Csak a beavatottak léphetnek be a palotába? - Pál-Kovács Ramona írása Peter Brook Warum warum című előadásáról

 „A történet szerint az emberek megteremtésük után unatkozni kezdtek, s ezért Isten a nyolcadik napon megteremtette nekik a színházat, hogy hasonlatosan hozzá, a színházon belül gyakorolhassák mindenható hatalmukat, és – ne feledjük el – szórakozzanak. Hiszen a színházban az ember, akárcsak Isten, zsinórokon rángathatja bábuit (legyen az marionett vagy színész), irányítja fény és sötétség játékát, s beleszólhat térbe, időbe és cselekménybe, a maga szájízére alakítva a történetet.” – Pál-Kovács Ramona színikritikája

Csak a beavatottak léphetnek be a

 palotába?

Pál-Kovács Ramona írása Peter Brook Warum warum című előadásáról

(Shakespeare Fesztivál, Gyula, Várszínház, 2010. július 5.)

   A VI. gyulai Shakespeare Fesztivál rögtön egy nagy névvel kezdett, a július 5-i megnyitóra ugyanis meghívták Peter Brook Warum warum című rendezését, a Schauspielhaus Zürich vendégjátékát, amelyet Miriam Goldschmidt adott elő Francesco Agnello zenei kíséretével.

   A darab sok szempontból nagyszerű kezdésnek bizonyult, hiszen ahogyan az az alcímben is szerepel, az előadás Peter Brook vallomása a színházról, s így nyitásként, nem egyetlen színházi nézőpontot hangsúlyozva előrevetítette azt a sokszínűséget, amely magára a fesztiválra és annak színházi repertoárjára is jellemző. Más szempontból viszont nem tűnik annyira szerencsésnek a választás. Nem volt teltház. Sőt! A helyszínen az érdeklődés hiánya miatt már jegyet se kellett venni, s a beengedés érkezési sorrendben történt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a könnyedebb műfajokhoz szokott nézők egy része egy ilyen (patetikusan fogalmazva) „mélységeket és magasságokat megjáró” alternatív előadásról nézői jogával élve a darab közepén feláll és kimegy, vagy a műsorfüzetet böngészve egyáltalán el se jön. Hiszen hol itt a darab? Hol az irodalmi szöveg, amelyre az előadás épül? - gondolhatja magában az, akinek Peter Brook neve önmagában nem mond semmit.

   Mivel nincs a klasszikus értelemben vett dráma (drámai szöveg), amire az előadás épülhetne, csak elmélkedések, gondolatok a színházról, és ezeknek a szövegeknek pedig több szerzője van, s nem csak egy nagy név, mint tegyük fel Shakespeare (ő csak egy a sok közül), ezért nem is várhatjuk el, hogy a hagyományos színházhoz szokott látogató befogadójává váljon egy ilyen összetettebb, nem pusztán a szórakoztatásra irányuló produktumnak. A többiek sajnos csak a szabályt erősítő kivételt képezik. A színpadon Miriam Goldschmidt leszögezi valahol még az előadás elején, hogy akik irodalmi csemegézgetésre vágynak, azok bizony eltévesztették a címet. S talán ezen is csak azok képesek nevetni, akik igenis színházat jöttek nézni, s nem pedig egy klasszikusnak tekintett drámai szöveg megelevenedését. Pedig hát a szervezők mindent megtettek azért, hogy emlékezetessé tegyék a fesztivál megnyitóját. Végül azért mégse írjuk le teljesen a gyulai közönséget, hiszen voltak (s nem is kevesen), akik mindezek ellenére tudták értékelni és élvezni a látottakat.

   Az előadás egésze, mint ahogy azt már fentebb említettük, Peter Brook vallomása a színházról, azaz a brooki életmű egyfajta összegzésének, áttekintésének tekinthető. S mivel Brook esetén nem beszélhetünk az egy igazságról, mint ahogy egy egységes életműről sem, úgy annál inkább beszélhetünk igazságok sokaságáról, különböző nézetekről, amelyek nem a szembenállásban, hanem éppenséggel egymást erősítve egy közös dimenzióban érvényesülnek. Ezek a különböző elméletek egybeolvadnak, Kékesi Kun Árpád szavaival élve Peter Brook „olvasztótégelyében”, ezáltal kapják meg azt a sajátos hangot, amelyet Brook képvisel. Ez a nézetbeli sokszínűség ugyanúgy megjelenik az előadásban is Miriam Goldschmidt közvetítésével. Hiszen a „miértekre” több egyenrangú válasz is adható, s annak eldöntése, hogy melyiket tekintjük helyesnek, az egyén dolga. Éppenséggel az is lehet, hogy nem is kell döntenünk, csak csemegézgetnünk a különböző színházi megközelítések közül a döntés konkretizáló jelenléte nélkül. Az előadás tehát a színház miértjeire keresi a választ, innen is a cím: Warum warum (Miért miért), s a válasz fontossága helyett, magára a kérdésre helyezi a hangsúlyt. Sorolhatnánk itt, hogy Brook kiktől is kölcsönöz szövegeket (mint ahogyan azt az ismertető meg is kísérli) és gondolatokat, hogy mi a saját, ez azonban lehetetlen és – főleg – fölösleges vállalkozásnak tetszik, hiszen nem az a fontos, kitől származik egy gondolat, hanem az, hogy milyen nézetet közvetít, hogy mit mond ki. A cím gondolatisága a darabban végig jelen van, hogy az előadás végére egyetlen misztikus történetben csúcsosodjék ki, mégpedig abban, amely a színház keletkezését Isten létéhez köti. A történet szerint az emberek megteremtésük után unatkozni kezdtek, s ezért Isten a nyolcadik napon megteremtette nekik a színházat, hogy hasonlatosan hozzá, a színházon belül gyakorolhassák mindenható hatalmukat, és – ne feledjük el – szórakozzanak. Hiszen a színházban az ember, akárcsak Isten, zsinórokon rángathatja bábuit (legyen az marionett vagy színész), irányítja fény és sötétség játékát, s beleszólhat térbe, időbe és cselekménybe, a maga szájízére alakítva a történetet. Mikor azonban sok idő múlva Isten, aki már nagyon öreg lett, leküldött egyetlenegy szót az emberekhez, azok már nem tudtak vele mit kezdeni. Ez az egyetlenegy szó pedig, amelyet a színésznő szívéhez szorít: a „warum”, a „miért”.

   A leegyszerűsödött formák a látványról a tartalomra irányítják a nézői figyelmet, a színpadon a magát a közönségnek teljesen kitett színészre, ez esetben színésznőre. A díszlet hiánya a gyulai Várszínpad esetében egy rendkívül érdekes színpadképpé egyszerűsödik, ahol a lehetőségek, az erkély, a lépcső, a szabad ég, mind-mind újabb értelmezésekkel szolgálnak, a játéknak egy-egy újfajta lehetőségével. Másrészt a csupasz színpad felértékeli a rajta található egy-két eszköz (egy szék, egy üres ajtókeret) és a színésznő játékát, hangsúlyosabbá téve őket, azáltal, hogy nincs olyan elem, ami zavaró lenne, csak az, amire tényleg szükség van az üzenet közvetítéséhez.

   A monodráma nehéz műfaj. (Ez esetben techniakailag nem beszélhetünk monodrámáról, hiszen Miriam Goldschmidt játékát segíti Francesco Agnello, aki hang drumon, ezen a gyönyörű zenei aláfestést nyújtó hangszeren játszik; viszont nagyon közel áll hozzá.) Nehéz, mert könnyen átfordulhat az egyszínészes játék ripacskodásba, ami már oly sokszor megtörtént. Ebben az esetben viszont erről szó sincs. Pusztán csak azt tapasztaljuk, hogy egy személyben játszódik el az összes szerep, a drámai ugyanúgy, mint a komikus szerepek, a színházi szakemberek „paródiája”; színre kerül egymás mellett az európai és a kínai színész halála, a fellépés és lelépés, a fények manipulációja, hogy végül „munkafényben” folyjon le az előadás nagy része.

    „Beszélni szigorúan tilos!" – olvasta egyszer Edward Gordon Craig a színház falára függesztett feliratról megörülve neki, hogy lám, itt is belátták ezt az igazságot. Mi pedig Miriam Goldschmidttől halljuk, amint hasonlóan egy kifüggesztett (ezúttal az ajtófélfára szögelt) papírdarabról olvassa a tiltást, és néhány mozdulattal már be is varrja a száját, hogy ne csak tilos, de egyenesen lehetetlen legyen a továbbiakban a beszéd. Viszont ez a helyzet nem állhat fenn sokáig, hiszen a színháznak része a beszéd, annak egyik lényegi eleme, amelyet a színháztörténet is alátámaszt, s kiiktatása csak egy lehetőség a sok közül, amelyből a színház mint fogalom és mint intézmény választhat. S máris szakadnak azok a képzeletbeli cérnaszálak, amelyek eddig némaságban tartották a színésznőt. A beszéden túl, az érzések átéléséről, megjátszásáról is szó esik, szembehelyezve a két domináns nézetet, a Sztanyiszlavszkij nevéhez köthető átélés, a „mintha” technikáját, és a kívűlről, különböző trükkökkel (ilyen ha a megfelelő ideget nyomjuk, mutatta meg nekünk Miriam Goldschmidt) kicsikart könnyeket. S ugyanígy a félelem eljátszása is – amelynél talán mindegy is („nem fontos”), hogy egy elképzelt medvétől, vagy egy annál valóságosabb kéretlen galambtól félünk-e (a Várszínpad galambokban nem szűkölködik) – jól szemlélteti a színészi játék nehézségeit.

   És hogy végül mi is a színház, egy kis adagban gyógyító, nagy mennyiségben azonban mérgező „anyag”, amely veszélyes és alattomos, vagy maga a szemfényvesztés, vagy éppen valami szent, amely az „Istennek lenni, színházat csinálni” párhuzamára épít, esetleg egy „épület”, amelybe, ahogyan valaha a távol-keleti hercegnő palotájába is, csak a beavatottak léphetnek, eldöntetlenül marad. Mert a színház nem ez vagy az, hanem mindez együtt, mint ahogyan színház lehet egy földre terített szőnyeg és a közepére helyezett bakancs köré épülő játék, vagy egy gyönyörű jelmezekkel, káprázatos díszletben, nagyszerű színészekkel eljátszott Shakespeare-darab is.

Pál-Kovács Ramona

Fotók: Kiss Zoltán, www.shakespearefesztivál.hu

Bővebb információ: www.shakespearefesztivál.hu

Kapcsolódó anyag: Jászay Tamás írása az előadásról

Francesco Agnelli - Egy hang drum-futam: