Szabó Palócz Attila

Eklogám

Ha ez egy ekloga volna,
akkor talán arról szólna,
hogy
záróra
után a kulcsot a kútba dobták,
vesztésre állt
a múlt és az eljövő,
ezerévnyi leltárt fürkészni
nem kívánt senki sem,
nem akart a kutya sem
mint holmi könyvelő…

vakkantva szólt a düh,
új himnuszokat serkentve
szárba szökkent nemzetek ajkán,
viharkabát repedésein
virtuóz szonátákat harsogott a szél,
mely a lelket is kifújta belőlünk…

Ha ez egy ekloga volna,
biztosan arról szólna,
hogy a reménybe menekültünk,
az önáltatásba,
huncut tanácstalanságba,
hogy majd jó lehet így – akár így is jó – nekünk…

Bizony, ha ez egy ekloga volna,
morákból épülne benn az emlékezet,
szedném már, csomagolnám én is a verslábaimat
az önáltatás tégláiból rakott falak között,
mindig csak ezt a négyet kémlelve,
ahol a kulcslyukba is rágót tömtem,
családi képek a falakon, szépen dekorálva
a gyalázat,
alázat,
ábránd,
visszakézből kattanó zárban
megpördül a kulcs,
és csak fülelhetjük, hogy most nyit vagy épp bezár…

megtűrt lélek vagyok csak otthonomban,
görcsös vagány, aki még egy gyerekversben is politizál,
a pirkadatban záróra jár,
a megfeszült izmokban záróra jár,
az izzadságtól gyöngyöző homlokokban záróra jár,
s feljajdul a szobabetyár, a szittya.
Ej mi a kő! Tyúkanyó, kend is ide született?!
Mi lészen hát ennek a nyitja…
Tekintélyes képzet, visszajár a szó,
megcsömörlő végzet, zsindelyfaragó,
zsiványkontinuitás, amíg a tét fenntartható…
vagy jó lapokkal, erős tromffal visszahívható…

Ha ez egy ekloga volna, akár
talán éppen arról kellene szólnia, hogy…
a zárórák mindig sorsszerűek,
mert elvesznek tőlünk, belőlünk,
megtagadják akaratunk, vágyaink, álmaink…
a múltat és az eljövőt…
a kútba vetve a reményt
mélybúvárként mutatunk fel új erényt…

mert tó vagyunk…
melynek lecsapolták partjait,
de fennmaradt az életösztöne;
mert tér vagyunk…
mely zajos visszhangra fakasztja
az elhaló neszezést;
szél vagyunk…
mely kamarakoncertet rögtönöz
az erdők orgonáira;
tüdőket megtöltő füst vagyunk…
mely parázna táncot jár
a kíváncsi tekintetek előtt;
szén vagyunk…
mely lemoshatatlan színt ad
a repedezett bőrű kéznek;
fájl vagyunk…
sok-sok eltitkolt gondolat
szemérmetes menedéke;
szó vagyunk…
csak a megfelelő nyelvet kellene
még megtalálnunk hozzá;
hang vagyunk…
mely elvészni kész
a nagyhatalmak kusza zsivajában;
tűz vagyunk…
mely melengeti a máglyát,
amelyhez olykor odaköttetünk;
bor vagyunk…
mi megjózanít, ébredéshez,
lúdbőrző szövevényhez;
kosz vagyunk…
afféle üledék
a győzteseknek körme alján;
zacc vagyunk…
amit a zamatok hátrahagytak,
findzsa aljába szárad jövendölés;
tél vagyunk…
melyhez a bús remények is
mind sorra odafagytak;
nyár vagyunk…
melyben az angyalszárnyak
vállunkról rendre leolvadtak;
szem vagyunk…
a látóidegek csapdájában vergődő
valóság kusza képzetének árka;
bűn vagyunk…
mit eredendőként mérnek ránk,
és némán kéne tűrnünk;
dac vagyunk…
mit nem adunk fel,
mert vele már eggyé lényegültünk;
tű vagyunk…
melynek fokán átfűzve
a tevét is a vénákba öltjük;
fű vagyunk…
mely az ormokon is megtelepszik
és páratlanul, ingerlőn zöldell;
és gyom vagyunk…
mely felüti fejét akkor is,
ha épp mást várnak el tőlünk.

jaj, csak kard ne legyünk soha többé,
mert abba bele kellene dőlnünk…

Becsy András

1991 – cetlik

FÓDA:
Üdvözlet, jövevény! Hát végre mi is parolázunk!
Láttam a tegnapi táncod, ropta együttesetek lent,
távol, a völgyalj pódiumán, míg több ezer ember
tapsa vigyázta a lankán szép ütemét, a fülemben
hallom a völgyet most is, szív dobog így, amikor már
szomjas a vérre, a pulzus fürge, a test vele lüktet.
Mit keresel most itt, vadhajnalban, folyosónkon?
Ekkor, ilyentájt ébred tán a magyar tifelétek?

BOLYGÓ:
Nektárnak hazudott pálinkátok kora este
gyors’ kiterített, s most már (fogjuk rá) kipihenten
csizmámat keresem, még itt megvolt, legalábbis
úgy emlékszem, rémlik, kábán benne csoszogtam.

FÓDA:
És mondd, mért is olyan sietős ez a házkutatás most?
Alhatsz még, holnap visz a busz haza benneteket csak,
déli harangszó ébreszt itt, szellőzhet a fej még.

BOLYGÓ:
Lüktet a lábam vádlija, szárba dagadt, de szerencse,
hogy nem tépett görcs az izomba a műsor után, ám    
aztán arra riadtam mégis, hogy szigonyát a
Földrázó Poszeidón vágja belém, iszonyú volt,
rögtön rúgtam volna le lábbelimet, de se hamva,
híre sehol, hát azt kutatom most egyre azóta.

FÓDA:
Látom, mint a parasztembernek az eszköze: sarló,
jól megfent kasza, része a testnek, munkaruhád nem
jelmez, pórusaidba ivódott sós leve, illat
lett szaga, teljesség ez, akár a dió meg a héja.

BOLYGÓ:
Tegnap a fellépést követően a domb tetejére
ballagtunk fel néhány helybelivel, kik az Ursust
vették egyre nekünk, üvegek koccantak, a sörhab
kis buborékjai pukkantak szét frissen a légben,
nagy levegőt szívott be a táj, de a színpad előtt még
ott járőröztek fel-alá a román katonák, a
lelkesedést kordában tartani jöttek a térre,
fegyver a vállon, csak hogy tudjuk, merre, hová, hány
méter, s rám köszön akkor egy agg, a kalapja kezében,
honnan, kérdezi ő, Magyarországról, felelek rá,
baljával belenyúl a kalapba, s amíg kotorászik,
kérném, mondja, lehetne, ha tudna, ha lenne olyan jó,
küldene nékem postán Szentírást odaátról,
s húzza kalapjából ki a cetlit, a cetlin a címem,
címem a cetlire írtam, nyújtja felém, de egy új kéz
megböki vállam, küldene postán, címe a cetlin,
s egyre csak érkeznek, Szentírást, hogyha lehetne,
kaptat a lankán fel hozzám az a sok koros ember,
honnan, kérdezi mind, Magyarországról, felelek rá,
Hermány, Tusnád, Bükszád, Torja, Uzonka, Mikó, és
cetlin a cím, csizmám szárába dugom bele mindet.
Hol van a csizma, s a sok „kéremhalehetne-papírka”?

FÓDA:
Lassan a hajnal már belebotlik a reggeli fénybe,
áporodott levegőt visz a lanyha huzat ki a széttárt
ablakon át a szobákból, míg te csak egyre kutatsz itt.
Hallom a lépted, néha megállsz, majd újra megindulsz,
szomjas a vérre a szív, hát fürge a pulzus ilyenkor.
Nem tud aludni az ember, lépne előre, de nincs meg
már, amivel. Mennénk. Folyosóknak vadjai lettünk.

BOLYGÓ:
Lüktet a láb, vastag bricseszemtől így is alig volt
hely számára a csizmám szárában, zavaró volt
ott az a több tucat apró fecni, csodálom a görcsöt,
hogy csak hajnaltájt szaggatta az izmaimat meg.
Érzem a cetlik szülte körömnyi csomómat a húsban,
csak vékonyka papírok, mégis sánta az edzett
test tőlük, ha együtt van mind, és egyre feszülnek.                     
Tán még azt a rakás katonát is kis bicegésre
oktatnák, amelyik tegnap fel-alá menetelt ott.
Falvak, címek, Szentírás, s az a sok koros ember…
Mennyi ilyen kis cetli heverhet szerte a lankán.
Görcseim ők! Csak húzom a lábam a reggeli fényben.

FÓDA:
Ám engem most ágyba vezényel a Nap, nyugovóra
térek. Leld meg a csizmádat, jövevény, parolát rá!

BOLYGÓ:
Elvesztettem már mindent, a remény oda…

FÓDA:
                        Végleg

 
Fülöp Dorottya

Számozás nélküli ekloga

Most egy vers jut eszembe, ha erről kérdezel ismét.
Szóról szóra nem is tudom. Elbújt bennem egy emlék
erről – mélyre bezárva belém, úgy, mint a dióbél.
    Egy pásztor, Moerisnek hívták, baktat az úton,
    elvették minden földjét – így szól a dal. Ő csak
    bérelhet mindent – birtoklás nincs. Neki holt föld,
    mert többé nem csírázhatnak benne az álmok.
    Egy kecskét visz bérként, mert van bőven adósság,
    mert tej meg hús meg vér meg minden cseretermék.
    Visz minden mást is, mert úgy érzékeli, ő itt
    anyja tejét és asszonya húsát, gyermeke vérét
    is mindig kecskék hátán lesz kénytelen hagyni.
Így volt, ekloga volt. Ez a költő írt a pokolról
is, majd ott utazott: valakit kísért a sötétben,
– bár ekkor szigorúan a fiktív hős-szerep illett
rá. Ő biztosan érzi, milyen más lenn a sötétség,
és így tudja, milyen lehet az, hogy fenn szakad el sok
kockás földlepel –  s tudja, csak emlék már, hogy egész volt.

Mellékdal

Hogy egész volt, emlék csupán,
innen már átrajzolható.
Tej meg hús meg vér meg a test:
sok év után nincsen adó.

Ruhává teszi a ruhát,
ha vannak rajta varratok –
történet lesz a szakadás,
ami vagy. S én is az vagyok.   

 
Lázár Balázs

Trianon-ecloga

„A facto ad ius non datur consequentia.”
„A cselekedetből annak jogosságára
nem lehet következtetni.”

Költő
Pásztor, megvan-e még a te nyájad, vagy kiraboltak
téged is éppúgy furcsa zsiványok, mint a hazánkat?
Pásztor
Így jártam, s mint csúf áldozatot gyűlölnek is érte.
Költő
Régi szabály, ne csodálkozz hát ezen, emberi dolgok.
Pásztor
Ó, de a tolvaj vádja a bűn, mit ő követett el…
Költő
Sajnos igazság gyengébbnek még nem adatott itt.
Pásztor
Tán mi hibánk ez, hittük a törvényt, míg kiröhögtek.
Mintha az átok, melyről annyi, de annyi beszéd volt…
Költő
Jaj, babonát ne, elég a baj így is… Mért ez a nézés?
Pásztor
Látod a távoli kéket, volt hegyeink ragyogását?
Mintha az alkonyi pára emelné újra miénkké.
Költő
Játszik a szemmel a vágyad, érzéki csalódás,
mint a mi létünk, mely ugyanaz, mint rég, soha nem lesz.
Pásztor
Költő, már ne beszélj így, hisz te a gondolatoddal,
verssel, zord anyagot tudsz formálni világgá.
S bár úgy tűnhet, hogy csak káprázat, ami volt,
őrzi a múltat a kő, és évgyűrűkben a fák is.
Itt van a szívben a térkép, hallgasd, olvasom én már:
Kassa, Kolozsvár, Munkács, Zenta, Szabadka, Beregszász,
Selmecbánya, Arad, Nagyvárad, Csíkszereda, Dés,
Lendva, Pozsony, Ungvár, Nagybánya, Eszék, Fiume és
Léva, Temesvár, Brassó, Szatmárnémeti, Zombor,
Trencsén, Lőcse, Eperjes, Nagyszőlős, Rimaszombat,
Déva, Segesvár, Poprád, Kismarton, Nagyenyed meg…
Költő
Hallgass! Hisz beleőrül az elme, oly hihetetlen,
hogy soha már nem, nem lehet újra egésszé,
mit széttört a kegyetlen idő, Magyarország.
Pásztor
Érzed a végtagokat? Még századokig bizseregnek.
Költő
Lassan ereszti el őket a történelmi tudat már.
Pásztor
Mert ezer évig volt így boldogan egyben a teste…
Költő
Nem bánt így el mással az álszent, vén Európa.
Ördögi terv volt, népfelség-blablává finomítva.
Pásztor
Mégis dobban, lüktet az életerő a magyarban!
Itt a tavasz, gyászunk hagyjuk a tegnapi télbe,
fénnyel teljen a lélek! Hintse az életet immár
lantod: tőlünk függ csak a sorsunk! Víg dala szálljon
szépnek, jónak, igaznak és vad Trianon-bút
adjuk ajándékként, mint kaptuk: a rosszakaróknak.
Költő
Ámen. Érjen a dallam! S addig is áldjon az Isten!