Beléphetünk, mi nők és a férfiak egymás életébe úgy, mint a szentképeken, földöntúli ragyogás fedi el igazi lényünk, vakító szerelembe zuhanhatunk, és megeshet, ismétlem, megeshet, hogy a fény elillanása után is ragaszkodunk vakon meghozott döntésünkhöz, hogy az igazit látjuk, és ő is az igazit látja bennünk, aki soha másra nem felcserélhető, aki pótolhatatlan.

Novák Éva
Egy másik nő
(regényrészlet)

Kamaszkorom zavarba ejtő helyzetek sokaságát jelentette, mintha mindenki más tudta volna a dolgát, csak én nem, az összes kamaszhoz hasonlóan ezt kellett hinnem akkor. Vonzódásaim, egy kedvesen csontos csuklóhoz, egy férfias homlok izzadtságpermetéhez, az eddigi, átláthatónak vélt tartományokból titokzatos területek felé sodortak, úgy haladtam feléjük, mint az orosz néptáncos lányok, hosszú ruhájukban, amelyből nem látszott ki a lábuk, mintha csúsznának, nem lépkednének.   Az első csók is megzavart, ha nem a földön állok, felgyulladok, és eleven fáklyaként csodálkozom érzékeim felfedezetlen, áradó hatalmán. Zavart, hogy a lányok többsége kis szigetekbe tömörülve fiúk kis szigeteit figyelte, várva a végszót, mikor nevethetnek, mikor sikíthatnak, naaa!, amikor a fiúk vízzel töltött óvszert, vagy más ocsmányságokat dobálnak. Várva, mikor ajándékozhatják meg elismerő pillantásukkal a színestollú hím-madarak módján forgolódókat, akik dúsfantáziájú kis csőrükből trágár meséket eregetnek, ki volt meg nekik, meg hogy minden nő azt akarja, nem kell bedőlni nekik, ha tiltakoznak, és ez volt a zöm, a többség. Mint egy vénecske, keserű vágyakba aszalódott nagynéni, úgy éreztem magam ilyenkor, és rosszul voltam attól is, hogy így érzem magam.
   Gyakran tényleg a nők rontják el a férfiakat, rajzolom fehér vászonra és hímzem ki azonnal, hogy a szót eltereljem.
   A kamaszlányok és kamaszfiúk utoljára mórikálják így együtt magukat, leplezetlenül egyértelmű jeleket küldve egymásnak hormonrobbanásaikról. Aztán a fiúk portyázni vonulnak, zsákmányszerző kalandjaik, mint háborús kitüntetések fityegnek rajtuk. Aztán a lányok őrhelyeket keresnek, várakozó pózt öltenek, közben női magazinokat olvasgatnak, ezer és ezer cikket arról, hogyan hódítsuk meg és hogyan tartsuk meg őket? Az első lépés után a lányok majd sírnak, a lányok kétségbeesetten törik a fejüket szépészeti trükkökön, ápolják a testüket, formálják, öltöztetik, festik, operáltatják, és könnyeikkel táplálják a rájuk fenekedő időt. A lányok töprengenek majd magazinteszteken, karrier vagy család, és azt hihetik, hogy fontos választás előtt állnak, a lányok dolgoznak majd, többet is, mint a férfiak, de kevesebb bérért, otthonukban hogy-hogynem csak női munkák rájuk várakozó sora. A lányok havonként néhány napig egyébként is megbízhatatlanok, és hálásak, ha elnéző férfimosolyok kanyarognak mögöttük ilyenkor, mert a lányok hálával vannak tele.
   Ha világra hoznak gyermeket, megbolondulnak egészen, egyirányúvá válik figyelmük, és neheztelés, morgás kíséri őket, mert mellőzni mernek másokat, mert a gyermek az első, akit megváltóként hordoztak magukban.
   Megesik minden, ami megeshet, a lányok túl gyorsan öregednek, a fiúk számára ritkán lehetnek elég fiatalok. Mérhetetlenül nagy az újdonság varázsa, a megejtően friss, ropogós, üde hús vonzereje. Reszkessetek lányok, iskolaudvarokon, kinőtt játszótereken, tánc közben, mialatt a vér megkergülve vágtat friss, ropogós, üde testetekben, ugyanúgy végezzük mindannyian.
   Örökbe fogadjuk a férfit, saját gyermekei mellé, egy velünk egykorú gyerek anyjának lenni megviselő, ha nem hiszitek, nézzetek klimaxos anyátokra (de ne anyázzatok!). Nézzétek, ahogyan néha a kívánatosnál rövidebb szoknyával próbálkozik és kivágottabb dekoltázzsal, különben is nehezen talál méretének és korának megfelelő ruhákra, kisodródik a reklámok célközönségének korhatárain kívülre, a kényelem és a mutatósság közül az utóbbira kénytelen szavazni, kisodródik a munkahelypiacokról,  és nem öltöztetik férfipillantások se többé. Értéktelennek vélt meztelenségét leplezi. Minden lezárt év a totális értéktelenség felé tolja, nem gonoszul, elfogultságmentesen, mint bárkit. Szája körül a rúzs kis ráncocskákba fészkeli magát, kissé bohócos lesz tőle az arca, de ez csak arravaló, hogy nevessen magán, tiszta szívből, mielőtt mások nevetnek rajta. Öreg nőként élni ma a hierarchia alsó fokán tartózkodást jelöli ki, kegyetlenül perverz párosításként.
   - Hogyan mentsük meg a férfiakat? – kérdezik plakátok, szórólapok, egy új mozgalom felhívásai, most, hogy kiderült a szörnyű tény, a férfiak átlagéletkora alacsonyabb. Tudósok vetnek össze adatokat, miközben férfiak vágják veszekedésekkor a nők fejéhez: Hát ezért halunk mi ha-marabb, mert nem hagytok élni!
   A nőket menstruációk, szülések, vetélések, csalások, árulások, létharcok, párharcok, többirányú figyelmük folytonos túráztatása edzhette meg annyira, hogy elérik az áhított átlagéletkort, - keletkeznek köztudott tippek kéretlenül. Vagy többet beszélnek, talán ez lehet az ok, -  bont rügyet a felismerés egyesekben, a férfiak képesek zokszó nélkül cipelni fiúlelkük nyűgeit, vágyaikat és indulataikat, de a nők, nekik beszélni kell. Talán éppen akkor figyeltek, amikor elhangzott az iskolai órán, hogy az embert elsősorban a beszéd képessége különbözteti meg az állattól, talán megkapónak bizonyult számukra a kommunikáció rétegezettsége, bonyolultsága? Vagy így születnek, egy évig türelmetlenül első, kiejtett szavukra és annak megértésére várva, így kezdődik minden női élet, a várakozással?
   Mentsük meg hát a férfiakat, az ártatlan szemű fókákat, a homoki viperát, az esőerdőket, az éhezőket és szomjazókat, az otthontalanokat, a krónikus és nem krónikus betegeket, mentsük meg iskoláinkat, kórházainkat, színházainkat.
   Mentsük meg gyerekeinket a háborúktól, a rabszolgaságtól, a megalázottságtól, a prostitúciótól, mentsük meg őket a csőlátástól, amit a jóléti társadalmak ajándékoztak nekik, mentsük meg őket a reménytelenségtől, a mesék és illúziók nélküli élettől, a drogoktól, a senkihez tartozás tudatától. Mentsük meg az öregeket a szemetes konténerekben turkálástól, az időskori depressziótól, az éleslátástól és a kiszolgáltatottságtól. Mentsük meg a lelkeket, és végül, ha marad még hely és erő, mentsük meg a nőket.
A világ nem olyan, mint amilyet kamaszkorukban álmodtak maguknak, szembesülnek a frusztráló felismeréssel a férfiak. A földlakók egy főre eső intelligenciája évezredek óta változatlan. Isten, főnök, szomszéd, barát, idegen mindig művel valami csúnyát, amitől fenyegetve agresszívvé válnak, és, ha nem vívhatnak szabad harcosok módjára, azt hiszik, ennek akadálya a nő, a család. Ha nem harcolhatnak mással, harcolnak hát otthon, könnyen legyőzhető célpontként kiszemeltekkel. Ha harcolhatnak mással, magára marad a családjuk. A férfiak számára úgy tűnik, nincs jó megoldás.
Vihogjatok és sírjatok, lányok, minden a helyén van, a helyén marad, függőségetek és függetlenségetek is. Megmentenek titeket is, legyen türelmetek kivárni. Türelmeteket kérik fantomhajók fantomkapitányai, majd lesegítenek a mentőcsónakokhoz. Mindenki más után.
   Kivételek? – kérdezik a földre sújtottak, akik nem akarják hinni, hogy más perspektíva nem juthat senkinek. Nos, a kivételek közöttünk járnak, néha felismerhetőek, néha nem.
   Beléphetünk, mi nők és a férfiak egymás életébe úgy, mint a szentképeken, földöntúli ragyogás fedi el igazi lényünk, vakító szerelembe zuhanhatunk, és megeshet, ismétlem, megeshet, hogy a fény elillanása után is ragaszkodunk vakon meghozott döntésünkhöz, hogy az igazit látjuk, és ő is az igazit látja bennünk, aki soha másra nem felcserélhető, aki pótolhatatlan. Akinek az utolsó vízcseppünket a sivatagban, magunkat halálra ítélve átnyújtanánk, aki előbbre való lenne mindig, mint jómagunk, akinek előbbre valók lennénk, mint jómaga, míg a halál el nem választ, megeshet. Bárkiből válhat kivétel, bármennyi kivétel adódhat, adathat.
   Én csak egy kis boldogságra vágyom, - válaszolta egy nagyon öreg asszony, amikor megkérdezték, mire vágyna még, hátralévő életében? Ez ugyanakkora abszurditás, mintha valaki azt állítja hetykén, hogy nem vágyik boldogságra. Belemerülhetünk illatos fürdőhabbal megtöltött kádba, mert érzékileg ez hasonlít a boldogságról való elmélkedéshez. (Vagy a dagonyához hasonló inkább, amibe viszkető disznókként, gondolattalanul belehem-peregnénk?) Ne tegyük, ne lubickoljunk, ne dagonyázzunk, ki ne ejtsük a szánkon, hogy minden relatív (de, ha megtörtént, ne vonjuk vissza, még az inkvizíció előtt sem).
   Minden relatív.

Kapcsolódó: Interjú az íróval