Irodalmi Jelen

A másik nő

2010. augusztus. 15. - 06:10

Az írók közül, akiket szeretek, rengetegen akadnak későn kezdő „fiatal írók”, hogy csak egyik kedvencemet, William Whartont említsem, akinek Madárka című első regénye 54 éves korában jelent meg, és követte ezt jó néhány nagyszerű könyve még. Semmi különös nincs abban, hogy éppen most érkezett el az idő, hogy a megéltek, megértek, megírtak megíródjanak. Írásra nem külső erő kényszerít (jó lenne kipróbálni azt is), sőt, nem kényszerít semmi, csak éppen nem élnék, ha nem írnék.

A MÁSIK NŐ

Interjú Novák Éva íróval

Tíz éve jelennek meg rendszeresnek mondhatóan verseim, a teljesség igénye nélkül az alábbi lapokban például: Bárka, Élet és Irodalom, Holmi, Korunk, Műhely, Parnasszus, Tekintet.

Román fordításban jelennek meg most folyamatosan a román LiterNet.ro lapon (a kiváló Anamaria Pop fordításában), és rövidesen egy másik román lapban is. Valószínűleg nemsokára egy északi nyelven is olvashatóak lesznek.

2006-ban, illetve 2007-ben jelent meg Fóbiák című verseskötetem.

2010-ben az Egy másik nő című regényem, a Hungarovox Kiadó gondozásában.

Sohasem zár be című regényem megjelenés előtt áll.

*************************************

Onagy Zoltán: Kezdjük az elején. Miből él?

Novák Éva: A férjem fizetéséből élek tíz éve. Akkor pánikbetegségem, és a hozzá társuló markáns agorafóbia tette lehetetlenné, hogy tovább dolgozzak, az utóbbi években a munkaerőpiac elemzéséből egyértelműen kitűnő hátrányos helyzetem is: 50 év feletti nő vagyok. Könyvtáros vagyok, de dolgoztam fizikai munkásként gyárakban, orvos-írnokként, idegenvezetőként múzeumfaluban, ápolónőként, falusi kisposta vezetőjeként, adminisztrátorként, nyomdai korrektorként, óvónőként, tanítóként, könyvtárosként.

OZ: Miért ír? Mit hozott, miféle tapasztalatokat, ismereteket, ami arra készteti, hogy megossza idegenekkel?

NÉ: Meghökkent ez a kérdés. Emlékszem a gyermekkori extázisomra, amikor pillanatok alatt megtanultam olvasni, mert annyira vártam már, hogy ne mások olvassanak fel nekem, hanem én olvashassam el a világ összes könyvét. Verseket nyolc, kilencéves korom óta írok. Nem is tudom elképzelni sem, hogy ne írjak és olvassak. Érdekes az volt, amikor versek után, mellett, prózába kezdtem, megfigyelni, mennyire másképp működik a kettő, és én is közben.

Írás és olvasás közben éreztem, érzem azt, hogy a leginkább magam vagyok, nem másoknak felelek meg, nem elvárásokra figyelek, elengedhetem magam, bár az elengedés mértékével sem mindig lehetek elégedett, sőt.

OZ: Talán a kérdés nem elég egyértelmű. Ötven környékén sokkal nehezebb a „fiatal író” státusza, mint fiatalon, amikor nyitva a világ, az erő végtelen, oda nekik az oroszlánt, a Nobel díjra hajtanak. A kérdés arra vonatkozik, mi kényszeríti az írásra, ahelyett, hogy a tengerparton lógázná a lábát?

NÉ: Az írók közül, akiket szeretek, rengetegen akadnak későn kezdő „fiatal írók”, hogy csak egyik kedvencemet, William Whartont említsem, akinek Madárka című első regénye 54 éves korában jelent meg, és követte ezt jó néhány nagyszerű könyve még. Semmi különös nincs abban, hogy éppen most érkezett el az idő, hogy a megéltek, megértek, megírtak megíródjanak. Írásra nem külső erő kényszerít (jó lenne kipróbálni azt is), sőt, nem kényszerít semmi, csak éppen nem élnék, ha nem írnék.

OZ: Az Egy másik nő esszéregény. Miről is? Miért „másik” a nő, és nem az egyik?

NÉ: Eljátszadoztam a gondolattal én is, hány másféle életet is élhetnénk, ha a fontos útkereszteződéseknél nem erre haladnánk tovább, hanem arra, nem jobbra, hanem balra, elborzadva választásaink determináltságától vagy esetlegességétől. Ez a másik nő nem én vagyok, de lehettem volna ő is.

OZ: Az „egészet” többnyire a filozófus meri bolygatni. Egy filozófus rendszereket lát, rendszerekkel méricskél, igazolja a téziseit. Íróféle ritkán elég bátor a maga kiskanalával, hogy az egész világot bekapja. Márpedig úgy tűnik, mintha az egésznek rugaszkodna neki az Egy másik nővel. Honnan a bátorság?

NÉ: Nem vagyok filozofikus alkat, elégségesen racionális sem, nem akartam én az „egészről” írni, csupán egy másik nő életéről. Egyik barátnőm kérdezte éppen a napokban a levelemet olvasva, hogy miért nem írok esszét? Meglepődtem a visszajelzésektől, hogy esszéregénynek tűnik az Egy másik nő, én így gondolkodom, így írok, nem tudok másként.

Honnan a bátorság? Én gyáva vagyok.

OZ: És mennyi a bátorság? Nem mindegy. A napokban olvastam Schöpflin kritikáját Dukai Takách Judit verseiről, amelyben a kritikus azt állítja, lehetne sokkal jobb a líra, ha bátrabb merne lenni a költőnő. Az Egy másik nő gyerekkortól anyakorig követi a főhőst. Az anyai felmenőkkel meglehetősen kíméletlen, az anyával nemkülönben. Mit szólnak a rokonok, ha elolvassák?

NÉ: Érdekes volt a családom reagálása. Senki nem tudta úgy olvasni, mint bármelyik másik regényt, úgy olvasták, mint egy önéletrajzi könyvet.

Az anya, apa és a rokonok leírásában tömény eufémizmussal éltem, bár ők nem az én anyám, apám, rokonaim, hanem a regény főszereplőjévé, de máskor közlékeny anyám máig nem közölte a családjával, hogy írtam egy regényt, ez mégiscsak elárul valamit persze. Ismert idézeteket tűzdelhetnék még ide, hogy az írás tigrismesterség és hasonlók, de lehet, hogy csak kényeztető önterápiámat magyaráznám.

OZ: Azért azon nem csodálkozik nagyon, hogy önéletrajzi regényként olvassa, aki kézbe veszi, vagy igen? A nyitó oldalak teljes egyértelműséggel a „saját” gyerekkorról beszélnek.

NÉ: Félig saját gyerekkoromról, félig nem, a valódi családom és környezetem struktúrája más volt. A keveredés megszokott, ahogyan szépirodalmi művekben történik ez.

OZ: Az 51. oldalon igen látványosan és érzékletesen beszél a kamaszok és a hormonok harcáról. „Az első csók is megzavart, ha nem a földön állok, felgyulladok, és eleven fáklyaként csodálkozom érzékeim felfedezetlen, áradó hatalmán.” – írja. Innen egyenes út vezethetne a szex és környéke fejezethez, ha egyszer mindenhez ilyen őszintén áll. De a szexet, mint tapasztalatot, ismeretet, meglehetősen diabetikusan adagolja. Úgy véli, egy határon túl nem szükséges kielégíteni az olvasó kíváncsiságát?

NÉ: Bizonyos téren bosszantóan merev, más területeken vállalhatóan konzervatív vagyok. (Az egyik legerotikusabb filmnek például a régen látott, Egy nyáron át táncolt című, azt hiszem, svéd filmet tartom, amit ma már lehet, hogy az óvódások is nézhetnének). Láncolvasó vagyok, „elnyomok” egy könyvet, már „gyújtok rá” a másikra, mostanában persze egyre jobban szelektálva őket, de a szexualitás leírását kevés könyvben éreztem odavalónak, indokoltnak. Nem éreztem azt sem, hogy nekem többet kellene foglalkoznom a regényben ezzel. Mit tehetnék, ez vagyok én.

Kapcsolódó: Egy másik nő - részlet