Irodalmi Jelen

Völgy-analóg - Interjú Csontos Bernadettel és Nagy Zopánnal

2010. július. 31. - 11:41

Duplexek címmel Nagy Zopán és Csontos Bernadett fotóit láthatják a huszadik Művészetek Völgyének látogatói a Poór Házban, Kapolcson, július 23-ától augusztus 1-jéig. Mindkét kiállító közölt már az Irodalmi Jelenben verseket, így többszörösen fontosnak éreztük, hogy felkeressük őket, megkérdezzük fotó és irodalom, analóg és digitális kapcsolatáról, kölcsönhatásáról, s magáról a Völgyről is. – Nagy Zopánnal és Csontos Bernadettel Weiner Sennyey Tibor készített interjút, a fotókat a kiállításról Szőcs Tekla készítette.

Völgy-analóg

Interjú Csontos Bernadettel és Nagy Zopánnal

Nagy Zopán: Györffy Sándor nagyszüleié volt ez a ház, az úgynevezett Poór Ház, ahol most mi ketten kiállításunkat berendeztük, de ők – mármint a tulajdonosok – már nem akarnak vele csinálni semmit, átadták az enyészetnek.
WST: Pedig nagyon izgalmas, amit kihoztatok ebből a térből, persze ha az ember hátulról közelíti meg ezt a házat, akkor az az érzése, hogy olyan, mintha a szentlélek tartaná. Nagyon régi lehet, ugye?
NZ: Igen, bár pontos dátumot nem tudok, de csak ezen a kő részen van egy bevésés, amit már láthatóan jóval utólag toldottak hozzá 1935-ben – de ez csak a kövezet.
WST: Hogy került ide a kiállításotok?
NZ: Nekem már volt itt öt évvel ezelőtt is, és pont ez a kapcsolat, hogy eleve máshol is kiállítottam (Taliándörögdön), a szervezők tehát ismertek és közben pedig Györffy Sándor is mondta, hogy ha bármi anyagom van, itt kirakhatom. Idén pedig Csontos Bernadettet hívtam meg társkiállítónak.
WST: A ti közös kiállításotokon a szemlélőnek úgy tűnik, hogy a teljes áttetszőséggel találkozik, és ismerve Zopán korábbi munkáinak egy részét, most az a benyomásom támadt, hogy erős feminin tartalommal is töltődtek a képek.
NZ: Igen, éppen ezért is önreflexiók, és ezért a kapcsolatunkat is felmutatja valamennyire a kiállítás. Intimitások is vannak benne.

Rejtőzködés és önfeltárás, és ennek az átjárásai

WST: Két-három képről szeretnék mindössze kérdezni, hogy valamennyi ízelítőt adhassunk az anyagból. Egyébként nem is tudom, mennyire lehet ezeket már egyértelműen „kép”-nek nevezni. Az egyik a kutyás dupla portré, ahol van egy kép a kutyádról, majd pedig egy önarckép rólad, ami teli van ragasztva szőrrel. Vagy a negatív, amit ki lehet csavarni az ablakban, s „zopános-kalligráfiával” verset olvashatunk rajta, és végül a harmadik, ami a plakátja is volt a kiállításnak, ahol Bernadett áll a hátad mögött egy falra vetülve, szinte vakolatszerűen. Ez három látszólag teljesen külön megközelítés. Beszélnél először a kutyás képről?
NZ: Ez egy külön sorozatból való, s onnan jött, hogy vannak ezek az igazolványképek, amik nem mindig sikerülnek, s ezeket az emberek kidobják, én pedig elkezdtem gyűjteni őket – ezeket az arctalan, maradék képeket. Amint láttad a vendégkönyvet is úgy csináltuk meg, hogy írhat bárki-bármelyik arc helyére. És én ezeket a képeket behelyettesítettem például a kutyáméval, enyémmel. A kutyámmal való kapcsolat amúgy is nagyon régi. Cserélgettem, és ez megint az önkitárulkozás és feltárulkozás játéka, ami azt mutatja, hogy akárkik is lehetünk, ha úgy mutatjuk fel magunkat, vagy inkább, hogy többfélék vagyunk, mint gondolnánk, és sokkal rétegesebbek az „én”-ek.
WST: Mielőtt még a versekre rákérdeznék, Bernadettet kérdezném, hogy mi az, amit inkább magáénak érez, és mennyire érzi közösnek ezt a kiállítást?
Csontos Bernadett: Amiket közösen készítettünk, nyilván azokat érezem közösnek. Ugye a duplexek, amelyeken Zopán is kattint és én is kattintok – így lesz duplex. Az üvegben azok a furcsa, torz alakok, azok is közösek, illetve a sáskamanó -képek. (Nevet.)
NZ: Igen, amit mondtam is neked, mert maga a kiállítás is közös sétáink, közös gondolkozásink eredménye és kísérlete is. De visszatérve a versekre, te is tudod, hogy az írás és a fotó kapcsolata mindig is nagyon komolyan foglalkoztatott, illetve a kettő egymásra hatása. Továbbá mit lehet még ebből felszínre hozni? Mániám a látens dolgoknak az előhozatala, és ezt rengetegféleképpen lehet. Ezért van például negatívra-írás, ami egy látens dolog, hiszen a negatívon vannak, amíg elő nem hívjuk. Ezek az írások miért pont papírlapra vagy számítógépre íródjanak, amikor ki lehet próbálni ennyire izgalmas, másféle felületeket. Természetesen ez is a fotó és az írás kapcsolatáról szól, bár fordítva. A másik a duplexek – a mi kettőségünk és egységünk a képeken, illetve hát ugye a régi gépek használatából fakadó különlegességek.
WST: Pontosan ezt akartam kérdezni, hogy analóg vagy digitális?
NZ: Csak analóg. Ezek a gépek negyven-, ötven-, sőt hatvanéves öreg masinák, és ezeknek a hibáiból, esetlegességeiből is dolgozunk. Rájöttem például, hogy nem húzza tovább sokszor a filmet a gép, és akkor ráexponál, és ezt már tudatosan is használjuk. Amiket láttál – közös képek – hogy én vagy ő beleolvadunk a falba, háttérbe, ez ezekből a hibákból fakad, amiket sokszor nem lehet tudni, hogy milyen lesz végül.

Mindez pedig éppen hogy a digitális ellen dolgozik,

kicsit ellenállok ennek a folyamatos dömpingnek, ami itt van, hogy ezer képet egy nap.
WST: Miért állsz ellen?
NZ: Valahogy a személyiségemből jön, ilyen a mentalitásom.
WST: Egy kiváló kanadai montázskészítő mondta nekünk egy interjúban, Mike Hoolboom, hogy inflálódnak a képek a sok fotóval, s ebben a nagy áradatban elveszik maga a kép. Erre gondolsz?
NZ: Igazából mindenből lehet jót és rosszat is csinálni. Akkor bizonyít valami vagy valaki, ha már folyamatosan letesz valamit az asztalra, és látszik hogy az jó vagy rossz. Ez eddig közhely, de hát valójában a digitális még mindig nem bizonyított semmit. Ezek pixel-fikcók szerintem, amik szertehullnak a semmibe, az öreg gépek, a fotó és a film meg már több mint százötven éve bizonyít.
WST: Kicsit a kiállítás környezetét is megragadva, hogy itt ez a Poór Ház a régi zsidótemető és a templom mellett, a Művészetek Völgyének egy különleges helyszínén van, mi a konklúzió a fesztivállal kapcsolatban számotokra – részt vevő, kiállító művészek számára? Többet szeretettek volna? Meg voltatok elégedve?
NZ: Szerintem mi többet nem szerettünk volna, örültünk, hogy itt kiállíthattunk, mert mi ezt tudtuk adni, s innentől kezdve rá van bízva a nézőkre, s ebből önjáró dolog lett. Mi inkább kevesebbet raktunk ki, mint amit elhoztunk, ezt igényelte a tér, és úgy éreztük, hogy

a kevesebb többet mondhat,

ide – az általad is leírt környezetbe – a visszafogottabb minimál jobban illik. A közönség? Talán lehetne játékosabb, nyitottabb, hiszen van rá lehetősége, de nem panaszkodok. Bernadett szerinted?
CSB: Igen, de például egy látogató nem a vendégkönyvbe, hanem a bőröndben található fecnikre írta le észrevételeit és ránk bízta észrevesszük-e vagy sem.
NZ: Jó példa (nevet).
WST: Végül a Művészetek Völgyével kapcsolatban kérdeznélek titeket, hogy milyennek látjátok a fesztivált?
NZ: Nem az én feladatom megítélni sem a meghívott művészek, előadók sorát, sem az anyagi részét, de szerintem már így is többen elpártoltak a Völgytől, mert én tizenkét éve járok ide, és ezt így összevetve látom, hogy néhányan úgy érezték kirakodóvásár jellege lett, sokan csak ezt nézik. Aztán evés-ivás, egy-két ajándéktárgy vásárlása, és nem mennek el a programokra. Szerintem ez a nagy átlag.
WST: Ha lehetne kívánni valamit a Völgynek, mondjuk nem a huszadik, hanem a negyvenedik születésnapjára, amit reméljük, hogy megél ez a rendezvény, mit kívánnátok? Milyen változásokat látnátok jónak?
NZ: Szerintem jobb lenne neki, ha ugyanúgy, mint én, kicsit visszafogná, és nem ez a gyorsított és mindenből, minden négyzetcentiből pénzt kihozni hozzáállás, hanem kicsit lassítani és kevesebbet, de azt igényesebben.
WST: Inkább legyen a Művészetek Völgye analóg, mint digitális?
NZ: Így van (nevet). Ez jó végszó is lehet.