„A lelkem útra kész” – Hangolás – Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer észt költők verses beszélgetőkötetéről

„A változás és a maradandóság örök kérdéseit járják körül a versek, a kötet végén valóságosan is beszélgetve egymással. Minden leírt mondat a világban jelen lévő szépség himnuszának egy-egy mozaikja vagy megfoghatóvá tétele; környezetünk: a fák, a vizek, az ég, melyeket mi sokszor csak nézünk, de nem látunk, a költők által mesterien formált nyelvben tükröződnek” – Stenszky Cecília kritikája

„A lelkem útra kész”

– Hangolás – Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer észt költők verses beszélgetőkötetéről

Belőled és belőlem egyszerre sok.
A jövő edénye csordultig van velünk.
Egy csepp
És elered a holnapi eső.

(Lauri Sommer: Sind ja mind on korraga palju)

   Zsebméretű, narancssárga könyv szól az ember után, nem akaszkodón, inkább hívogatón. Ami összefonódik benne, az a költészet művészi és hétköznapi oldala, s emellett a két kortárs észt költő gondolatvilága, Tõnu Õnnepalué és Lauri Sommeré.

   A magyar olvasók számára nem egyszer szokatlanok lehetnek a képek, a hasonlatok, melyeket Õnnepalu és Sommer fel-felvillant verseiben. A hasonlatosság azonban az élethelyzetek, a természet és az ábrázolt emberek között, ha nem is szembetűnő módon, de a rokonság-érzést erősíthetik.

   Nem csengő rímekben, de kristálytiszta gondolatokban, képekben, az olvasóban vagy hallgatóban inkább hangulatokat idéződő szavakban szólalnak meg a versek. Ez utóbbiban Jász Attila és Weiner Sennyey Tibor fordításai segítenek, mert nem keveset adnak vissza abból, ahogyan a költők saját nyelvükön játszanak a szavakkal, az írásjelekkel, a mondatokkal, egyáltalán a verssel mint műfajjal, s a költészettel mint a világ megragadásának sajátos módjával. Kár, hogy nem kapunk kapaszkodót ahhoz, hogy melyik darabot ki fordította.

…Ha rád gondolok, abban a percben
az árnyakon gyöngédség repül át
és páfrányerdő zúg fel szívemben

(Lauri Sommer: Kahekordselt toidad mu kauguseigatsust)

   A változás és a maradandóság örök kérdéseit járják körül a versek, a kötet végén valóságosan is beszélgetve egymással. Minden leírt mondat a világban jelen lévő szépség himnuszának egy-egy mozaikja vagy megfoghatóvá tétele; környezetünk: a fák, a vizek, az ég, melyeket mi sokszor csak nézünk, de nem látunk, a költők által mesterien formált nyelvben tükröződnek. Egyenesen az olvasó lelkében és elméjében varázsolnak a szavakkal, a nyelvvel és az érzelmekkel. Számunkra talán elfeledett ez a szokatlanul természet közeli élet, és ennek tiszta, kacifántosságtól mentes ábrázolása, telve apró, élettel teli részletekkel, melyek mégis hordozzák a lényeget:

a szád érett gabonával teli
a szám            liszttel
    hiába hallgatjuk el azt hogy élünk
        a viharok mindig visszatérnek
    és minden új pillanat addig szorongat
        míg kenyérré leszünk

(Lauri Sommer: Su suu täis valmivat vilja)

   A kötetet lapozgatván többnyire szabadverseket találunk, a címek is sokszor elbújnak az oldal tetején vagy a kissé szokatlan észt nyelvben. Olyan költemények ezek, melyek szétrepesztik a falakat – nem tűrik a szobát, a négy fal közé való bezártságot. Szükséges hozzájuk egy folyó, melyben lábat lehet lógatni, vagy egy minket átölelő, élettel teli erdő, egy jó barát, kinek felolvashatunk. Mert az emberi dolgok egyediségét e két költő gyakran a természettel való szoros kapcsolatán keresztül tudja megragadni, józanul tekintve a világra, az érzésekre és vágyakra, s mégis egyszerre konkrétan és elvontan, ahogy az befogadható.

Augusztus éjszakai szél –
amikor semmit de tényleg semmit
nem látni már kint
és semmit sem lehet érzékelni
a szél meleg simogatásán túl
bár rothadó hínár
és nedves szalma szaga van –
ez a vakon tapogató szél az első emlék
az emlékezet előtti időkből

(Tõnu Õnnepalu: Augustiöö tuul)

   Máshogy figyel az, aki nem betonrengetegben éli az életét, vagy egyszerűen olyan dolgokra nyílik a szeme, melyekről a városban elfeledkezünk, de emberségünknek ezek az apró, ünnepivé váló részletek csakúgy részei, mint a megszokott mindennapok rutinja. Ebből a látásmódból kapunk itt ízelítőt, és ha másnapra el is felejtjük a sorokat, amelyek tegnap úgy megragadtak, azért annyi talán megmarad, hogy a világban lévő szépség ténylegesen a miénk lehet, ha nem restelljük használni a szemünket és a szívünket a felkelés és a lefekvés közti órákban. Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer mindebben ilyen világban élnek.

Repceföldek könnyű ködében
hazafelé sétálva
szúrás járta át a szívem.
Összerezzentem a fájdalomtól:
most van hát az utolsó órám?
A hely jó, éltem is.
Valami úgyis félbe marad,
meg aztán hagyni is kell másoknak.
Csak azt sajnálom, hogy mégse
mondtam meg neki szemtől-szembe
mennyire szeretem. Csak ennyit.

(Lauri Sommer: Rapsipõldude vahel kerges udus)

   Észre sem vesszük, úgy fordul át a mindennapi a rendkívülibe, vagy fordítva; az élőbeszéd a költői nyelvezettel természetes módon ötvöződik, s múlt, jövő és jelen teljes egyetértésben hangolódik egymáshoz. A költők, mint a kötet végén olvasható izgalmas, a költészetről és az életről szóló beszélgetés mutatja, tényleg tudják, mi a lényeges – és nem kell érthetetlennek lennie valaminek, hogy versnek, költészetnek tekintsük. Csak maradjon meg a gyermeki szem és lélek, a rácsodálkozás nem is olyan bonyolult művészete, és ismerősek, emberközeliek maradnak a minket körülvevő dolgok.

   „Te magad olvasol, alkotsz és élsz, de az árkon átsegíteni a könyv nem tud, csak egy hús-vér ember, akivel találkozol.”

Stenszky Cecília

Kapcsolódó anyag:  Hangolás – kortárs észt költők magyarul - Tõnu Õnnepalu és Lauri Sommer versei