Irodalmi Jelen

A makrancos hölgy megzabolázása – Pál-Kovács Ramona színikritikája a gyulai Shakespeare Fesztivál előadásáról

2010. július. 12. - 13:39

Az új szöveggel, de a régi hagyományok szerint (férfi játszik nőt is, Kata kivételével) feldolgozott előadás, amely úgy épül fel, mintha a belső történet a kocsmanépségből színészekké előléptetett szereplők spontán (ott a helyszínen kialakuló) játékából bontakozna ki, mindenesetre érdekesen tárgyalja – a Maszlobojscsikov szerint központi, de talán egy kicsit mégiscsak háttérbe szoruló – férfi-nő viszonyát. A Nádasdy-féle szöveg közelebb hozza a nézőkhöz a történetet, míg Kata monológja kinyilatkoztatásszerű „igazságával” mai emancipált fülünknek kissé érdesen hangozhat – Pál-Kovács Ramona írása

A makrancos hölgy megzabolázása

– Pál-Kovács Ramona színikritikája a gyulai Shakespeare Fesztivál előadásáról

(Gyula, Várszínpad, 2010. július 8.)

„ ... mert maga simán Kata, / pompás Kata, néha komisz Kata; a / katalógusok legszebb Katája, Katába csomagolt édes katarzis, / akinek legKatább az alkata ...” (II. felvonás, 1. szín) – hangzik Petruchio széptevése Makrancos Katának ezúttal Nádasdy Ádám tolmácsolásában, s folytatódik tovább szópárbajukban, amelynek végén a „büszke” és a „makacs” egymásnak rontva végül egymás karjában köt ki. A makrancos hölgy avagy a hárpia megzabolázása alaptörténete talán mindenki számára ismert: két lánytestvér (egyik szelíd, a másik viszont annál haragosabb), s egy apa, aki kiköti, hogy fiatalabbik lányát (a szelídet) csak akkor adja férjül, ha először az idősebb (a hárpia) elkel. A kerettörténet viszont talán annál kevésbé: egy részeges férfit átvernek, hogy azt higgye, ő tulajdonképpen nemes, s az imént említett történet pedig egy előadás lesz, amelyet az átvert számára a kocsmába érkező színészek adnak elő. Ez a két, alapvetően könnyen elkülöníthető szál keveredik már-már a felismerhetetlenségig a gyulai Várszínház Szergej Maszlobojscsikov rendezte feldolgozásában, amikor is a keretben szereplő kocsmanépség változik át színésszé, hogy eljátsszák a színdarabot, majd az előadást néző részeges és az őt kiszolgáló kocsmárosné a két főszerepet, Katáét (Szűcs Nelli) és Petruchióét (Trill Zsolt). Az előadás végén pedig a kerettörténet teljesen feloldódik az előadott eseményekben, olyannyira, hogy a nagy fináléban Makrancos Kata monológja az őt alakító Kocsmárosné szájából hangzik el, elhomályosítva így a valós és fiktív történeti síkok közötti különbséget.

A történet nehezen követhető, s nem csak az itt említett szintösszemosások, hanem a folytonosan szerepeket váltogató szereplők miatt is. Hiszen férfi játszik nőt, szolga játszik nemest, nemes pedig tanítót, az ókori tudományok doktorát vagy éppenséggel furulyaoktatót, s mindez különösebb külső megjelenítések nélkül (leszámítva a női jelmezt, amely azért, főleg a jellegzetes, ormótlan kalap miatt, könnyen elkülöníthető). A szinte uniform jelmezek nem adnak támpontot a „ki, kit játszik” követésében, a nemes és a szolga megkülönböztetésében, viszont az állandóan szerepeket váltogató színészek számára ideális, hiszen nem kell minden esetben átöltözniük. A máskülönben dekoratív, barnás színű jelmezek ilyen szempontból „használhatatlanok” a nézők számára, hiszen mindenki „egyformában” van. S minthogy ez a „színházi matrjoska” (Maszlobojscsikov szavaival, mert hogy az előadás szerinte „színház a színházban, a színházban, a színházban...”) egyre csak bonyolódik, s a sok színpadi mozgással alátámasztott játék pereg, nem egyszer már csak az egyébként meglehetősen impozáns látványba feledkezünk az aktuális szituációval, s nem a történet egészével törődve. Azt viszont el kell ismerni, hogy az előadás a különböző helyzetkomikumokban s egyéb színpadi „gag”-ekben erős. A színészek ugyanis mozognak, s ráadásul nem is keveset, egyik díszletelemről ugranak a másikra, csúsznak egyet a csúszdaként is funkcionáló központi dobogón, hogy földet érve azonnal folytassák játékukat, s két mozdulattal ismét fönt teremjenek.

A díszlet ilyen szempontból játszótér a szó átvitt és konkrét értelmében, ahol a gyermek (jelen esetben a színész) kitombolhatja magát. S teszi ezt a legnagyobb lelkesedéssel, beleéléssel, így a játék, amit látunk, valódi; legalábbis ezt az érzetet kelti. S azt pedig, hogy a második felvonásra egy kissé ellaposodik, tudjuk be ennek a sok energiát igénybevevő játéknak. (Hogy megbocsátható-e, az már más kérdés.)

A puritán díszletelemek egyáltalán nem próbálnak meg semmilyen korfestő, hangulatfestő hatást elérni, hanem pusztán funkcionálisak. A központi pozícióban lévő, a nézőtér felé lejtő dobogó pedig széthajtható, így nem csak olyan egyértelmű felhasználási lehetőségei vannak, mint például egy asztal (kocsmapult, Kata házvezetőnői tevékenységének színtere vagy az utolsó vacsora asztala), hanem feltárva az alatta rejlő bekerített teret pillanatok alatt átváltozik küzdőtérré (kakasviadalok színterévé) vagy vásári tevékenységek helyévé. A körülötte, mellette, fölötte található lépcsők, állványok, emelvények (erkélyek) pedig újabb és újabb terek megformálására adnak lehetőségeket. Hiszen nincsen díszletcsere, csakis a meglévő díszletelemek szimbolikus jelentéseinek kijátszása, megjátszása.

A fából készült díszlet pedig kiegészül füsttel (amelynek téralakító szerepe is van) és vízzel. Ezek az egyszerű elemek – fa, füst és víz – értelmezések egész sorának nyitnak lehetőséget, a tényleges játéktér kialakítását a színészek és a nézők fantáziájára hagyva. Így alakul ki az a spontaneitás illúzióját keltő játékmód, amely által egy színész egyszerre több szerepet is játszhat, akár azonos időben és térben is: gondolva itt Rácz József alakítására, aki egy jeleneten belül, egyszerre játssza el Bianca és az ál-Vincentio szerepét, egyszerű kalap fel- és levétellel jelezve a változásokat.

Az előadás első felét (legalábbis a július 8-i bemutatóét) kissé beárnyékolta a hátteret elborító füst miatt folytonosan beinduló tűzriasztó. Noha a színészek megpróbáltak rájátszani a nézői türelmet próbára tevő szirénazajra („Van még tovább is?” – „Uram, épphogy elkezdődött!” [I. felvonás, 1. szín] – halljuk az első felvonást lezáró replikát ezúttal erősen utalva erre a zavaró elemre) mégis meglehetősen kényelmetlen helyzet volt a színpad mindkét oldalán. A második felvonásra sikerült ezt kiküszöbölni.

Az új szöveggel, de a régi hagyományok szerint (férfi játszik nőt is, Kata kivételével) feldolgozott előadás, amely úgy épül fel, mintha a belső történet a kocsmanépségből színészekké előléptetett szereplők spontán (ott a helyszínen kialakuló) játékából bontakozna ki, mindenesetre érdekesen tárgyalja – a Maszlobojscsikov szerint központi, de talán egy kicsit mégiscsak háttérbe szoruló – férfi-nő viszonyát. A Nádasdy-féle szöveg közelebb hozza a nézőkhöz a történetet, míg Kata monológja kinyilatkoztatásszerű „igazságával” mai emancipált fülünknek kissé érdesen hangozhat: „A férjed: urad, őröd, életed, / fejed és fejedelmed. Ő törődik / veled és mindeneddel; ő a testét / munkával gyötri földön és vízen, / viharos éjben és jeges napon, / míg te az otthon melegében ülsz; / és nem kíván kezedből más jutalmat, mint / szerelmet, derűt, szófogadást: / adósságunkhoz képest gyér viszonzás.” (V. felvonás, 2. szín). Így az előadás érdekes keverékét adja réginek és újnak, korszerűnek és elavultnak, kiemelve a nő és férfi között rejlő ellentét örökérvényűségét. A viszony értelmezése mégis egyoldalú marad, egyrészt a férfiak uralta színpad miatt (mint már említettük, az egész szereposztásban csak Szűcs Nelli képviseli a másik nemet, s ő is kirekesztett az előadás első felében: a nő, aki nem nézheti az előadást), másrészt pedig Shakespeare feldolgozásában, mivel elsősorban a női megzabolázásának kulcsát kapjuk, figyelmen kívül marad a férfi megszelidítésének lehetősége, amely éppannyira (vagy éppannyira nem) lehetősége mai társadalmunknak.