A mosogató mellett pedig vagy harminc stampó szépen elmosva egy konyharuhán. Szép kis iskola...
Később a rövidet is megtaláltuk hozzá a hűtőben, de azt nem illik meginni, ha nem kínáltak meg vele, úgyhogy maradt a zacskós leves csemege uborkával.

Kéktúra - 31.

Előzők: Kéktúra

 

19. Rakacaszend

Legalább is akkor még ezt hittük, mert most a faluból kivezető út volt az aljas. A Csicsiri-dombon kezdődött az egész. (Pont olyan hülye hely volt, mint a neve.) Balról a földek, jobbra a bozót, mögötte erdő. Oda kellett volna bemennünk, de út sem volt, nemhogy jelzések, és már alkonyodott. Visszamentünk az utolsó elágazáshoz. Ha hinni lehet a térképnek, akkor az innen induló jelöletlen szekérút egyenesen bevisz az erdőbe, vissza a Kékre, de ha mégse, akkor legrosszabb esetben vissza tudunk jönni rajta. Elég vakmerő vállalkozás volt, de ezúttal a szerencse is mellénk állt. Célszerű egyébként az ilyen megoldásokat utolsónak hagyni, mert elég kétes a kimenetele.
Hosszú séta a saras erdőben, aztán a nap utolsó eltévedése után végül nagy nehezen Irotára érkeztünk. Igazi, Isten háta mögötti másfél utcás kis falu, de szállást találsz benne: az iskola turistaszállóként üzemel. Nem a szép új erdei iskola, oda én se engednék ilyen koszos embereket, de a régi épület elsőrangú egy éjszakára, pláne ennyi pénzért. Az Északi-Középhegységben 2009 nyarán olyan 2000-2500 Ft volt az átlagár fejenként egy éjszakáért (házaknál), de az egyetlen kirívóan drága szállásunk mellett több nevetségesen olcsó is volt, mint például ez az irotai. Ezenkívül szinte mindenhol van valami helyi extra is, itt például a régi iskolából ránk maradt konyha, a teljes felszereléssel. Ha akartunk volna, negyven emberre is tudunk főzni az óriási menzás kondérokban, ezenkívül ott voltak a szokásos tányérok, poharak, és evőeszközök. A mosogató mellett pedig vagy harminc stampó szépen elmosva egy konyharuhán. Szép kis iskola...
Később a rövidet is megtaláltuk hozzá a hűtőben, de azt nem illik meginni, ha nem kínáltak meg vele, úgyhogy maradt a zacskós leves csemege uborkával.

Kétségkívül fura kompozíció, de az ember sokkal kísérletezőbb kedvű lesz, ha már elég éhes. Ezzel ért véget a napunk, és a puszta is, mert lassan újra fölfelé visz az út.
Másnap a négy órai eső következő birodalmába léptünk, egy takaros és jól jelzett erdőbe. Ha az ember nem süllyed térdig a sárban, akkor kellemes sétában lehet itt része, bár a miénk most nem minden pontján bizonyult annak.
Egyébként átlagos napnak ígérkezett ez is (23-24 km) de ma mindenképpen Bódvaszilasra kellett érnünk, mert ott csatlakozik Enci, a következő útitársunk. Ez a muszáj-érzés aztán egész nap feszített egy kicsit, végül is az én felelősségem, hogy célt érjünk, és legyen hol aludnunk. Sose voltam főnök ebben a buliban, mindenkinek egyformán voltak ötletei, amik vagy bejöttek vagy nem, de mindenkit én kevertem bele. Ezért éreztem a feladatomnak, hogy elintézzem a szállásukat és szerezzek legalább egy boltot, ahol vehetnek valamit enni. Ha bárki bármiben hiányt szenvedett, vagy rosszul érezte magát, attól én is szenvedtem, akkor is, ha nem mindig látszott.
Most legalább étel volt bőven, mert Réka csak úgy roskadozott a sok konzerv alatt. Rakacaszenden el is kezdtük leenni róla, aztán némi bonyodalom támadt a pecsét miatt. Az ugyanis be volt zárva a templomba, a kicsi román kori templomba, amit mindenképpen látnod kell! Némi utánajárást követően kaptunk hozzá egy nagy, mesebeli vaskulcsot, ami egy nem kicsi, mesebeli faajtóhoz való, és megkaptuk a megfelelő instrukciókat is, hogy be tudjunk jutni. (A kulcsos néni szerint az idegenek általában nem tudják kinyitni.)
Bent freskótöredékeket találsz, meg fakazettás mennyezetet református módra

(szerintem ez az egyik legszebb dolog, ami egy templommal történhet), és református berendezést. Százötven éve működik így, egyébként nyolcszáz éves, de még a freskótöredékek is idősebbek hatszáznál, úgy emlékszem. A pecsét az ajtó mellett van belül, de nem kéktúra-bélyegző – gondolom, érvényes lesz annak is.
Az ajtó egyébként teljesen normálisan nyitható, amennyiben rendeltetésszerűen használod. Nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet azzal a kulccsal elvéteni a bejutást.
A falu határában még nekünk futott egy csapat kutya, de végül is csak ijedtség lett belőle, verekedés nem, mert előkerült a két kis cigánylány, akikkel előzőleg összebarátkoztunk. Ők hívták vissza a kutyákat. Ezek is furcsa gyerekek voltak. Úgy figyeltem meg, hogy amerre Máté ment, a kislányok mindig elbújtak vagy hátat fordítottak, aztán jöttünk mi, és barátkozni kezdtek velünk. Ők is így tettek, aztán visszakiabálták rólunk a kutyafalkát.

20. Tornabarakony

Az utolsó puszta következett, és szigorúan erre a kis időre a nap is kisütött, hogy égesse a kezünk és az arcunk. Egyébként ma egész nap esőre állt az idő. Viszonylag hamar átértünk a kis faluba, mert féltünk a napégéstől, Réka pedig le akarta tenni a cuccát.
A határban már látszott a kitett ikonból, hogy görög katolikus faluba érkeztünk. Központjában ott is van a templom, de pecsét sehol. Körüljárkáltuk a környéket, aztán megálltunk a buszmegálló mellett, és megkérdeztünk egy "görög katolikusan" szakállas, plébánosnak kinéző embert, hogy hol a pecsét. Erre nagy barátságosan visszakérdezett, hogy ugyan tudok-e olvasni, mivel hogy majd kiveri a szemem a felirat: "kéktúra bélyegzőhely". Egyébként szimpatikus ember volt a maga cinikus megnyilvánulásaival is. Kedvelem a cinikus embereket, mert bár szerintem nincs jó életük, de általában csodálatosan fanyar humorral rendelkeznek, ami jó esetben az intelligenciát sem mellőzi. Igencsak szórakoztatóak, sokszor sokkal elviselhetőbbé teszik a világot, mint azok, akik mindent túl szépnek látnak. Ezután fogtunk egy lepkét és azzal játszottunk, amíg Réka aludt. (Igazából megfogni se kellett, mert már olyan büdösek voltunk, hogy magától is odajött.)