SZÍV GENOVÉVA: A SZERELEM TÖRTARANY KELYHE

Romantikus történelmi döbbenet száztizenegy fejezetben Pille Amarilla életéről, szerelméről és szenvedéséről véres szívfedéllel, dombornyomással, kacska- és kecskeringókkal valamint baldachinokkal

(analfabétáknak hangoskönyv-változat!)

I. fejezet

Szent Radomirus éjszakája volt.

A holdtölte tiszta fénye elárasztotta az ezüstös rézfánfütyülőktől ragyogó kastély körüli erdőket és a mezőket. A pórnép az ősi tavaszünnep nyers, igaz, mélységesen mély, szívből jövő szokása szerint ölt, butított és nyomorba döntött. Zengtek a zengettyűk, zsongtak a zsongattyúk, az titokzatos magyar rovásírással szegett késekkel meglékelt halottak boldog ujjongása töltötte be az éjszakát.

VIII. fejezet

A vígság és hejehuja a kastélyba is behallatszott. Pedig szegény Pille Amarilla a pokol feneketlen katlanának minden rettenetes tőrdöfését egyszerre érezte a szíve torkában ezen az éjszakán. Ott feküdt Szívdöglesz herceg négyszáz szobás reneszánsz kastélyának rózsaszín nárdusokkal teleszórt hálószobájában, amelyben egykor jobb híján Mátyás király felesége, Beatrix szállt meg Budára utaztában. Jobb híján, mert akkoriban Mátyás királynak nem volt másik felesége, és mert akkoriban a Szívdögleszeknek nem volt másik reneszánsz kastélyuk a környéken. Már csak így van ez egy ilyen katasztrófákkal teljes történelmi regényben. És mialatt a Szívdögleszek ősi ellensége, az áruló dédnagybácsival lepaktáló sötétlelkű Vissza­novszky Vidomár a királyi udvarban ármánykodott, a hófehér márvány lábazatos, szájában csillogó arany gyűrűt tartó hollókkal és nagyothallókkal ékesített, vörös selyem baldachin úgy borult Pille Amarilla fölé, mint remetére az ő kietlen, sötét barlangja.

– Ó, jaj!

XXIII. fejezet

Magányos volt. Nem volt körülötte senki, leszámítva a palotaőrség két tucat deli leventéjét, valamint a herceg szolgálóleányainak szorgos seregét, akik úgy lesték minden szavát, mintha az életük függött volna tőle (és tényleg). De hiába lesték, hiába remegték, szegény Pille Amarilla néhány csonton kívül semmit sem ejtett ki a száján, csak némán szenvedett, szenvedett, szenvedett. Közben megevett két tucat, tokaji aszúba áztatott nyárson függő fácánt, megivott két akó óbort, eltáncolt huszonnégy kacsócsattintgatós csipkemáriást, ahogy az így szenvedés közben szokás volt ekkoriban, a későközépkori Magyarföldön az ifjú hajadonok között. Közben vörös bársony mentébe és jöttébe öltözött, fejükön prémes atillát viselő őskuruc leventék száguldottak a haza negyven égtája felé (ma jó, ha a tizede megvan még ennek!), mögöttük kóborlovagok ebeinek sóhaja szállt.

LIVI. fejezet

A szenvedés már napok óta kísérte. Vele volt, amikor felkelt, vele, amikor lefeküdt, sőt akkor sem hagyta el, amikor, amikor… szóval amikor egészen mással volt elfoglalva. Nem tudott szabadulni a szenvedéstől akkor sem, amikor Szívdöglesz herceg ötszáz személyes lakomát rendezett a tiszteletére, melyen a nyelszi hercegtől a svád trónörökösig mindenki jelen volt, aki számít. Azok is jelen voltak, akik nem számítottak, de persze ezeket nem is számították. Sőt még csak nőtt benne a fájdalom, amikor megtudta, hogy kénytelen lesz a budai koronázó templomban mondani ki a boldogító igent, tekintettel arra, hogy a Szívdögleszek, akik magas, sőt egyenesen garbó nyakas magyarok voltak, háromszáz év alatt úgy megszokták, hogy mindenre nemet mondjanak, hogy igent már csak ott tudtak mondani. De addig még. sok csatának és fejezetnek kell lefolynia a Dunán. Szívdöglesz herceg maga mindjárt két (sőt három!) személyben, bárdos vitézként vett részt a rettenetes összecsapásokban. Küzdött az Odanovszkyakkal, a Visszanovszkyakkal, a Keresztülkasulovszkyak ármányáról már nem is beszélve. De ahol ő megjelent, a család ősi jelmondatától (Kontra piros ulti!) még a vihar is visszarettent:

LXXI. fejezet

Hogyisne szenvedett volna hát szegény Pille Amarilla, amikor ilyen álnokul áltatta, becsapta, félrevezette, átverte, stb. őt az a férfi, akit az életénél is jobban tudott volna szeretni. A dolog még a harmadik fejezetben kezdődött, úgyhogy itt, a négyszáztizenharmadik oldalon elég annyit mondanunk, hogy ennél csúfosabban még soha, soha senkit nem tévesztettek meg. Hányszor elképzelte, hogyan is fognak élni! Igen! Egyszerű kunyhóban, az erdő szélén, szenvedve az éhségtől, szomjúságtól, a hidegtől. Elképzelte, hogyan osztja majd meg nyomorúságos húszszobás kunyhóját egy sírdogáló, árva, apátlan anyátlan kísértettel, miközben szíve döglesze vért és verítéket ont a mindennapi kaviárért. És most mindennek vége!

IC. fejezet

(Helyjegy váltása kötelező!)

Pedig hogy hitt benne! Amikor megkapta tőle az első, briliánsokkal kirakott, felfújható térdzoknikat, azonnal tudta, hogy nem fog nemet mondani. Szívdöglesz elhitette vele, hogy egyszerű pór, aki a szájától vonta meg a briliánst, csak hogy őt meglephesse a kesztyűszentelés napi körmenet alkalmából. És amilyen tiszta lelkű volt, még akkor sem fogott gyanút, amikor hetente háromszor lovagolni vitte, és a hercegi koronával díszített nyeregkápákon megcsillant a késő őszi nap (hold és az összes csillagok) fénye. És amikor szíve döglesze kétszer pofonvágta, hogy kussoljon már, meg kellett tanulnia, hogy a legerősebb akarat sem képes ellenállni a gyengéd érintésnek.

CIII. fejezet

De most mindennek vége. Az igazság kiderült. Mert az igazság ilyen: így a regények vége felé mindig ki szokott derülni. Szívdöglesz tős is, gyökeres is, herceg is, hercig is, aki Árpád apánk óta a király bizalmas átokfogója, és akinek ő csak arra kellett, csak arra, hogy elvegye feleségül, és boldogan éljen vele, amíg meg nem hal.

– Hát mi lesz így a borzasztóságokkal? Hát mi lesz így a szenvedéssel? Meg lehet ezt bocsátani? – kérdezte magától szegény Pille Amarilla.

CX. fejezet

– Meg lehet ezt bocsátani? – kérdezi az író az olvasótól.

Utolsó fejezet

– Meg.

(Még szerencse, mert így)

V É G E