Közel s távol Afrika – Diallo Julianna Virrasztó éden című regényéről
„Angolos tapintatot, németes precizitást, amerikai agilitást keres a tettek mozgatórugóiban, míg lassan, a napok teltével rájön, hogy ez nem a monopoly és a ki nevet a végén, hanem egy egészen más társasjáték más szabályokkal, amiben mindenki egyszerre nevet és egyszerre sír, egyszerre győz és egyszerre veszít, de bármelyik történjék is, a legfőbb nyeremény, amely mindenkit megillett, hogy soha nincs egyedül.” – Laik Eszter írása
Közel s távol Afrika
– Diallo Julianna Virrasztó éden című regényéről
Diallo Julianna először mindjárt a nevével keltett bennem bizalmat. Afrika-regényt írni ilyen névvel már csakugyan érdemes, hitelességgel kecsegtet – gondoltam, amikor kezembe vettem a kötetét, amelynek a címe jelentette a második pillanatot, ami lekötelezett e recenzió megírására. A Virrasztó éden az elmúlt évek egyik, ha nem a legszebb regénycíme. A szerző nevével együtt már költészet. Aztán elolvastam a dedikálást, amit most idemásolok, hiszen mindenkit illet:
Az Irodalmi Jelen olvasóinak. Ősi kultúrák még emlékeztetnek minket a családi, közösségi értékekre. Kívánom, hogy egyre többen fedezzük fel ezeket az értékeket.
A dedikálás döntötte el végképp, hogy kedvelni fogom Diallo Juliannát, akit ugyan személyesen nem ismerek, hiszen 1991 óta Conakryban, Guinea fővárosában él, de a regényével mégis olyan húrokat pendített meg, amelyek zenéje hallatán az olvasóival bizonyos értelemben vérségi kapcsolatot teremt.
Ha Afrika kerül szóba és az európaiság, Lángh Júlia 2003-mas regénye a legutóbbi viszonyítási pontunk, és a címében parafrazált Távol Afrikától, amelyről mint romantikus dobbantóról rugaszkodnak el gondolataink, hogy képet és koncepciót alkossunk két, merőben eltérő kultúra szintéziséhez. Még akkor is, ha a „távol” szó tartalma az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. Észak-Afrika ma már karnyújtásnyira van, Tunéziába jár nyaralni az all inclusive-közönség, Egyiptom „alap”, és akkor a dzsipes szafari már nanáhogy. De tulajdonképp itt vannak az afrikaboltok, a dizájnért meg a fílingért tökéletesen elég odáig elmenni, és ott a lakásban az egész, anélkül, hogy szétrobanna az ember agya a napon… És nincs ebben semmi rossz, hiszen erről is szól a legmodernebb társadalom: házhoz hozza pénzért az elérhetetlent. Közben meghagyja a szabadságát annak is, ha valaki úgy dönt, mégis a „régi” módon közelít a távolsághoz. Diallo Julianna az utóbbit választotta. Berettyóújfaluból indult, és Szentpéterváron át jutott el az afrikai kontinensig – nem kis tapasztalat, a végletek asszonya. Amellett szociológus doktor, és jelenleg egy, a guineai közoktatás fejlesztését célzó projekten dolgozik. A többit Lara, a hősnője sorsán keresztül meséli el.
A pedagógia szakos Lara férjhez ment egy Párizsba szakadt afrikai közgazdászhoz, akinek az unszolására (de meg úgy magától is: kalandvágyból, kíváncsiságból, arról a bizonyos romantikus ugródeszkáról elrugaszkodva) kiköltözködnek Afrika egyik legszegényebb falujába, hogy belekezdjenek egy vállalkozásba, bármibe, amivel Európa már nyilván telített és agyonszervezett, de ott azonnali felvirágzás lenne a jutalom. A regény időzítése kitűnő (az idő egyébként is kulcsfogalom végig e történetben), ugyanis nem a „belecsöppenés” pillanatától, illetve az előzményektől követi végig a hősnő sorsát, hanem közvetlenül a krízis beálltakor szegődhetünk társul e sajátos pokoljáráshoz. Merthogy – és ez a regény legfőbb erénye – Diallo Julianna korántsem tereli el az elbeszélést valami romantikus maszlag didaxissal átitatott medrébe, hanem kertelés nélkül nyomja az olvasók orra elé, hogy Guinea egy felkészületlen (vagy rosszul felkészült) európainak, aki ráadásul komoly kötöttséget vállalt egy házassággal – maga lehet a pokol. Ahol nagyon meleg van. És teljesen mások az emberek, más az idő és más a tér. Feldolgozhatatlanul más, ha az ember a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán egyszercsak egy szál maga marad, rabbá válik, és nem marad más kiút számára, mint lassú megértése, felfogása, megismerése annak, ami körülötte zajlik. Miközben minden porcikája, s főként az értelme, mindenestül tiltakozik az ellen, amit tapasztal. Mert az elmét másik vágányra terelni a leghosszabb és a legnagyobb türelmet igénylő folyamat, csakhogy e megismerési munkából sarjad csodák csodájára a szeretet.
Lara pontosan azokat a kérdéseket teszi fel hol csendesen lázongva, méltatlankodva, értetlenkedve, hol kétségbeesve, dühöngve, összeomolva, amit mindannyian feltennénk a helyében: amelyek tökéletesen érthetetlenek egy, a fogyasztói társadalomban szocializálódott polgárnak, aki abból a civilizációból jön, „amely tálcán kínálja az élményeket, az ismereteket, a lehetőségeket, amelyekben szabadnak érezheti magát, ahol fogyaszthat, vásárolhat, szórakozhat, utazhat tetszése szerint. Amely gondolatokra serkenti, ahol pénzért minden megvehető, ahol egy kattintásra, hívásra, legyintésre minden elérhető, megrendelhető, elintézhető, csak tárcsázni, aláírni, szólni kell. Ahol ezer szerepben lehet alakítani mint állampolgár, lakos, kedves utas, tisztelt néző, hallgató, érdemes közönség, látogató vagy éppen tulajdonos. Ahol minden szabályozva van, előre kiszámítható, megtervezhető, ahol minden meg van írva, jelölve, és minden kérdésre létezik válasz, minden problémára megoldás, minden nyavalyára gyógymód, egész garmadával”.
A regény lélektani szálában az az igazán nagyszerű, hogy míg a főszólam az állandó szembesülésből származó trauma szavakba öntése, addig a siránkozó főhős körül fokozatosan kirajzolódik a roppant szerethető illetve a maga szabályai szerint páratlanul kulturáltan és szervezetten élő közösség arculata, amely végül rabul ejti az addig kényszerűségből ott ragadt asszonyt is.
A regény olvasásakor újra elő kellett vennem egy régi kedvencemet, a témába vágó „non-fictiont”: az antropológus Nigel Barley első afrikai évéről írott beszámolóját (magyarul: Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból). Barley gyorsan rájött a doajók között, hogy sutba dobhatja az egyetemi jegyzeteket és a diplomáját is, és legjobb, ha inkább az orrát, szemét, fülét élesíti a tapasztalatszerzéshez, mert a könyvtárak porával a talpán itt nem sokra megy. Ami tréfásan csapódik le a fiatal kutató afrikai beavatódásából, az Diallo Julianna hősénél élet-halál kérdés lesz, és mégis: folyton meg tud kacagtatni a jól bevált módszerrel: többet tudunk a hősnél. Lara először fel sem fogja a többnejűséggel járó életformát, és a háborog a boldog ara helyett. Vagy retteg a gyereke egészsége miatt, miközben az vígan jóllakik a rémes olajos rizzsel. Protokolláris látogatások rövidségében bízik egy nyüzsgő családi óriásboly kunyhójában. Szentírásnak veszi a „délutánra visszaérek” kijelentést egy társadalomban, ahol nem mérik az időt, hisz nincs is mivel. Angolos tapintatot, németes precizitást, amerikai agilitást keres a tettek mozgatórugóiban, míg lassan, a napok teltével rájön, hogy ez nem a monopoly és a ki nevet a végén, hanem egy egészen más társasjáték más szabályokkal, amiben mindenki egyszerre nevet és egyszerre sír, egyszerre győz és egyszerre veszít, de bármelyik történjék is, a legfőbb nyeremény, amely mindenkit megillett, hogy soha nincs egyedül.
Laik Eszter
Diallo Julianna: Virrasztó éden. Budapest, Magyar Napló, 2010. 268 oldal, 1890 forint
