Ezek után már csak annyi dolgunk volt mára, hogy a Déli sípályán, ami nyílegyenesen nyugat felé mutat, leügessünk Mátraházára. Itt jó nagy szerencse, hogy ellenkező irányba jártuk a Kéket, mert ha a kiírás szerint jössz, elég dögletes lejtő.
Kishalál a hegyoldal neve, ami mindent elárul, viszont naplementében lefelé igen kellemes.

Kéktúra - 37.

Előzők: Kéktúra

 

39. Sirok v.mh.

Lázasan gombásztunk (én meg Réka) egészen a várig, és találtunk is négy vargányát, ezeket gondosan és nagy szeretettel becsomagoltuk, aztán jól eldugtuk a táskánkba. Így érkeztünk meg a Barát- és Apáca-sziklákhoz legfeljebb másfél óra alatt. A következő másfél már a fotózás jegyében telt, előbb a szikláknál, aztán a várban, körbe az épületet, a kilátást meg egymást, és Réka, aki mindig mindenre felmászik, most a falakkal tette ugyanezt, nekem pedig ettől se lett kevesebb az ősz hajszálam. Ez a vár is olyan hely, ahol jobb lenne, ha a képeket hagynám beszélni magam helyett, és csak annyit fűznék hozzá: szerintem mássz föl oda, mert igen jó lenézni a környékre.

Időnk még volt bőven, mert csak később jönnek kimenteni minket, úgyhogy boldogan használatba vettük a romokat. Igazi felnőtt játszótér, és belépő sincs. Igaz, nincsenek korlátok se.
Ezután szépen leügettünk a faluba, de itt már csak annyi időnk maradt, hogy lentről is alaposan megnézzük és körülfotózzuk a várat, aztán jöttek a szülők és hazavittek, majd megetettek minket. A kis mátrai falumban rendeztük most be a főhadiszállásunkat, mert amíg bejárjuk a környéket, addig kár fizetni az alvásért.
A sárdagasztós, izzadós vadromantika hirtelen őrült luxusba váltott az eddigi kalandozásainkhoz képest, kávéval, desszerttel és teraszon grillezéssel. Előétel: vargánya á’la Pesten is irigyelnék. Igen jó dolgunk volt, amolyan "kakukktojás-este"; ma semmit sem kellett elintéznünk, csak hagyni, hogy a szánkba repüljön a sült galamb.
Reggel aztán a lányoknak itt kávé is jár, és kaptunk egy korai fuvart vissza Sirokra. Pecsételés után pedig irány a Kékes.

40. Hármashatár

Az a legjobb a többnapos főhadiszállásban, hogy otthagyhatod a holmid, és kirándulni csak enni-innivalót viszel magadnak egy kistáskában, meg valami esőkabátot. Egy idő után persze ez is ugyanúgy húzza a vállad, mint amikor tíz kilót cipelsz (nem is értem, hogy van ez) de akkor is könnyebben mozogsz. Ránk is fért a könnyítés, mert a mai 21,6 kilométerünkön 1424 métert (!) mászunk fölfelé. Ez volt a legfélelmetesebb nap, bár a bánkúti eset után már sokkal földibb távlatokba zuhant vissza, és messze nem volt olyan ijesztő, mint egy évvel vagy akár egy héttel ezelőtt. Nem is az a rész volt az igazán izgalmas, hanem a Hármashatár.
Teljesen más vidék ez, mint amikhez az előző napokban hozzászoktunk: átlagosan nem olyan magas, mint a Bükk, de a csúcsai magasabbak, és fölmászunk rájuk. Először kétszázról ötszáz méterre, de itt az ember még elég friss, kicsi a táska, és a Gazos-kőről is szép a kilátás. Utána hosszan visz az út viszonylag meredeken lefelé, majd pont olyan meredek csak kicsivel magasabb szakasz jön, de már föl. Így araszoltunk föl-le egyik hegyről a másikra, valójában egyre magasabbra, míg Oroszlánvár alá nem értünk, egy nagyobb csomópontba. Egy piros úttal találkozunk, a kékből pedig a menekülő K+ ágazik le Recsk felé. Ez az a pont, ahol aztán élesen elvált egymástól a kellemes túra, és a masszív küzdelem. Oroszlánvár fél órán belül szállóigévé változott, amit megfelelő helyzetben azóta napi szinten idézünk, miután gyorsan és kínkeservesen beépült a "családi" szlengbe.
Annyi történt csak, hogy föl kellett rá mászni, ami a szemközti hegyről, sőt még az aljából nézve sem tűnt túl nagy kihívásnak. Kétszáz méternyi 45-50 fokos lejtő. Még ebbe se kellene belepusztulni, csakhogy úgy félúton zaklatni kezdett az előző esti bőséges vacsora, olyan orbitális hascsikarás formájában, hogy kénytelen voltam leroskadni a pucér hegyoldal egyetlen fatuskójára, és még akkor sem bírtam fölkelni, amikor kiderült, hogy méretes hangyaboly. Valami borzasztó. Jó ideig gubbasztottam is ott (hangyák ide vagy oda). A többiek már rég fölértek a romhoz, és azon elmélkedtek, hogy ember alkotta építmény utolsó csonkja ez, vagy egy ahhoz hasonló nagy kavics. Végül kiderült, hogy az előbbi, de ettől én még pocsékul voltam. Utána jön egy kis meredek lefelé, aztán megint jönni akart egy nagy meredek fölfelé, de annak már képtelen voltam nekivágni, úgyhogy szépen elvonulva, gyorsan megástam a kis gödröm és "kikergettem az oroszlánokat". Azóta ha bármelyikünk nagy dolgát végzi, és ez bejelentést kíván, akkor "oroszlánkergetésről" beszélünk, és ha utunkba akad egy (urambocsá' egyszer már nevén nevezem) beszaratós-meredek hegy, annak is "oroszlános" a neve. Nem kicsit kínos eset, de miután az élet természetes velejárója, ezért nem tölt el szégyenérzettel, különben is meglepően alacsony volt eddig az altesti poénok száma. Oroszlánvár után ez érezhetően megugrott.
Közben egyre többször bukkant fel Kékestető, és vészesen közeledni látszott a maga ötszáz méter emelkedőjével öt és fél kilométeren. Utólag belegondolva semmi különös: laza nyári séta, de láttunk már kétszáz méteres "oroszlánost", úgyhogy derekasan féltünk tőle egész nap. A Felső-Tarjánka erdészháznál tartottunk is előtte nagyobb pihenőt ebéddel egybekötve, bár a pecsétet keresve még elvittek az ösztöneim az ellenkező irányba, a többiek meg könnyelműen hallgattak rám.
Ebéd közben minimálisra csökkent a vízkészletünk, aztán találtunk egy egeret, aki futott. Volt egy kőfal a ház mellett, mögötte a hegyoldal, és ő előjött egy ponton, aztán futott a falon, majd egy másik ponton visszabújt a kövek közé. Kis idő múlva ugyanitt kijött, visszafutott, és a kiindulási helyén újra be a falba. Ezt aztán úgy húsz másodpercenként ismételte, és nem is tudom, hogy vettük észre, de ezután rendkívüli népszerűségnek örvendett. Végül csináltunk vele állatkísérletet, miszerint ha az útvonaláról előbb egy, majd két-három követ kiemelünk, úgy mi lesz vele. Megzavarodott. Aztán akartunk még neki enni adni, de eldobálta, úgyhogy végül a népszavazás az erdő negyedik leghülyébb állatának nyilvánította, és Kékes felé vettük az irányt.

41. Kékestető (Szanatórium porta)

A "minimálisra csökkent vízkészlet" fél litert jelentett, ami mint jelkép is csak vicc három embernek. Ezért mondom el századszor is, hogy az ivóvíz a legfontosabb dolog, amit magaddal viszel. Abból úgy pakolj, hogy amikor a következő vételi lehetőséghez jutsz (akár pénzért, akár egy erre alkalmas kútból), akkor még az előzőből is legyen mit kiöntened. Ne építs arra, hogy majd útközben biztos lesz valami, mert akkor könnyen úgy járhatsz, mint most mi. Idelent nehéz komolyan venni a szomjúság erejét és súlyát, pláne a kellemesen lassú városi mozgás mellett, ami olykor egy egész napot is engedne víz nélkül. Az erdőben viszont fokozott fizikai terhelés mellett két órát is igen keserves kibírni. Ennyi időbe telt fölérni a TV-toronyhoz.
Némi aggodalomra adott okot, hogy a beígért öt és fél kilométerből az első másfelet lefelé tettük meg, de most már minden mindegy, csak jussunk fel a Kékesre, aztán úgyis kimentenek minket.
Végül semmi különös nem történt. A Markazi-kaputól a toronyig végig fölfelé mentünk, de mindig nagyon turistabarát szögben, a legnagyobb kín, amit itt átéltem, az a szomjúság volt. Közben a hegygerinc (azon kaptattunk) egyik oldalán kilátás az Alföldig, másikon pedig föl-föltűnt a TV torony, aztán egyre nagyobb és élesebb lett, majd hamarosan színes, és mindjárt ott is vagyunk. Lassan emelkedő, két-három méter széles hegygerinc volt ez, sokszor mindkét oldalán szakadékkal. Csak a legvégén vált izzasztóvá a séta, de olyan szomjas voltam már, hogy az erőlködésre nem is emlékszem.
Megérkezvén, első dolgunk az ivás volt, bármit, ami folyékony: sör, kóla, buborékos narancslé, mindegy, csak folyjon, az se baj, ha hideg. Borzasztó jól esett, aztán véletlenül okoztunk egy kisebb közbotrányt, ami megadta az alaphangulatot: megint az a fajta nap végi fáradtság uralkodott el a társaságon, amikor az utolsó lépéseinket úgy tesszük meg, hogy sírunk a röhögéstől.
A Szanatóriumhoz (portáján a pecsét) a PZ jelzést követve egy hosszú lépcsőn juthatsz le, aztán ugyanitt vissza a Déli sípályához, ez vezet Mátraházára. Itt volt a mai végünk, már úton is voltak a szülők, hogy kimentsenek minket. Az egyetlen, ami kimaradt itt, és nagyon sajnálom, az a kávézás fönn a TV-toronyban. Mire odaértünk állítólag bezárt, a jegyárus néni pedig igen antipatikus volt, és láthatóan ő sem rajongott értünk, úgyhogy otthagytuk.
 
42. Mátraháza (autóbusz állomás)

Ezek után már csak annyi dolgunk volt mára, hogy a Déli sípályán, ami nyílegyenesen nyugat felé mutat, leügessünk Mátraházára. Itt jó nagy szerencse, hogy ellenkező irányba jártuk a Kéket, mert ha a kiírás szerint jössz, elég dögletes lejtő.

Kishalál a hegyoldal neve, ami mindent elárul, viszont naplementében lefelé igen kellemes.
A buszállomásra beszéltük meg a találkozót, és a pecsét is itt van, de már be volt zárva. Nem baj, reggel még úgyis kaptunk egy utolsó fuvart vissza, úgyhogy a pecsétet is korán el tudtuk intézni. Az esténk a tegnapi menetrend szerint zajlott: bőséges (bár ma már jóval óvatosabb) vacsora, korai fekvéssel, reggel kávé a lányoknak, aztán vissza a buszállomásra és könnyes búcsú meg kulcsátvétel a szülőktől, mert ők már nem maradnak mára. Természetesen a memóriakártyáimat leürítettem a következő hatezer fotóhoz, az utolsó találka pedig Becskén várható, ahol véget ér majd a "vadromantikus nagyexpedíció". Addig persze még hátravan egy s más.
Mátraháza is nagy múltú kis hely, akár csak a Kékes, ezeket a térkép szépen részletezi is. Amiről nincs szó, de szerintem fontos lehet, hogy a postán tudsz pénzt is fölvenni. Nincs ATM, de a postás néni ugyanolyan feltételek mellett ad ki pénzt, mint az automata. Nagyon profi kis posta, és igen hasznos itt, a vadon közepén, mert a pici falvakban ritkán tudsz kártyával fizetni.
Ma a Kékes-Galya-Háromfalu tengelyt járjuk végig, utána pedig még egyet alszunk a házban, mielőtt elhagyjuk a Mátrát. Szerencsére közel vannak egymáshoz a falvak, és most mindegyik elég turistabarát: valószínűleg tudsz vizet és ennivalót is venni, bár én csak Galyatetőre számítanék biztosan a helyedben. Ha pedig egyszer Mátraházán jársz, ne mulaszd el a főterén, a nagy parkoló erdő felőli oldalán megkóstolni a lángost, ami húsz éve a legjobb lángos Magyarországon. (Lehet, hogy több is, de ennyire biztosan emlékszem.) Lángos és hamburger kategóriában az egész országra kiterjedő kutatásokat végzek immár (nagyzolás nélkül állíthatom) évtizedek óta, és a lángosok közül magasan nyer a mátraházi. Elhiheted, mert ilyesmivel sose viccelnék.

43. Vörösmarty Fogadó 4

Mátraházáról fél óra az út, aztán a fogadóban kedves, készséges pultos néni ült kétféle pecséttel, úgyhogy nemcsak "kéktúrásat" szereztünk, hanem Mátra-emléktúrásat is. Mindent szabad volt: pecsételés, üldögélés benn a melegen, WC használat... A pecsétet persze nem illik egyik tulajnak sem visszatartani, viszont ha ezen felül bármi igényed támad, akkor célszerű fogyasztani valamit, mert senkinek nem kötelessége ingyen a rendelkezésedre bocsátania sem az ülőhelyeit, sem a mosdóját. Itt jó dolgunk volt, bár igazából szinte mindenhol jól bántak velünk. Nehezen hihető kedvességgel és jóindulattal viszonyultak hozzánk az emberek, persze az is igaz, hogy mindannyian (én és akik velem jöttek) igen tisztességesen és választékosan tudunk kérni. Már írtam, hogy ez nagyon fontos. (Ha nem megy, mindenképpen gyakorold indulás előtt, mert senkinek nem kötelessége az óhajodat lesni, még akkor sem, ha fizetsz. Ha viszont látják az emberek, hogy értékeled és megbecsülöd a jóindulatukat, akkor általában elhalmoznak vele, és ha kedvezményre nem is mindig, de apró kedvességekre számíthatsz. Egész barátságos ország ez: két évig nem piszkált komolyabban senki, egyébként pedig, ha nem ugrasz direkt a kötekedésre, akkor még a legtuskóbb magyart is fél perc alatt kenyérre lehet kenni.

Előzők: Kéktúra