Kis tisztásra értünk, négy út indult róla. Az egyiken jöttünk, arra nem szerettünk volna visszamenni. Volt egy erdő mellett vezető kisebb út, egy sípályának kinéző széles füves nyiladék, és jobbra legszélén egy földút az erdőben, amit láthatóan rendszeresen használnak. Biztos, hogy ez lesz az. Elindultunk rajta, de nem volt jelzés. Mindegy, eddig is csak az elágazásokban volt, ez meg egy hosszú egyenes.

Kéktúra - 28.

Előzők: Kéktúra

 

07. Cirkáló-tanya

Csigával is úgy kirándultunk, ahogy Rékával szoktunk. Általában én vagyok a szószátyár, de azért ő sem az a kifejezetten zárkózott fajta, máskor meg csak megyünk csendben, és nem történik semmi különös. Napközben nem hinném, hogy szerelmeseknek néztünk ki, 10-14 kilós hátizsákokkal egyébként is bajos a látszat fenntartására lépéseket tenni. Valahogy elég közel éreztem akkor is, ha nem fogtam a kezét. Nagyon szerettem így kirándulni, csak aggódtam, hogy ő mikorra elhasználódik el". Igaz, első napjaink elég kemények, neki mégsem volt egyetlen rossz szava sem eddig. Ma aztán a nap kisütött végre, és a megpróbáltatások helyett most erdei látványosságok jöttek. Volt bekamerázott házikó koponyával a kapun, aztán megkötött muflon a Cirkáló-tanya kertjében. Utóbbi helyen viszont elég ellenséges volt a hangulat.
Úgy kötötték ki a kutyákat, hogy pont a pecsétig lehetett bemenni az udvarba, de egy idő után nagyon megvadult mind a két állat, úgyhogy inkább elsiettünk a tetthelyről. A ház fala egyébként rögtönzött hirdetőtábla, színes krétákkal felírt szálláslehetőségekkel, meg ehhez kapcsolódó rajzokkal. A muflon pedig a kertben topogott egy bokorban. Őt azért megnéztem, mert sosem láttam azelőtt, de elég hamar otthagytuk. Abban reménykedtünk, hogy Makkoshotykán lesz már rendes bolt, és tudunk normálisan enni.

08. Makkoshotyka

Itt megtaláltuk végre a hőn áhított boltunkat, sőt egy fedett teraszt is mellette, ahol ebédszünetet lehetett tartani. Ezután újra változatni kellett az útvonalon, mert ma nem mentünk eleget, viszont a következő település huszonöt kilométerre van. A terv szerint ma letérünk a Kékről, és Háromhután szállunk meg, Óhután egész pontosan, mert Háromhuta valóban három hely. Intéztem szállást, indultunk.
A falu szélén kezdődött a két év legsúlyosabb eltévedése. Amint az utolsó házat elhagytuk, elvétettük a jelzést is, de az még csak istenes volt. Valahogy visszakeveredtünk, és most inkább a falu melletti hegynek indultunk neki, persze jelzés egy darab se. Cserébe vagy tíz ösvény fut fölfelé keresztül-kasul, meg egy szekérút is, de az sem a Kék. Ha letértünk az egyik csapásról, máris a szomszédján találtuk magunkat, de véletlenül sem párhuzamosan vele, mert úgy túl egyszerű lenne az élet. Legalább fél órát futkostunk fel-alá, hogy melyik a miénk, aztán vissza, megint föl, "itt már voltunk, itt van a fatuskó belsejében a darázsfészek, ezeket már megbolygattuk egyszer". Akkor vissza… "De hiszen ott nincs semmi, onnan jövünk!" Egyszer aztán elegem lett, elindultam árkon-bokron keresztül fölfelé, közben a megfelelő jelzőkkel illettem mindent, ami csak eszembe jutott: az ösvénytől a falun át a saját szerencsétlen hülye fejemig, amiért nem találom az utat. Csiga egy-két lépés távolságra követett jóval csendesebben, aztán egyszer csak egy fa előtt álltunk, rajta a jel. Sűrű anyázás közepette megfogadtam, hogy soha többé nem jövök vissza erre a dögletes helyre. Ezután már egyetlen út volt, jelzés viszont csak az elágazásaiban, egyébként fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk éppen. Egy kék négyzet jelű ösvényt kerestünk, az vezetett volna a hutákra. Utólag derült ki, hogy még igen messze voltunk ettől az elágazástól, amikor végleg elvesztettük a jelet. Aznapra.
Kis tisztásra értünk, négy út indult róla. Az egyiken jöttünk, arra nem szerettünk volna visszamenni. Volt egy erdő mellett vezető kisebb út, egy sípályának kinéző széles füves nyiladék, és jobbra legszélén egy földút az erdőben, amit láthatóan rendszeresen használnak. Biztos, hogy ez lesz az. Elindultunk rajta, de nem volt jelzés. Mindegy, eddig is csak az elágazásokban volt, ez meg egy hosszú egyenes. (A baj az volt, hogy már a kezdetén se találtunk semmit.) Jó sokára egy irtásra értünk, ekkor elkezdett esni az eső. Próbáltam itt Csigából valami tanácsot kicsikarni, de nem ment, úgyhogy végül is elindultunk az irtás mentén a lehető legszélesebb úton lefelé. Később az egyik oldalon véget ért az erdő, és feltűnt a messzeségben egy falu. Meg voltam győződve róla, hogy valamelyik huta lesz az, de nem stimmelt a dolog, mert csak egy falu látszott három helyett. Akkor tört ki rajtam talán egész életem legnagyobb hisztériája. Mindennel veszekedtem, ami csak eszembe jutott, aztán sírtam is, hogy milyen gyökér nap ez, és mi lesz most velünk. Szegény Csiga meg csak jött mellettem, és nem szólt egy kukkot sem. Tíz perc telt el így, amikor egyszer csak megfogta a kezem, mire úgy meglepődtem, hogy azonnal elhallgattam. Tudom, hogy fölösleges volt az egész, hogy eltévedtünk és most már úgyis ott alszunk, ami előttünk van a völgyben, de akkor is jólesett kitombolni magam. Kanyargós, de egyre szélesebb úton mentünk lefelé, valószínűleg egy Halál-völgy nevű helyen. Kisvártatva egy keskeny és kátyús műútra értünk, ahol egyetlen autó jött szembe, az elé ki is ugrottam. Azt hiszem, eléggé megijedtek, hogy ki ez az őrült nő, aki rájuk támad egy esőkabátban az erdőből, de megmondták, hogy arra van a falu, amerről jönnek, méghozzá Makkoshotyka! Visszaértünk oda, ahonnan délben indultunk!
Vitathatatlanul a legmasszívabb eltévedés volt az összes többit együttvéve. Elvesztettünk fél napot, de ma már nem volt mit tenni, lemondtam az óhutai szállást, és végig próbáltam a térkép Makkoshotykához írt összes lehetőségét. Az utolsó szám a turistaházé volt, egyedül ez működött, de itt kaptunk szállást. Frissen felújított parasztház vízzel, villannyal, TV-vel és jó nagy pihe-puha ággyal, egy szegény ideggyenge turistának és a társának.

09. Eszkála-eh.

Végre volt normális helyünk, ahol össze tudtuk szedni magunkat, és rendbe tenni a felszerelésünket. Az első nap óta nem sikerült tisztességesen megszárítani a ruhákat, és most se, de legalább kiteregettünk. Utána megettük az ünnepi paradicsomos halunkat, és boldogan tévéztünk a jó meleg ágyunkban.
Másnap sokkal jobb hangulatban vágtunk neki annak az aljas szakasznak, ahova megfogadtam, hogy soha többé nem megyek. Sütött a nap, és egészen más hangulatúra színezte a tegnapi borús, kísérteties hegyoldalt, mi meg tétován (mert kevesebb ösvény így sem lett), de végül a tegnapi módszer szerint egyenesen átvágtunk az egész kavarodáson, amíg föl nem tűnt a fa a jelzéssel. Utána már a szokásos úton kaptattunk föl a rétig, ahol tegnap elvesztettük a fonalat. Ma reggelre lekaszálták, és nem tudom, hogy ettől miért látszott jobban a jelzés, de szinte rögtön megtaláltuk a bal szélső út első fáján. Fél óra múlva megkerült az elágazás, amit tegnap kerestünk, ma viszont már az Eszkála volt az új cél. Közben "megkérdeztük a felhőket", de az a hír járta, hogy délután újabb viharok várhatók, úgyhogy az erdészházhoz érve aggódni kezdtünk.

Azért még megebédeltünk, közben jött egy csapat lány élükön egy középkorú férfival, aki elmondta, hogy amerre megyünk, ott ugyanolyan vizes az erdő, mint amerről jöttünk. És hogy vigyázzunk a megáradt patakokkal, mert az egyik gyerek bele is esett.
A pihenőnk végeztével még szűk egy kilométert tettünk meg a Kéken, ekkor egy nagyobb csomópontba értünk, ahol zöld ösvényre tértünk a közelgő vihar miatt. A kellő izgalomról először ez az ösvény gondoskodott, mert az erdei szakaszán az összes jelzés le volt meszelve, de szerencsére csak egy kilométer hosszú ez a rész.
Ezután végre Háromhutára értünk ( egy nap késéssel), úgyhogy elindultunk megkeresni az új szállásunkat. Ekkor már dörgött-villámlott, és ma is pont a fejünk fölött készült kitörni a vihar, tehát sietős volt a séta. Középhuta határába érve, megláttuk a játszóteret egy nagy, füves tér túlsó végén, a játékok között egyetlen pad, fölötte kis tetővel. Odaszaladtunk, aláhúzódtunk, és abban a pillanatban leszakadt az ég. Lég is esett, de aztán olyan gyorsan vonult el, ahogy jött, és mire föltápászkodtunk, hogy megkeressük a szállást, újra kék az ég és gőzölög az aszfalt.

Ebben a faluban volt az álomszállásunk, kis tetőtéri szobával, hozzá külön házikó a jól felszerelt konyha, és a házunk mellett üzemelt egy bolt, ami még nyitva is tartott, amikor odaértünk. Végre igazi ételt főztünk vacsorára!
El is nyomott hamar az álom: este tízkor már úgy aludtam, mint a bunda, pedig itthon nagyjából ilyenkor kezdődik az élet. Még arra emlékszem, hogy aznap volt (először) vezető hír a tévében, hogy Michael Jackson meghalt.

10. Istvánkúti vh.

Reggel jó meredek hegyoldalban vezetett fel az utunk a Mlaka-rétre, ahol újra visszatértünk a Kékre, végleg magunk mögött hagyva az összes hutát. A réten aztán medvével meg farkassal fenyegetőzött egy ismeretterjesztő tábla, de végül is muflon lett belőle, bár ez sem okozott kisebb meglepetést. A vadászház előtt nem sokkal láttuk meg őket, aztán egy darabig álltunk és néztünk (ők szintén), azóta pedig borzasztó műveltnek érzem magam muflon ügyben. A kis ház viszont, ami előtt legelésztek, nem a vadászház volt. Fel sem merült bennem, pedig a térkép is két épületet jelez. Volt egy nagyon zöld, békalencsés tó is mellette, a partján egy hatalmas tölgyfával, amiről szinte ordít, hogy olyan fa, amin a pecsétnek kéne lenni, de nem lesz ott. Azért megtartottuk az ebédszünetet, és lefotózkodtunk a házzal is, hogy ha már nem volt pecsét, akkor fényképpel igazoljuk, hogy jártunk itt. A helyet elhagyva, mintegy ötven méter után lett meg a vadászház, bent a fák között az ösvény mellett, előtte egy jóval kisebb fán a pecséttel.
 

Előzők: Kéktúra