Azt az egyet furcsállottam, hogy nem is tudtak a szomszédos Szentkútról, pedig a cigányok elég "Máriások" szoktak lenni, legalábbis akiket ismerek. Igaz, csak gyerekekkel beszéltünk. Ők mindig mindenhol nagy rajongóink voltak, általában csapatosan követtek és vagy viccet csináltak belőlünk, vagy kérdezgettek, hogy mifélék vagyunk, meg hogy honnan hová.

Kéktúra - 38.

Előzők: Kéktúra

 

44. Nyírjesi eh.

Ma végül nem a fizikai tevékenység bizonyult igazán megterhelőnek. Az történt, hogy szegény Rékába egy elég fájó pontján sikerült belekötnöm, aminek egy teljes napig tartó mosolyszünet lett a vége, de szokás szerint nem veszekedés, csak hosszú, feszült csend. Csodás. Jól elintéztem, hogy pont a kedvenc helyeimen dögöljön meg a hangulat.
Emellett az út most egész mellékesnek hatott, mert az ilyen csendes "szelíd terror" sokkal jobban megviseli az embert, mintha száz métereket mászatják negyvenöt fokban. Azt hiszem, beszélhetek mind a kettőnk nevében. Egyikünk sem volt a helyzet magaslatán, és hónapok kellettek megint, mire sikerült mindent tisztázni. Csiga meg csak jött csendben, és békésen fotózott. Nem az a fajta, aki feszültséget kelt, vagy magára vesz bármi ilyesmit. Okos.
Egyébként igen szép időnk volt, ami ezen a nyáron egyáltalán nem volt tartós és általános. Amikor az erdészházhoz értünk, valami egészen mesebeli hangulatúra színezte az egyébként is kedves, de átlagos erdei házikót ez a szikrázó koradélutáni napfény. Volt itt pecsét, legelő kecskék, vérszomjas házőrző kutya, minden, ami kell, de ember az nem volt itt se, mint az erdei kísértetházainkban általában. Ettől függetlenül meg se próbálj bemenni az ilyen helyekre, részint mert nagyon nem illik, másrészt olyan csibész, hamis kutyák laknak az ezeken a portákon, hogy sokszor már a kapura kitett pecsétet megközelíteni is kész életveszély.

45. Galyatető

Nem is maradtunk sokáig, mert Galyatetőn terveztünk ebédelni, aminek már jócskán ideje lett volna. Egy jó óra széles, jól jelzett úton, hátranézve az irtásokon át még látszik a Kékes, ahogy egyre zsugorodik és lassan újra "visszakékül". Vissza-visszanézve, fotózgatva, de így is elég gyorsan (és főleg jó úton) Galyára értünk, ahol az ebéd volt a következő program, na meg a rosszkedv újabb turnusa. De legalább volt főtt étel.

Jó eséllyel bármikor teszed be ide a lábad, legalább egy helyen meg tudsz ebédelni (a Nagyszállón kívül is). Jó szívvel tudom ajánlani a tócsnit, vagy bármi tótos-palócos helyi fogást, mert errefelé nagy hagyománya van az ilyesmiknek, és nehéz vele nagyot tévedni. A pecsét viszont nem a központban kirakott dobozában van, hanem - kapaszkodj - a százcsillagos régi Nagyszállóban (Hotel Galyatető). Azért ide se rossz fricska rongyosan bemenni, hogy neked itt dolgod van, én legalábbis nagyon élveztem, egyébként igen rendesen bántak velünk. Kérdezésre (csak érdeklődni jöttem, hogy hol a pecsét) rögtön oda is adták.
Szintén nagy múltú hely, jó eséllyel még a nagyszüleid sem éltek, amikor a szálló helyén már menedékház volt, a szüleid pedig még akkor nem, amikor az uszodájának máig működő vízforgatóját beüzemelték. Ilyen hely, a térkép szokás szerint szépen részletezi a történetét.

46. Mátraszentistván

A Mátrbérc-túra vonalán értünk Mátraszentlászlóra, aztán egyszer csak Istvánban találtuk magunkat a pecsét mellett, minden átmenet meg faluhatár nélkül. Idáig igen szép széles, jól jelzett és gondozott turista-főút vezet, aminek az az előnye, hogy itt is profin ki van táblázva minden kereszteződés, úgyhogy igen nehéz eltévedni. A Bükk hasonlóan jól jelzett és utakkal átszőtt rengetegéhez képest pedig az könnyíti még az életet, hogy a falvak maximum három kilométerre vannak egymástól, de légvonalban inkább kettő. Megérkeztünk a "háromfaluba", kölyökkori kalandjaim leggondtalanabb terepére. Mai napig ez az én "kis" felnőtt játszóterem. Nem ide születtem, és nem is ez van a lakcímkártyámon, de valami mindig visszahúz, és úgy kell beszélnem róla, mintha haza jönnék minden egyes alkalommal.
Azért a Kékről az ismerős ösvényekre térve először majdnem eltévedtem, mert egy helyen eltűnt a megszokott erdő. Így aztán a hazaútnak is megvolt a maga feszült varázsa, amit a négy órai eső fenyegetése csak fokozott. Fura egy éghajlati tényező volt ez, jövő nyáron megpróbálom kifigyelni, hogy általános-e, vagy kifejezetten erre az évre jellemző mutatvány volt, mert eddig még nem vettem észre. Minden nap ott lógott felettünk, hol ránk szakadt, hol fenyegetett, de mindig megjelent ugyanabban az időpontban.

47. Ágasvár th.

Még egy éjszakát töltöttünk a házunkban, most már a szülők nélkül, akik némi élelmet hátrahagyva hazamentek. Esett egy kis eső, de azért megmutattam egy-két szép (vagy legalábbis számomra fontos) részt, aztán pihentünk egy jót az este, és másnap már újra a nagy holmival vágtunk neki az utolsó napoknak, mert vége volt a "könnyített felszereléses-főhadiszállásos zergeéletnek". Ágasvárra szintén nem a Kéken jutottunk el, de így legalább útba estek a legjobb helyeim. Igaz - mint általában - most sem azokról van szó, ahova a legszélesebb utak vezetnek, sőt a kedvencemhez ott is kell hagyni az ösvényt, és bemenni az erdőbe. Fölötte futnak össze a környék különböző színű jelzésekkel ellátott útjai, innen pedig már csak pár perc a túristaház. Régen is ismert rész volt ez, de inkább csak gombászni jártak ide a falvakból, mostanra viszont egész kikent-kifent, lepucolt "túristás" lett, ami messze nem olyan lenyűgöző, mint az ős-hely volt, de azért érdemes erre sétálni. Emellett nagyobbnak is tűnt, amikor még feleekkora voltam.
Egyébként, ha Mátraszentistvánból jössz, akkor egyenesen a turistaházig vezet fel egy erdei autóút, nagyjából párhuzamosan a Kékkel. Odafönn aztán ugyanolyan jól karbantartott épületkomplexum várt, amilyennek emlékeztem rá, csak ez is nagyjából fele ekkora volt, mint ahogy gondoltam. Azt a mai napig nem értem, hogy miből tartják fenn a helyet, mert bármikor jártam itt, teljesen üres volt az egész. Ennek ellenére van büfé, és szálláslehetőség is. Pecsét a büfébe zárva, de szerencsénkre ott dolgozott két 14-15 éves forma fiú, ők egy idő után odaadták.

48. Mátraverebély v.mh.

A szép nagy mező, amin tovább indulsz a túristaháztól, az a mátrai vulkán kúpja, a többi tudományról már én is a térképből értesültem. Érdemes gyakran olvasgatni, ezért is hivatkozom rá folyton. Ágasvár után már kevésbé népszerű és ismert helyek jönnek, sokkal rosszabb utakon. Hogy nem járnak valami sokan a hegy másik oldalán, arra abból következtetek, hogy telis-tele volt az út vargányával és tinóruval. Többek között ott láttam a legóriásibb mutánst egész eddigi életemben. Tekintélyes öreg darab volt, közvetlenül az ösvény mellett, szerintem legalább két-három hetes.

Valószínűleg legalább ennyi ideje nem is járt erre senki, mert olyan nincs, hogy aki erre jön, nem szedi le. Olyan ez, mint amikor egy ötszázast találsz a járdán. Engem is csak az tartott vissza, hogy megint nem volt hol megsütni, mert nemhogy azt nem tudtam ekkor, hogy lesz-e konyhánk este, de igazából még azt sem, hogy melyik faluban alszunk.
A következő igen meglepő dolog, hogy Mátraverebély és Bátonyterenye milyen közel van a Háromfaluhoz. Ha autóval közlekedsz, akkor legalább fél nap megjárni a környéket, mert le kell menni Pásztóig a huszonegyesre, és ott Salgótarján felé fölmenni ezen, hogy a falvakba érj. Gyalog viszont Bátonyterenye nem lehet több másfél óránál, Mátraverebélyre meg bőven leértünk ebédre. Végig lefelé ereszkedünk a hegyből, de igen pocsék, gazos és rosszul jelzett útjaink voltak, úgyhogy a falu határában el is vétettük az ösvényt, végül a síneken mentünk be a bélyegzőig. Ott megint kettőt kellett volna pecsételni, amit ugyanúgy nem tettem meg, mint Aggteleken, csak most nem volt már kedvem visszamenni, amikor észrevettem. Meleg volt, éhesek voltunk, és nem egy felemelő hely ez, úgyhogy nem szándékoztunk sok időt tölteni benne.
Ez az a falu, ahol az út túlsó oldalát még a térkép is cigánytelepnek hívja, de itt sem tapasztaltam semmilyen devianciát más átlagos magyarországi falvakhoz képest. (Igazából a magyar és a cigány rész egyforma lehangoló volt.) Azt az egyet furcsállottam, hogy nem is tudtak a szomszédos Szentkútról, pedig a cigányok elég "Máriások" szoktak lenni, legalábbis akiket ismerek. Igaz, csak gyerekekkel beszéltünk. Ők mindig mindenhol nagy rajongóink voltak, általában csapatosan követtek és vagy viccet csináltak belőlünk, vagy kérdezgettek, hogy mifélék vagyunk, meg hogy honnan hová.

Előzők: Kéktúra