A filozófus el akarta taszítani, de nagy csodálkozására azon vette magát észre, hogy se karját, se lábát megmozdítani vagy fölemelni nem tudja, és borzadva érezte, hogy egy hangos szó se hagyja el az ajkait, csak mozognak, de hangos szót nem tudnak kimondani. Csak azt hallotta, hogyan ver a szíve, látta, hogy az öregasszony oda áll elébe, összefonja a két kezét, lehajtja a fejét és olyan sebesen, mint a macska, a hátán terem. A seprővel az oldalába vágott, a diák nekiiramodott mint egy paripa, és a vállán vitte az asszonyt.

(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

 

 

Esték egy gyikanykai tanyán - Gogol varázsnovellái

 

 

Gogol első kötete, az Esték egy gyikanykai tanyán 1832-ben jelent meg. A kötet elbeszéléseiben költői módon dolgozza fel az ukrán hiedelmek és legendák világát, groteszk humorral ábrázolja az ukrán tájat annak történelmével, hagyományaival és szokásaival. Novelláiban a fantasztikus elemek természetes módon keverednek a hétköznapi valóság realitásával. A kötet hatalmas sikert aratott, Puskin is lelkesedett érte, és elintézte, hogy Gogolt 1834-ben kinevezték a szentpétervári egyetem középkori történeti tanszék adjunktusává. Gogol 1835-ben azonban otthagyta az egyetemet, hogy minden idejét az írásnak szentelhesse.

 

 

Nyikolaj Vasziljevics Gogol
 

 

 

VÍJ

 

Első rész 

 

Alighogy korra reggel megkondult a szeminárium búgó harangja, amely a barátok kolostorának bejárata felett lógott, az egész városból sűrű csoportokban siettek a burzákok és deákok az iskolába. Grammatikusok, rétorok, filozófusok és teológusok ballagtak füzetekkel a hónuk alatt az osztályba. A grammatikusok még kicsinyek voltak, útközben meg-megálltak és birkóztak egymással s finom szoprán hangon szidták egymást, majdnem valamennyin tépett és piszkos ruha volt és minden zsebük tele volt különböző vacakkal, golyókkal, tollsíppal, kenyérdarabokkal s némelyiknek a zsebében még verébfióka is rejtőzött, amelyik gyakran és váratlanul hangosan csiripelt, rendszerint olyankor, amikor az osztályban mély volt a csend. A zseb tulajdonosa ilyenkor tekintélyes mennyiségű botütést kapott mind a két mancsára, gyakran pedig a mogyoróvesszővel el is nadrágolták. A rétorok már komolyabb képpel jártak, a ruhájuk gyakran minden folytonossági hiánytól ment volt, viszont az arcukon gyakran díszelgett valami retorikus allegória vagy a homlokig sötétült egy folt a szemük fölött vagy pedig az ajkak helyén dagadt egy hatalmas hólyag vagy ehhez hasonlatos csatajel. A rétorok csengő tenorhangon beszélgettek és káromkodtak. A filozófusok hangja egy oktávval volt mélyebb, a zsebükben erős dohány találkozott ugyan, de egyéb semmi. A filozófusok nem gyűjtöttek már készleteket, ami a kezük ügyébe akadt, azt nyomban felfalták. Erős dohány- és pálinkaszaguk volt, amely olyan messziről kísérte őket, hogy ha mesterember ment el mellettük, megállott és táguló orrcimpákkal szívta körülöttük a levegőt, mint valami vadászkutya.
A piactér rendesen ebben az időben kezdett benépesülni és a kofaasszonyok, akik perecet, zsemlyét, szárított napraforgómagot és mákos kalácsot árultak, már ott ültek a kosaraik előtt. Ha olyasvalaki ment előttük, akinek a köntöse finom posztóból vagy vászonból volt, annak bizony elkapták a kabátja szélit.
 

Ide, ide uraim, csak ide, hozzám, – hangzott mindenfelől, – itt van kérem a friss
perec, zsemlye, kalács, fehér sütemény, tessék nézni, milyen ropogósak, magam sütöttem őket, mézet is kevertem a tésztájukba.
A másik valami hosszúkásat kapott föl, ami édes tésztából volt gyúrva ás úgy kiabálta: – Tessék ezt az omlós tésztát megvenni uraim, tessék csak megkóstolni.
Ugyan már ne tessen attól az asszonytól venni! Hát nem látják milyen utálatos,
milyen ronda orra van és milyen piszkos keze.
A filozófusoktól és teológusoktól azonban rettentően féltek a kofaasszonyok, mert ezek az urak rendesen sohasem vettek semmit, csak mindenbe belekóstoltak, ezen a címen alaposan belemarkoltak a portékába.
A szeminárium bejárójánál a sok diák szétoszlott a különböző osztályokba, amik alacsony, de meglehetősen tágas termek voltak. Kis ablakuk volt, széles ajtajuk és sűrű sorokban álltak bennük a tintafoltos padok. Az osztály hirtelen megtelt zűrzavaros hangokkal, a gyerekek leckéket ismételtek, a kis diákok éles szopránjától megrezdült a kis ablakok üvegje és magas zümmögő hangot hallatott, az egyik sarokban egy rétor dörmögött, aki azonban sűrűn pelyhedző bajusza után ítélve, már régen a filozófusok közé kellett volna hogy tartozzék. Mély basszus hangon dörmögött. Nem hallott az ember messziről egyebet, mint mély dörmögést. Mialatt az eminensek a többieket kihallgatták, egyik szemükkel a pad alá lestek, hogy az alájuk rendelt deákok zsebéből nem kandikál-e ki egy zsemlye, kalács vagy nem potyog-e ki zsebéből a napraforgó magva?
Ha ez azt egész tudós társaság véletlenül korán talált jönni vagy megtudta azt, hogy a tanárok aznap későbben jönnek a rendes órára, akkor általános egyetértéssel nagy ökölviadalt rendeztek, amelyben valamennyien részt vettek, még a vigyázók is, akiknek pedig az lett volna a kötelességük, hogy az egész díszes diáktársaság rendjére és jó erkölcsére felvigyázzanak.
Két teológus döntötte el rendszerint, hogyan folyjék le a viadal, vajon mindegyik osztály külön-külön harcoljon vagy pedig valamennyien két pártra oszoljanak, a burzákokra és a szemináristákra.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindenesetre a kis diákok, a szemináristák kezdték, de mihelyst a retorok is beleavatkoztak a küzdelembe, hamar elhordták az irhájukat, felálltak a padok tetejére, hogy onnan figyeljék a harc menetét. Hamarosan belekeveredtek a viadalba a filozófusok is, hosszú fekete bajszú diákok és végül felvonultak a szörnyű bugyogókban járó bikanyakú teológusok is. A dolog vége rendesen az volt, hogy a teológusok mindenkit elpüföltek, a filozófusokat beszorították az osztályokba, ahol az oldalukat tapogatták és a padokba telepedve pihenték ki a harc fáradalmait.
Mikor aztán a professzor, aki valamikor maga is kivette a részét az ilyen háborúból, belépett az osztályba, hallgatóinak lángbaborult arcán rögtön meglátta, hogy a viadal viharos lefolyású volt, a retorika barátainak az ujjait alaposan megdolgozta a léniával, mialatt tanárkollegája egy másik osztályban a filozófia mancsait puhította ugyanilyen eszközzel. A teológusokkal azonban egészen más módszer szerint bántak el. Valamennyien, hogy egyik professzoruk mondását idézzük, durva szemű borsót kaptak, ami pedig nem volt egyéb, mint egy rövid bőrostorral való elnáspángolás.
Vasár- és ünnepnapon a burzákok és szemináristák bábszínházzal jártak házról-házra. Néha még színielőadást is rendeztek és ilyenkor az egyik teológus különösen kitüntette magát, aki alig volt valamivel alacsonyabb növésű, mint a kievi templomtorony és rendszerint Heroidást ábrázolta vagy Pénterriát, az egyiptomi hoppmester feleségét. Jutalmul rendesen egy darab posztót kaptak vagy egy zsák kölest vagy egy fél ludat és egyéb ilyen dolgokat. Az egész tudós deáknépség – úgy a szeminaristák, mint a burzákok – akik ősi ellenségeskedésben állottak egymással, – hogy úgy mondjam, rendkívüli módon nélkülözte a táplálkozáshoz szükséges anyagokat, a mellett azonban rendkívül falánk természetűk volt, úgy, hogy úgyszólván lehetetlen volt kiszámítani, hogy akármelyikük menni csuszát volna képes estebédre elfogyasztani. Ezért aztán a jómódú polgárok kegyes adományai se bizonyultak soha elegendőnek. Tehát időről-időre a szenátus, amely a filozófusokból és teológusokból állott, az egyik filozófus vezetése alatt, kiküldött egy csapat retort és grammatikust, ilyenkor gyakran a vezető is jó példával járt elől, hogy a városszéli veteményes kerteket megsarcolja és a zsákmányt a vállukra vetett zsákban hazacipelje. Másnap aztán nagy dinnyezabálás volt a kollégiumban. A szenátorok annyira teleették magukat dinnyével, hogy a tanárok másnap egy helyett két leckét hallottak tőlük, az egyik a szenátus szájából jött, a másik szakadatlanul korgó gyomrából. A burzákok és a szemináristák különös szabású hosszú köntöst hordtak, azt szokták mondani erről a köntösről, a holnapi napig ér, ami annyit jelent, hogy a sarkukon túl lógott.
 

A szemináriumnak legünnepélyesebb eseménye azonban mégis csak a vakáció volt, ami rendszerint június elején kezdődött, amikor a burzákokat hazaengedték. Ilyenkor a grammatikusok, filozófusok, rétorok és teológusok elözönlötték az országutat, akinek nem volt otthona, az valamelyik kollégájához ment látogatóba. A filozófusok és teológusok állást foglaltak el, más szóval elvállalták gazdag emberek gyermekeinek a tanítását, vizsgára készítették őket elő és ezért minden esztendőben egy pár új csizmát kaptak, néha új kabát való posztót mint egy nagy csorda. Maguk főzték a kását és a szabad ég alatt éjjeleztek. Mindegyik egy zsákot cipelt a hátán, abban volt egy inge meg egy pár tiszta kapcája. Különösen a teológusok vigyáztak nagy aggodalommal a gúnyájukra, hogy el ne koptassák csizmájukat, levetették őket, bot végére akasztották és úgy cipelték az úton, különösen ha nagy volt a sár. Ilyenkor még a bő bugyogójukat is térdig feltűrték és bátran taposták mezítelen lábbal a csatakot. Ha az út szélén tanyát pillantottak meg, akkor rögtön odafordultak és hogyha elértek a házhoz és látták, hogy tisztább és rendesebb, mint a többi, akkor egy sorban felálltak az ablak alatt és az egész banda dicshimnuszt kezdett fújni. A gazda, valami öreg kozák telepes, sokáig hallgatta őket mindkét kezét zsebre vágva, aztán keservesen zokogni kezdett és így szólt a feleségéhez: Asszony, amit ezek a diákok énekelnek, biztosan nagyon okos dolog, hozz ki nekik egy kis szalonnát meg miegyebet, ami a kezed ügyébe akad és a szalonna, meg néha egy egész tepsi kalács a zsákba vándorolt. Tisztességes darab szalonna, néhány nagy kenyér és gyakran egy-egy koppasztott tyúk ugyanerre a sorsra jutott. Miután az új készletekből pótolták fogyó erejüket, a grammatikus, rétor, filozófus és teológus tovább folytatták útjukat. Minél messzebbre jutottak, annál inkább csökkent a számuk. Majdnem valamennyi elérte az otthonát, csak azok maradtak hátra, akiknek a szülői háza sokkal távolabb feküdt. Ilyen vándorút alatt egyszer három burzák letért az országútról, hogy a llegelső tanyán, amelyik útjukba akad, úti eleséggel ellássák magukat, mert a zsákjuk már nagyon kiürült. A három diák közül az első Chaljava teológus, a második Brut Choma filozófus s a harmadik Gorobecz Tibérius rétor volt.
 

A teológus magas növésű, széles vállú férfiú, akinek igen különös volt a jelleme. Ami csak a keze ügyébe akadt, azt menten ellopta. Egyébként meglehetősen komor kedvű férfi, aki ha leitta magát, akkor az volt a szokása, hogy elbújt a steppe füvében és ilyenkor nehéz munkájába került az egész szemináriumnak, míg őt megtalálta.
Brut Choma, a filozófus, derűs kedélyű ifjú volt, nagyon szeretett a napon heverészni és a pipáját szívni. Ha leitta magát, akkor föltétlenül muzsikusokat hivatott és eljárta a kozáktáncot. Nagyon gyakran volt része az előbb említett durva szemű borsóban, a rövid nyelvű bőrkorbácsban, de ezt a büntetést általában bölcs nyugalommal fogadta, lévén az a véleménye, hogy aminek meg kell lennie, azt az ember el nem kerülheti.
Gorobecz Tibérius rétor tulajdonképpen még nem viselhette joggal a bajuszát. Nem volt joga ahhoz sem, hogy pálinkát igyék és pipát szívjon. Még hosszá hajat hordott és ehhez képest a jelleme se volt még ezidőben tökéletesen fejlett. De azokból a hatalmas zuzódásokból, amelyek gyakran díszelegtek a homlokán, amikor bejött az osztályba, azt lehetett következtetni, hogy derék harcos válik belőle. Chaljava, a teológus és a derék harcos Choma, a filozófus, jóindulatú leereszkedéssel gyakran megrángatták az üstökét és sűrűn küldözgették ide-oda.
Már estére járt az idő, mikor az országútról letértek, a nap éppen akkor nyugodott le és melegét még erősen megérezte az ember. A filozófus és teológus szótlanul ballagtak és a pipájukat szítták, míg Gorobecz Tibérius, a rétor, botjával a bogáncs fejét ütögette le. Az út magányos tölgyfacsoportok és mogyoróbokrok között vezetett, amelyek a rét közepén álltak. A mező síkját halmok és alacsony hegyek, amelyek zöld és vörös színben égtek, mint templomok kupolái, szakították meg. Learatott rozsföldet lehetett itt-ott látni.
A learatott tarló kétségtelen jele volt annak, hogy nemsokára tanyához érnek, de már több mint egy órája, hogy elhagyták a tarlót, és még mindig nem akadtak emberi lakóházra. Az eget már teljesen elborította a szürkület és nyugaton alig világlott már fénylő folt az égen.
 

Hogy az ördög vigye el, – szólott Brut Choma, a filozófus – pedig úgy látszott,
hogy mindjárt tanyához érünk. – A teológus hallgatott, körülnézett, aztán megint a szájába vette a pipáját és valamennyien tovább haladtak útjukon.
Istenemre mondom, – szólt ismét a filozófus és megállott. – Hát bizony itt emberi
léleknek se híre se hamva.
Talán mégis csak valami házhoz érünk, – felelte a teológus, a nélkül, hogy a
pipáját kivette volna a szájából.
 

 

Közben egészen beesteledett és meglehetősen sötét lett.
A sötétséget elmélyítették az égre boruló felhők és minden jel azt mutatta, hogy sem a hold, sem a csillagok nem fogják az éjszakát megvilágítani. A burzákok észrevették, hogy bizony meglehetősen letértek az útról, sőt már réges-régen elvesztették az utat. A filozófus mindenfelé tapogatott a lábával, hogy megtalálja az utat, végre nagyot nyelt és megkérdezte, hát hol is van itt tulajdonképpen az út.
A teológus hallgatott, elgondolkozott és azt dörmögte, bizony az éjszaka már sötét.
A retornak keze-lába reszketett és úgy próbálta jobbra-balra az utat kitapogatni, de a keze csak ürgelyukba tévedt. Nem láttak maguk előtt egyebet, mint a steppét, amit úgy látszott kocsikerék se hasított fel még.
A három vándor megpróbálta még néhányszor, hogy előre vergődjék, de mindenfelé a vadon terült el körülöttük. A filozófus nagy kiáltozással igyekezett magukra terelni a figyelmet, de hangja elhalt a magányban és sehonnan sem hangzott rá választ. Néhány perc mulva azonban halk nyögést hallottak, ami úgy hallatszott, mint a farkas nyöszörgése.
 

Ejnye no, hát most mit kezdjünk, – kérdezte a filozófus.
Hogy mit? Megállunk és itt töltjük az éjszakát, – felelte a teológus, a zsebébe
nyúlt, hogy elővegye a kis szerszámot és megint rágyujtson a pipájára, de a filozófus sehogysem akart ebbe belenyugodni. Régtől fogva megvolt az a szokása, hogy vacsorára néhány kiló kenyeret és egy kiló szalonnát bevágjon, úgy hogy rettentő űr tátongott most a gyomrában, azonkívül derűs természete ellenére egy kicsit félt a farkasoktól is.
Nem, Chaljava, ez lehetetlen, – szólt. – Hát hogyan képzeled el, hogy az ember
leheveredjen és elnyujtózzék, mint egy kutya, a nélkül, hogy teste táplálékáról gondoskodott volna. Próbáljuk meg még egyszer. Talán mégis csak eljutunk valami lakóházhoz, s ha már egyet nem, legalább egy pohár pálinkát megiszunk lefekvés előtt.
Erre a szóra, hogy pálinka, a teológus nagyot köpött és azt morogta, hát persze, hogy nem lehet itt éjszakázni.
A burzákok megint megindultak és legnagyobb örömükre távolból kutyaugatás hallottak. Miután sokáig füleltek, hogy az ugatás honnan hallszik, meggorsították lépteiket és némi idő mulva pislogó világosságot pillantottak meg.
Tanya, Isten uccse tanya, – szólt a filozófus.
 

Sejtelme valóra vállott, némi idő mulva egész tisztán látták maguk előtt a kis tanyát,
mely két kunyhóból állott, a két kunyhó körül kerítés futott. Az ablakból világosság szűrődött ki, a kerítés mögött egy tucat szilvafa lombosodott. A burzákok belestek a kapun és látták, hogy az udvar terhes szekerekkel van tele. Közben az égen a csillagok is felcsillantak.
Vigyázat, testvérek, csak most ne engedjünk, mindenáron éjszakai pihenőt kell szereznünk magunknak.
A három tudós ifjú hatalmasat zörgetett a kapun, azt kiabálva: Nyissák ki!
 

Az egyik kunyhó ajtaja megcsikordult és a következő pillanatban a diákok előtt egy
öreg asszony állott. Az öreg asszony prémes bundába volt burkolva, fáradtan köhögött és azt kérdezte: Ki az?
Adjál éjjeli szállást édes öreg anyám! Eltévedtünk az éjszakában, de kint a pusztán
olyan rossz feküdni, akár egy üres gyomorban.
Hát kik vagytok tulajdonképpen?
Tisztességes emberek vagyunk. Chaljava teológus, Brut Choma filozófus és
Gorobecz rétor.
Nincs számotokra helyem, – morogta az öreg. – Az udvarom tele van mindenféle
néppel és a két kunyhóban egy gombostű sem fér el. Hova tennélek benneteket? Különösen az ilyen derék, egészséges legényeket. Ismerem én már az ilyen filozófusokat és teológusokat, ha az ember egyszer beengedte az ilyen tivornya népséget, hamarosan kiverik még a saját portájától is. Jobb ha odébb álltok, nincsen itt fekvőhely néktek.
Könyörülj rajtunk anyuskám. Hát a lelkedre vennéd, hogy miattad pusztuljon el
három keresztény lélek, tégy bennünket ahova akarsz és ha bármi rosszat követnénk el, száradjon le a kezünk vagy érjen olyan baj bennünket, aminővel Isten sujtani kíván. Amen, úgy legyen!
 

 

 

 

 

 

 

 

Az öregasszony mintha egy kicsit elgondolkozott volna.
Na jó, – mondta aztán, mintha meggondolta volna a dolgot. – Beeresztelek
benneteket, de mindegyikötöket máshová fektetem, különben nem lesz lelkemnek nyugta, hogyha egy helyen vagytok valamennyien.
Ahogy akarod, nem szólunk ellene, – felelték a burzákok.
Az ajtó nagyot csikordult és a deákok bementek az udvarra.
Mondd csak öreg anyám, – szólt a filozófus, s odament az öregasszony mellé, –
nem lehetne-e… valami… harapnivalót…? Istenemre mondom úgy érzem, mintha valaki a gyomromban szánkózna, hajnal óta egy harapás nem sok, annyi sem volt a számban.
Na nézze meg az ember, mire fáj ennek a foga – felelte az öregasszony. – Nincs
nekem fiacskám semmi harapni valóm, még tűz se volt ma a kemencében.
De mikor holnap reggel készpénzben mindent megfizetünk annak rendje-módja
szerint, – felelte a filozófus. – Igen, tette aztán halkan hozzá, azt ugyan lesheted!
Na csak menjetek előre. Elégedjetek meg azzal amit kaptatok. Nézze meg az
ember, de kényes három úrfit küldött a nyakamra az ördög.
 

Choma a filozófus e szavakra egészen kétségbeesett, hirtelen megcsavarta az orrát szárított halnak az illata, ránézett a mellette lépdelő teológusra és észrevette, hogy a zsebéből egy hatalmas halnak a farka lóg ki. A teológusnak közben már sikerült az egyik szekérről egy hatalmas pontyot elemelnie. Mivel pedig ezt nem kapzsiságból, hanem egyes-egyedül megrögzött szokásból követte el, közben egészen megfeledkezett a pontyról és folyton azon járt az esze, hol lehetne még valamit elemelni. Mert esze ágában sem volt, hogy akármiféle csekélység legyen is, azt elszalassza. A filozófus tehát szép lassan teológus kollégájának a zsebébe csúsztatta a kezét, mintha a magáé volna és kihúzta belőle a pontyot.
Az öregasszony a három diákot külön-külön helyre fektette, a rétort a konyhában helyezte el, a teológust bezárta az üres éléskamrába, a filozófust pedig a szintén üres birkaistállóba. Alig maradt egyedül a filozófus, egy szempillantás alatt b ekebelezte a pontyot, alaposan megvizsgálta a rőzséből font falakat, az ujjával orron rugott egy kíváncsi disznót, amelyik a szomszéd istállóból átszaglászott és végigfeküdt a földön, a jobb oldalára fordult, hogy menten elaludjék. Hirtelen megnyilott az alacsony ajtó és az öregasszony görnyedt háttal bejött az istállóba.
Na mi az öreg anyám, mit akarsz? – kérdezte tőle a filozófus.
 

Az öregasszony kitárt karokkal indult meg feléje!
Ohó, gondolta a filozófus. Nem drágám, túlságosan öreg vagy te nékem. Egy kicsit
meghátrált előle, de az öregasszony nem sokat ceremóniázott, hanem tovább ment feléje.
Ide hallgass öreg anyám, – szólt a filozófus, – most böjtidő van, már pedig én
olyan gyerek vagyok, hogy a böjti tilalmat még ezer aranyért sem szegném meg.
Az öregasszony kitárta mind a két karját és a nélkül, hogy egy szót szólt volna átölelte a fiút.
A filozófus nem érezte magát valami biztonságosan, különösen amikor észrevette, hogy az asszony szeme kísértetiesen csillog.
De öreganyám mit művelsz? Az Isten áldjon meg, – kiáltotta.
Az öregasszony nem szólt egy szót se, csak mindkét kezével utána kapott.
A deák felugrott és el akart szaladni, de az öreg asszony elébe állt az ajtóba, rászegezte
a villogó szemét és megint csak megindult feléje.
 

A filozófus el akarta taszítani, de nagy csodálkozására azon vette magát észre, hogy se karját, se lábát megmozdítani vagy fölemelni nem tudja és borzadva érezte, hogy egy hangos szó se hagyja el az ajkait, csak mozognak, de hangos szót nem tudnak kimondani, csak azt hallotta, hogyan ver a szíve, látta, hogy az öregasszony oda áll elébe, összefonja a két kezét, lehajtja a fejét és olyan sebesen mint a macska, a hátán terem. A seprővel az oldalába vágott, a diák nekiiramodott mint egy paripa és a vállán vitte az asszonyt.

 

Forrás: Nikoláj Gogoly: Mirgorod. Franklin Társulat Kiadása, Budapest

Fordította: Kiss Dezső

 

Második rész

Harmadik rész

Negyedik rész

Ötödik, befejező rész

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gogol elégeti a Holt lelkek második részének kéziratát - Ilja Rjepin festménye

 

 

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Orosz próza- és drámaíró, 1809. április 1-én született a poltavai Velikije Szorocsinciben. Ukrajnai kozák kisnemesi családból származott. Édesapja tisztviselő volt, aki nyugdíjba vonulása után családjával vasziljevszkai birtokán telepedett le. Apja rajongott a színházért, és maga is írogatott ukrán nyelvű vígjátékokat és verseket. Nagy hatással volt Gogolra nagyapja, akitől rengeteg ukrán népmesét és történetet hallott. A szomszéd földbirtokos gyakran tartott műkedvelő színi előadásokat, melyen Gogol szülei, majd később Gogol is gyakran részt vett. Középiskolai tanulmányait Nyezsinben végezte. Már gimnáziumi évei alatt is lelkesedett a művészetért: írt, festett és színészkedett.

1828-ban Szentpétervárra költözött, ahol színész szeretett volna lenni, de nem járt sikerrel. 1829-ben európai utazást tett, járt Lübeckben, Travemündében és Hamburgban. Visszatérése után segédírnoki állást vállalt Szentpétervárott. A hivatalnoki munka egyhangúságát azonban nem tudta elviselni, ráadásul fizetéséből nem tudott megélni, állandóan nyomorgott. Először fizetéskiegészítésként kezdett írni. Első elbeszélése 1830-ban jelent meg. Hamarosan bekapcsolódott a pétervári irodalmi életbe, és megismerkedett Puskinnal is. Otthagyta állását, házitanítói állást vállalt, majd egy leánynevelő intézetben helyezkedett el történelemtanárként.

Első kötete, az Esték egy gyikanykai tanyán 1832-ben jelent meg. A kötet elbeszéléseiben költői módon dolgozza fel az ukrán hiedelmek és legendák világát, groteszk humorral ábrázolja az ukrán tájat annak történelmével, hagyományaival és szokásaival. Novelláiban a fantasztikus elemek természetes módon keverednek a hétköznapi valóság realitásával. A kötet hatalmas sikert aratott, Puskin is lelkesedett érte, és elintézte, hogy Gogolt 1834-ben kinevezték a szentpétervári egyetem középkori történeti tanszék adjunktusává. Gogol 1835-ben azonban otthagyta az egyetemet, hogy minden idejét az írásnak szentelhesse.

Következő ebeszélésköteteiben, a Mirgorodban (1835) és az Arabeszkiben (1835) Gogol egyre inkább a realista ábrázolásra törekedett. Novelláiban részben történelmi témákat dolgozott fel, részben szatirikus látásmóddal ábrázolta a mindennapi élet kisszerűségét. A Mirgorod legjelentősebb darabja a Tarasz Bulba, melyben az ukrán kozákok hősi múltját idézi fel. Az Arabeszkben láttak napvilágot kisember-novellái, az ún. pétervári elbeszélések. Kiemelkedik közülük az Az őrült naplója, melynek kisember főszereplője nem tudván elviselni a megaláztatást, elborult elmével olyan világot teremt, melyben ő a leghatalmasabb.

Abszurd történeteiben groteszk ábrázolásával a kisember szorongásait jelenítette meg. Ilyen az 1836-ban megjelent Az orr című elbeszélése is, melyben egy köztisztviselőnek leválik az orra, és önálló életet kezd élni. 1842-ben írta világhíres elbeszélését, a Köpönyeget. A tragikomikus novellában egy kisszerű világ kisszerű hivatalnokának, Akakij Akakijevicsnek ellopott köpönyege miatti hányattatásait ábrázolja.

Drámái közül legjelentősebb az 1836-ban született Revizor. A szatirikus vígjáték félreértéseken alapuló helyzetkomikumai során sorban feltárul a kisváros lakóinak züllöttsége, korruptsága, kisszerűsége. Az orosz életet leleplező drámája, melyből teljesen hiányoznak a pozitív hősök, felkavarta a közhangulatot, Gogol pedig a támadások elől inkább külföldre menekült. Németországi, svájci és franciaországi utazásai után, végül Rómában telepedett le.

1842-ben jelent meg Gogol főműve, a Holt lelkek című pikareszk regénye. A regény főhőse, a minden hájjal megkent szélhámos, Csicsikov trojkán utazza végig Oroszországot, hogy halott jobbágyok vásárlásával tegyen szert haszonra. A hazája kiábrándító, ijesztő állapotait leleplező mű olyannyira megrázta Oroszországot, hogy még Gogol is megrettent. Az ellene hangolódott közvélemény elől ismét külföldre távozott.

Gogol a következő években világnézeti válságon ment át. Vallási rajongás lett úrrá rajta, és még Jeruzsálembe is elzarándokolt. 1847-ben Válogatott leveleim című kötetében adta tudtul szellemi irányultságának megváltozását. Cár- és egyházhű nézetei miatt szembekerült felvilágosult barátaival. Önvád gyötörte a Holt lelkek-beli Oroszország lesújtó ábrázolásáért, ezért az eredetileg három részre tervezett mű második részében be akarta mutatni hazája jó oldalát. Munkájával azonban elégedetlen volt, súlyos melankólia lett rajta úrrá, és a kéziratot halála előtt nyolc nappal elégette.

1852. március 4-én halt meg Moszkvában.

Forrás: http://www.mkk.hu/szerzo.jsp?authorID=2107

 

Az 5/2. rész 2010. július 31-én jelenik meg.