg a községi gyûlés korlátozó határozata, s melyhez az én szerény félreállásom mintegy utat nyitott. Szüleim egy pillanatig farkasszemet néztek, majd leírhatatlan dühvel összeugrottak. Küzdelmük, mint két félisten vetélkedése, betöltötte a helyiséget. Apám káromkodva igyekezett két izmos kezét hasznosítani, anyám pedig sikoltozva tett meg-megújuló kísérleteket a tõr rendeltetésszerû felhasználására. Magam sem tudom már, mennyi ideig lehettem kelletlen szemtanúja ez áldatlan házi egyenetlenségnek, ámde egyszer csak, módfelett heves összecsapás után, mintha elálltak volna a versengéstõl.
     Apám mellén látható volt, hogy mély benyomást keltett benne a tõr - de errõl árulkodott a tõr színe is.
     Szüleim egy pillanatig nem sok szeretettel tekintettek egymásra, majd szegény sebzett apám, a halál csontkezének érintését érezvén, elõreszökkent, karjaiba ragadta anyámat, odavonszolta a katlanhoz, és tiltakozásával mit sem törõdve, magával rántotta a zubogó olajba! Egy pillantás alatt eltûntek benne mind a ketten, elkeveredvén azon polgári küldöttség olajával, mely elõzõ nap még szilárdan kopogtatott be hozzánk, s hozta a közgyûlésre szóló meghívást.
     Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy e bús eset elrekesztette elõttem a tisztességes érvényesülés útjait szülõvárosomban, miért is elvándoroltam Otumwee hírneves városába, s itt szerkesztettem vállalkozásunk csõdjét okadatoló könnyes emlékiratomat.
Bartos Tibor fordítása

HAÏTA, A PÁSZTOR

Haïta szívében az ifjúság ábrándjainak helyét még nem foglalták el azok, amelyek a korral és tapasztalattal járnak. Gondolatai tiszták és derűsek voltak, mert élete egyszerű volt, és lelke nagyravágyás nélkül való. Együtt kelt fel a nappal, s indult, hogy imádkozzék Hasturnak, a pásztorok istenének szentélyében, aki meghallgatta őt, és kedvét lelte benne. Az áhítatos szertartás végeztével Haïta kitárta az akol ajtaját, s nyáját gondtalan lélekkel a rétre terelte; aludttejből és zablepényből álló reggelijét útközben fogyasztotta el, s néha meg-megállt, hogy leszakítson egy harmattól hűs bogyót, vagy igyék források vizéből, melyek a dombokból futottak le, a völgy ölén csörgedező patak felé, hogy vele együtt hömpölyögjenek tovább, ki tudja, merre.
   A hosszú nyári napokon, mialatt a juhok békésen harapdálták a jó füvet, amit nekik növeltek az istenek, vagy mellső lábaikat maguk alá húzva kérődztek, Haïta leheveredett egy fa árnyékába, vagy egy sziklára telepedett, és olyan édes hangokat csalt ki pásztorsípjából, hogy szeme sarkából néha egy percre megpillantotta az erdei isteneket, amint kidugják fejüket a csalitból, hogy jobban hallják; de ha egyenesen rájuk nézett, egyszeriben eltűntek. Ebből azt a jogos következtetést vonta le - mert ha nem akart olyan lenni, mint akármelyik birkája, gondolkodnia kellett a dolgokon -, hogy a boldogság kéretlenül is eljön, de aki töri magát utána, az rá nem talál soha. Haïta ugyanis Hastur kegyes jóindulatán kívül mindennél többre becsülte szomszédainak, az erdők és vizek félénk halhatatlanjainak nyájas érdeklődését. Napnyugtakor visszaterelte nyáját a karámba, megnézte, jól bezárta-e a kaput, aztán barlangjába tért, hogy pihenjen, és ábrándozzék.
    Igy telt az élete; egyik nap olyan volt, mint a másik, s változást csak az jelentett, ha viharok zengték valamelyik megsértett isten dühét. Ilyenkor Haïta megbújt a barlangjában, arcát kezébe rejtette, és imádkozott, hogy más ne bűnhődjék az ő bűneiért, és hogy a világ megmeneküljön a pusztulástól. Néha, mikor nagy esőzések voltak, és a folyó, medréből kilépve, arra kényszerítette őt, hogy megriadt nyáját a fennsíkra terelje, közbenjárt azokért, akik ott élnek a városban, mely - így hallotta - a síkságon terül el, messze túl a völgy kapuját őrző két kék hegyen.
    - Jóságos voltál, ó, Hastur - így imádkozott -, hogy lakóhelyemhez és karámhoz ilyen közel hegyeket adtál nekem, ahol én és nyájam menedéket találhatunk a vad áradat elől; de a világ többi részét, valami előttem ismeretlen módon neked magadnak kell megmentened, másként többé nem hódolok neked.
    És Hastur, mivel tudta, hogy Haïta olyan ifjú, aki állja a szavát, megóvta a városokat, és a tengerbe terelte a vizeket.
    Így élt, mióta csak az emlékezetét bírta. Nem is nagyon tudta elképzelni a létezés semmi más módját. A szent életű remete, aki a völgy másik végén lakott, egy teljes órányira tőle - s akitől az óriási városok történetét is hallotta, a városokét, ahol úgy élnek az emberek (szegény párák!), hogy még csak bárányaik sincsenek -, nem mondott semmit azokról az ősi időkről, amikor - így okoskodott - minden bizonnyal ő is olyan picike és gyámoltalan volt, akár egy kis bárány.
    Az elmélkedése során, melyeket ezekről a rejtelmekről és csodákról folytatott, meg arról az iszonyú változásról, az útról a csend és bomlás világába, melyet - ezt egész biztosan tudta - egyszer neki is meg kell tennie, mint szeme előtt tette a nyáj oly sok juha, s amit megtesz minden élőlény, kivéve a madarakat... nos, ezeknek az elmélkedéseknek során döbbent rá Haïta először, milyen nyomorult és kilátástalan is a sorsa.
    - Feltétlenül szükséges - mondta -, hogy tudjam, honnan jöttem és hogyan; mert miként is töltheti be feladatát az ember, ha abból, ahogy rábízták, nem következtethet valódi tartalmára? És miféle elégedettség lehet osztályrészem, ha nem tudom, meddig élvezhetem? Talán mielőtt újra felkel a nap, átváltozom, és akkor mi lesz a nyájjal? Csakugyan, és mi lesz velem?
    Mindezeken elmélkedve Haïta komor lett és rosszkedvű. Többé nem szólt nyájához vidáman, nem rohant fürgén Hastur szentélyébe. Minden szélfúvásban ártalmas istenek suttogását hallotta, akiknek létezését észre se vette eddig. Minden felhő szerencsétlenség hírét hordozó baljós előjel volt, s rémek népesítették be a sötétséget. Ha pásztorsípját ajkához illesztette, nem dallam fakadt róla, hanem gyászos sikoly; az erdei és parti szellemek már nem tolongtak a bozót végében, hogy hallják, inkább elfutottak a hangok elől, s útjukat rebbenő levelek és meghajló virágok mutatták. Haïta ébersége lankadt, és sok báránya elbitangolt vagy el is veszett a hegyek közt. Ami maradt, jó legelő híján az is ösztövér lett és beteg, mert nem keresett nekik jó füvet, hanem puszta szórakozottságból nap nap után ugyanarra a helyre terelte őket, s közben töprengett életen és halálon - a halhatatlanságról nem tudott.
    Egy nap, ahogy szabadjára engedte legsötétebb gondolatait, egyszerre felugrott a szikláról, melyen addig ült, és elszántan felkiáltott: - Nem könyörgök tovább a tudásért, melyet megtagadtak tőlem az istenek. Nekik legyen rá gondjuk, hogy ne ártsanak nekem. Én elvégzem kötelességemet olyan jól, ahogy csak tudom, és ha hibázom, szálljon az ő fejükre.
    S amint beszélt, egyszerre vakító fény hullott rá, úgyhogy felnézett, mert azt hitte, napfény tört át az ég hasadékán; de nem voltak felhők az égen. Alig egy kartávolságnyira tőle gyönyörű szűz állt. Olyan csodaszép volt, hogy lába előtt a virágok lemondóan zárták be kelyhüket, és alázatuk jeléül fejet hajtottak előtte; olyan bűbájos volt, hogy a zsivajgó madarak két szeme köré sereglettek, s majdnem megmártották benne szomjas csőrüket, a vadméhek pedig ott dongtak ajka körül, és olyan ragyogás áradt belőle, hogy a tárgyak árnyéka sugarasan futott szét a lábfejétől, s mozdult odább, ahogy lépett a lány.
    Haitát elbűvölte. Az ifjú felemelkedett, hódolattal térdre hullott előtte, s a szűz a pásztor fejére tette a kezét.
    - Jöjj - mondta olyan hangon, melyben a nyáj minden csengettyűjének zenéje ott csilingelt. - Jöjj, nem kell hódolnod nekem, hisz nem vagyok istennő, de ha igaz és engedelmes leszel, veled maradok.
    Haïta megragadta a leány kezét, elrebegte örömét és háláját, felemelkedett, s ott álltak kéz a kézben, és mosolyogtak, egymás pillantásában elmerülve. Az ifjú hódolattal és elragadtatással nézte a lányt, s így szólt hozzá: - Kérlek, bájos szűz, mond meg, ki vagy és honnan jöttél, s miért?
    E pillanatban a lány figyelmeztetően az ajkához emelte az ujját, s távolodni kezdett. Szépsége szemmel láthatóan megváltozott, s a pásztor megremegett a félelemtől, nem is tudta, miért, hisz a szűz most is gyönyörű volt. A tájat sötétbe borította egy irdatlan árnyék, mely a keselyű gyorsaságával söpört végig a völgyön. A homályban a szűz alakja elhalványodott, bizonytalan körvonalúvá vált, és szava távolról hallatszott, amint fájdalmas szemrehányással a hangjában megszólalt: - Vakmerő és hálátlan ifjú! Hát ilyen hamar el kell, hogy hagyjalak? Nem tudsz mást tenni, azonnal el kell tépned az örök kötést?
    Haïta leírhatatlan bánattal hullott térdre, és könyörögve kérte, hogy ne menjen el... felugrott, és kutatta a sűrű homályban... körbefutott, hangosan hívta őt, de minden hiába. Látni nem látta többé a lányt, de a homályból még hallotta szavát a pásztor. - Hiába kutatsz utánam, azzal nem nyerhetsz vissza. Végezd a kötelességed, hűtlen pásztor, vagy nem látsz többé soha.
    Leszállt az éj; a hegyekben farkasok üvöltöttek, és a megrémült nyáj Haïta lábaihoz gyűlt. A pillanat szorításában a pásztor megfeledkezett csalódásáról, nyáját az akolba terelte, s miután rendbe hozta a szentélyt, őszinte szívvel hálát mondott Hasturnak, amiért megengedte, hogy megvédje a nyáját; aztán barlangjába tért, és elaludt.
    Mikor Haïta felébredt, a nap már magasan járt, és besütött a barlangba, káprázatos dicsfénnyel árasztva el a szerény hajlékot. És a pásztor mellett ott ült a lány. Rámosolygott az ifjúra, olyan mosollyal, mely mintha csak pásztorsípjának láthatóvá lett muzsikája volna. A pásztor szólni sem mert: attól félt, újra megbántja őt, mint előző alkalommal, hisz fogalma sem volt, mit szabad mondania.
    - Mivel elvégezted a kötelességed a nyáj körül - szólalt meg a leány -, és nem felejtettél el köszönetet mondani Hasturnak, amiért megóvott a sötétség farkasaitól, újra eljöttem hozzád. Akarsz-e engem társadul?
    - Ki ne akarná, hogy vele maradj örökre? - felelte Haïta. - Ó! Ne hagyja el engem többé soha, míg... míg... meg nem változom, és nem leszek egészen csendes és mozdulatlan.
    Haitának nem volt szava a halálra.
    - Igazán, úgy szeretném - folytatta -, ha te is férfi lennél, hogy birkózhatnánk, versenyt futhatnánk, és soha el nem unnánk egymás társaságát.
    E szavaknál a szűz felállt, és kiment a barlangból, Haïta pedig, amint felugrott illatos ágakból vetett fekhelyéről, hogy utána rohanjon, és visszatartsa őt, megdöbbenve látta: odakinn ömlik az eső, és a völgy ölén futó patak már ki is lépett medréből. A nyáj rémülten bégetett, mert az áradat már elöntötte az aklot. És veszély leselkedett a távoli síkság ismeretlen polgáraira.
    Sok nap telt el, míg Haïta újra látta a szüzet. Egy napon épp visszatérőben volt a völgy másik végéből: juhtejet, zablepényt és mindenféle bogyót vitt oda a szent életű remetének, aki túlságosan öreg és gyenge volt már ahhoz, hogy élelmet szerezzen magának.
    - Szegény öregember! - monda hangosan, amint hazafelé baktatott. - Holnap újra elmegyek, és elhozom a hátamon a saját barlangomba, ahol gondját tudom viselni. Minden bizonnyal érte történt, hogy Hastur felnevelt engem ennyi éven át, és hogy erőt és egészséget ad nekem.
    S amíg beszélt, az ösvényen, csillogó ruhába burkolva szembejött vele a szűz, s oly édesen mosolygott, hogy a pásztornak elállt a lélegzete.
    - Íme, ismét jövök - mondta -, hogy veled maradjak, ha most befogadsz engem, mert más nem akar befogadni. Talán már tanultál egy kis bölcsességet, és hajlandó vagy elfogadni engem úgy, ahogy vagyok, s nem bánod, ismersz-e eléggé, vagy sem.
    Haïta a leány lába elé vetette magát. - Gyönyörű lány - kiáltott fel -, ha leszel oly kegyes, és elfogadod szívem és lelkem minden hódolatát, amit Hastur szolgálata meghagy nekem, ez a hódolat örökre a tiéd. De jaj! Te önfejű vagy és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy mire újra felkel a nap, megint elveszítelek! Ígérd meg, kérve kérlek, hogy ha tudatlanságomban netán megbántanálak, akkor is megbocsátasz, és mindig velem maradsz.
    Alig jutott mondanivalója végére, mikor egy falka medve tört ki a hegyekből, s izzó szemekkel, tátott szájjal, vöröslő torokkal rohantak feléje. A szűz alakja ismét elenyészett, a pásztor pedig megfordult, és futott, hogy mentse az életét. Meg sem állt, míg vissza nem ért a szentéletű remete kunyhójába, ahonnan elindult. Sietve elreteszelte az ajtót a medvék elől, aztán a földre vetette magát, és zokogott.
    - Fiam - szólalt meg a remete nyughelyéről, melyet Haïta aznap reggel vetett neki friss szalmából -, zokogni a medvék miatt: ez nem vall rád; mondd el, miféle bánat ért, hogy az aggkor bölcsesség adta írral gyógyíthassa az ifjúság sebeit.
    Haïta mindent elmondott neki: hogyan találkozott háromszor a tündöklő szűzzel, és hogyan hagyta az mindháromszor magára őt. Részletesen elbeszélt mindent, ami közöttük történt; nem hallgatott el egyetlen szót sem.
    Mikor befejezte, a szent életű remete csendben maradt még egy pillanatig, majd megszólalt:
    - Fiam, figyelmesen végighallgattam történeted, és a szüzet ismerem. Magam is találkoztam vele, mint annyian. És tudom, hogy a neve Boldogság, de erről kérdezősködni sem enged. Megmondtad neki az igazat, azt, hogy önfejű, mert olyan feltételeket szab, amelyeknek nem tud eleget tenni az ember, és az eltévelyedőt távozásával bünteti. Mindig váratlanul érkezik, s faggatni nem szabad. A kíváncsiság egyetlen megnyilvánulása, a kétkedés egyetlen jele, a bizalmatlanság egyetlen szava, s már el is tűnt! Mennyi ideig volt nálad egy-egy alkalommal, mielőtt elillant?
    - Egyetlen rövid pillanatig - felelte Haïta, és a vallomásnál a szégyen arcába kergette a vért. - Mindig elűztem őt az első pillanatban.
    - Szerencsétlen ifjú! - mondta a szent életű remete. - Ha nem vagy ilyen oktalan, két pillanatig is veled maradhatott volna.

Kada Júlia fordítása